Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2008. december 7., vasárnap

Rohanunk. De miért is?


"Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni."

/Ady Endre/

Ez a kis versrészlet indított bennem el egy kérdéssort, melyet önmagam számára is szeretnék megválaszolni. Egy embernek hány olyan napja van életében, amit utólag olyannak minősíthet: "Amiért érdemes volt élni", és mire megy el a többi idő?
A mai ember egy állandó teljesítmény kényszerben él. Ez azt eredményezi, hogy lelkiismeretfurdalása lesz, ha nem hasznosan tölti el minden percét. Persze a kérdés az, hogy mi az ami hasznosnak nevezhető? Ha a tevékenység pénzt hoz a konyhára? Ha valamiféle rend mániát elégít ki? Nem tudom! Én kezdem unni ezt az állandó versenyt, amikor mindent csak céllal, és racionálisan "kell". Biztos, hogy ez jó irány? De ha ez a nagy céltudatosság még nem lenne elegendő, idő limitek vannak. Nem elég elvégezni egy adott munkát, hanem minél több munkát kell elvégezni egységnyi idő alatt. A bicajos ismerőseim többsége úgy túrázik, hogy felrakja az autócsomagtartóra a biciklit, elrohan egy távoli helyre gyorsan letekeri a néhány, vagy néhány száz kilométerét, majd hazaszáguldozik. Ezt így kell? Nem az a lényeg a bicajtúrában, hogy kötöttségek nélkül, kikapcsolódjunk? Erről mindig Woody Allen egyik mondása jut eszembe:"Részt vettem egy gyorsolvasó-tanfolyamon. A Háború és békét nem egészen 20 perc alatt olvastam el. Az oroszokról szól." :) Én mindig az udvaromból indulok, kerékpárral, és oda is érkezem vissza, csak a saját erőmet használva. Túrának nevezem a köztes időt, függetlenül attól, hogy ez egy óra volt, vagy három hét. Ebben az időintervallumban ért élményekért ülök a bicajra, és közben nem gondolok az időre, mert nem számít. Napjaimat, perceimet az időjárás , a látnivalók, a fáradtság, a terepviszonyok, és más ehhez hasonló tényezők befolyásolják, de az óra által mért idő ilyenkor számomra lényegtelen.
Annyira jellemző sok emberre, hogy csinál valamit, de közben pont annak a tevékenységnek az eredeti célját veszti el. Házas, de nem boldog. Egészséges életmódot folytat, de nem egészséges. Túrázik de nem lát közben semmit. Nyaral, bulizik, kábszeres, alkoholista, szexfüggő mégsem érzi jól magát. Véleményem szerint sem a mértéktelenség, sem a felületesség nem tesz jót nekünk. Persze mondhatjátok :"Rohanó világban élünk." Én erre visszakérdezek. Boldogabbak vagyunk attól, hogy rohanunk? Azt hiszem mindannyian érzitek, hogy nem. Ha visszagondolok az elmúlt húsz évre, és szép emlékeket keresek, ezek mindegyike egy nyugodt élethelyzetről szól nálam, s hova lett a sok hajtós év, a percekre beosztott napok, túlzsúfolt naptárak, áttelefonált órák, álmatlanul töltött éjszakák? Az emlékeim mélyén hevernek. Igyekszem őket minél jobban eltemetni, mert az életemet rövidítik. Szeretném visszakapni néha ezeket az éveket, mert úgy érzem valamit elvettek tőlem. Elvették az időt amit magamra fordíthattam volna. Elvettek engem azoktól akik számomra a legfontosabbak. Elvették a lehetőséget, hogy olyan dologgal foglalkozzam, ami engem valóban érdekel, és amitől én több lehetek. Persze ezek alatt az évek alatt pénzt kerestem. Ez nem mentség csak magyarázat. A mai "jólétem" ezeknek az éveknek az összpontosított munkájából származik. Akik nem ezt tették, lemaradtak legalábbis anyagi értelemben. Jó dolog, hogy nem kell az eladósodástól rettegnem, jó dolog, hogy viszonylagos biztonságban él a családom. Mégis ez húsz évembe került. Ezalatt generációk nőttek fel és haltak ki, a világ teljesen más lett. Jött sok rossz dolog, és néhány jó. A rosszak közé sorolom a fent taglalt gyorsulását a világnak, ami a párkapcsolatoktól, a közlekedésen át, a környezetszennyezésig mindenben tapasztalható. De ennek a gyorsulásnak egyik hozadéka, az információáramlás gyorsulása is, ami megteremtette a mobilkommunikációt, és a gyermekcipőben járó netet a mindennapi használat szintjére emelte. Az internet engem szellemileg igényessé tett. Hiszen az információ gyorsan elérhető. Amíg egy engem érdeklő témáért könyvtárba kellett elmenni, ott átnyálazni sok kötetet inkább hagytam az egészet a csodába. Ma már ez nem így van, hiszen naponta gépelek be keresőszavakat olyan témákban, amelyek csak úgy eszembe jutnak napközben, vagy megemlítésszinten találkozom velük. Kapcsolatot tarthatok olyan emberekkel akikről a net nélkül nem is tudnék. Ez növeli az általam ismert , értékesnek tartott emberek számát, akikkel a hátam mögött, könnyebben élek a mindennapokban.
A kezdésben megfogalmazott kérdésre nem tudok kimerítő választ adni. Valószínűleg mindenki a saját értékrendjének megfelelően ítéli meg az eltelt idők hasznosságát, vagy haszontalanságát. Bizonyára a pénzközpontú gondolkodással rendelkezők számára, minden perc haszontalannak tűnik, amelyet nem még több pénz megszerzésére fordítottak. Számomra azok az időszakok improduktívak így sok év távlatából, amikor a pénz miatt fordultam el emberektől, akiknek adott esetben szüksége lett volna rám. Szerencsére az emberi jellem folyamatosan változik, így még semmi sincs veszve. Talán az elkövetkezendő években tudok javítani az arányon, és több szeretetet leszek képes adni a körülöttem élőknek. Legalábbis ezen leszek. Persze pénzt továbbra is kell keresni, mindössze a prioritás változik.
Most itt ülök a gép elött és úgy írom ezt a cikket, mintha fizetnének érte. :)
Ha globálisan nézzük, ez a blog írás is egy haszontalan munka, hiszen néhány olvasón kívül senkihez nem jut el a tartalom, mégis ha csak egy emberben sikerül gondolatokat ébresztenem, örömet okoznom számára, már nem hiába koptattam az ujjaimat. Nekem ez egy hasznos tevékenység.

4 megjegyzés:

amari írta...

Nem hiába koptattad az ujjadat ! :-)
Tudod, majd eljön az idő, amikor az események lelassulnak....és akkor meg az ember visszavágyódik a pörgős időszakába.
Ez már csak így van, gyakran /mindig/másra vágyunk, mint ami az adott pillanatban a miénk, aztán meg rájövünk, hogy mégiscsak az a másik volt a jobb...

Atomnyul írta...

Számok közé szorítani a boldogságot? Igen, ez elég nevetséges dolog.
Nem tagadom, hogy szükség van a klasszikus értelemben tevékeny életmódra, de boldoggá csak az ezek közti pihenéssel válhatunk. Az elfogadható élet talán végsősoron az egyensúlyra vezethető vissza. Erről a gondolatról most a kép jutott eszembe, amit itt használsz avatárként. :)

Murla írta...

Nehéz kérdés ez. Egyetértek Zétával, én is sokszor éreztem ugyanezt. Viszont amikor kb egy évre leálltam a rohanással, akkor egyre jobban hiányzott valami. Később rájöttem, hogy szükségem van célokra, ezen célok elérésére irányuló kreatív tevékenységre és a visszaigazolásként kapott elismerésre. Tudom, utóbbi valahol önértékelési hiányosság is...
Most úgy érzem, az egyensúlyt kell megtalálni (jing és jang), de ezt nagyon nehéz, mert az ember mohó, mindent szeretne egyszerre és közben valóban sokszor nem jut ideje észrevenni az igazán örömteli dolgokat.

Zéta írta...

Igen aki már volt a másik oldalon, az nem véletlenül volt ott. Valószínűleg azért mert a személyisége olyan, hogy szüksége van állandó célokra. Nincs is ezzel semmi baj, csak közben rohamosan múlik az életünk, és hajlamosak vagyunk arra, hogy az igazi csodák mellett vakon elmenjünk. Ezért valóban törekedni kell az egyensúlyra. Időnként pedig szándékosan is lehet lassítani. Már az is sokat jelent, ha tudjuk ezt. A reku üléséből a tájban gyönyörködni már komoly lassításnak számít, és a rohanást ellenpontozza.