Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2008. október 19., vasárnap

Támadás a negatív sugarak ellen

Visszaolvasgatva az utóbbi írásaimat, rájöttem, hogy mások számára nem lehet ezt túl szívderítő olvasni, hiszen a bejegyzésekből úgy tűnik, hogy az én bicajos életem csupa megpróbáltatás, megaláztatás, és küzdelem a kőbunkókkal. Persze van ennek egy ilyen oldala is, de azért szerencsére nem ez a nagyobb százalék. Nem is lehetne az említett negatív támadásokat elviselni, ha nem tudnám szembe állítani, azzal a rengeteg, naponta előforduló pozitív élménnyel amely a bicajozás közben megtörténik velem.
Ma egy őrült ötlet fogalmazódott meg bennem, mivel nem tudtam ellenállni a délutáni szikrázó napsütésnek, azt találtam ki, hogy megpróbálom, a délutánból, még sötétedésig visszalévő 5 órát végigbiciklizni, maximum egy pihenővel. Útvonalnak a Szekszárd-Bátaszék-Mohács irányt választottam, mint nem túl hegyes-völgyes terepet, és reménykedtem abban, hogy a félidőben elérem Mohácsot. Jó nagy tempót választva elindultam, ez utólag kicsit túlzásnak tűnt, mivel az izmaim, a múlt heti bicaj mentes napok alatt sokat felejtettek. Az indulást követően két óra múlva már Mohács egyik terén ültem egy padon, rendkívül elégedetten magammal, az átlag 30km/h-ás tempó miatt. Verseny bicajosok, most lehet mosolyogni! :)

Út közben egyetlen atrocitás ért az egyik autóból lelocsoltak ásványvízzel, de ez sem igazán sikerült nekik, mert ahogy láttam a menet szél többet sodort vissza az utastérbe, mint rám. :D
Ígérem innentől nem írok több negatívumot, hanem felsorolom az út során történt kellemes élményeket. Alighogy elindultam, találkoztam egy kis vidám csoporttal, akik hatan jöttek szembe kerékpárral, ahogy saccolom az átlag életkor kb. 60 év volt. Szépen libasorban jöttek velem szembe a 63-as úton fényvisszaverős mellényeikben, jókedvűen beszélgetve. Gondolom, őket is a jó idő csalta ki a szabadba. Mikor mellém értek integettek, csengettek, mint a vidám ovisok, látszott, hogy nagyon jól érzik magukat, a kerékpáron. Tiszteletre méltó, hogy ilyen idős korban ezt a szabadidős elfoglaltságot választották. Még mindig látom a mosolygós arcukat. Legalább három bicajos hölgyre emlékszem, aki nem bírta visszatartani mosolyát amikor meglátott. Igaz a reku általában ilyen hatással van az emberekre, mert olyan muris, ahogy égnek emelt lábakkal hajtjuk, ezt a különös szerkezetet, amit első látásra nem is lehet megérteni. Voltak pozitív tetszés nyilvánítós autósaim, akik dudálva, integetve, vagy csak mellém érve egy mosollyal fokozták a jó hangulatomat. Voltak más bicajosok, akik köszöntek (ez külföldön természetes dolog), motorosok akik hüvelykujjukkal mutatták, hogy tetszik nekik a gép. A falvakon ahogy átmentem rengeteg, járókelő, és házkörül tevékenykedő ember állt meg két mozdulat között, hogy egy jóindulatú mondatot intézzen felém. Persze tudom, a napsugarak eleve jókedvre derítenek mindenkit, és ilyenkor az összhangulat is pozitívabb, de mégis nagyon jól esik, ha normális reakciókat mutató emberekkel találkozom. Talán az a megoldás, hogy számolom a pozitív eseményeket, és amikor negatív történik velem akkor szembe állítom a számokat. Vagy egyszerűen nem kell foglalkozni az agyhalott papucsállatkákkal, hiszen szerencsére még lényeges kisebbségben vannak. Az előbb felsorolt pozitívumok mindennaposak, egy kicsit hosszabb túrán mint a mai 126 km, pedig már hatványozottan lehet velük találkozni.

Most itt ülök a számítógép előtt, és azon gondolkodom, hogy egyáltalán lábra tudok-e állni, ha befejeztem a blogot. Még fájnak az izmok, de már azon töröm a fejem, mikor ismétlem meg ezt az utat kicsit szelídebb tempóban, és időt hagyva mondjuk Mohács kicsit tüzetesebb megtekintésének. Persze csábít a Hortobágy is, amit még idén szerettem volna elérni, de az időjárás lehet, hogy ezt megakadályozza. Az a jó, hogy ezernyi hely van, országon belül is, Európa szerte meg számtalan ahova érdemes eltekerni, és ez szinte kimeríthetetlen programot kínál az elkövetkezendő évekre. Nekem ez a kikapcsolódás, és szerencsére nem vagyok ezzel a világon egyedül.

5 megjegyzés:

Atomnyul írta...

Az apám azt mesélte, hogy a nagy apám egyszer azt mondta, elég szépség dolog van ebben az országban egy életre. Trianon két előnye közül egy, hogy nincsenek távolságok az országban. Én ideális megoldásnak látom a kerékpározást. Csak meg kell tanulni élvezni a dolgot. :)

Kacsamanci :) írta...

Az a baj, hogy a sok pozitív élményt egy kőbunkó megjelenése is be tudja árnyékolni ... és nekem a szívem szakad meg érted ha elképzelem ezt az ásványvíz lelocsolós dolgot! Az én tesómmal senki ne tegyen meg még "csak" ennyit sem!Biztos a te hozzáállásod a helyes, nem kell tudomásul venni, de én sajna nem vagyok ilyen! ...ja és még valami ... olyan nagy a forgalom minden úton, ezek az utak nem a bicajozásra vannak kitalálva egy ilyen mentalitású országban meg még inkább életveszélyessé válik tekerni közúton. Féltelek.
Remélem onnan fentről "valaki" vigyáz rád.

Amaru-chan írta...

Jó kedvem lett ettől a bejegyzéstől. :) Egyébként nem csak a bicaj ilyen kétoldalú. Én például nagyon szeretek régi buszon utazni. Nem ezeken a szűk távolsági buszokon, hanem a szelősebb , Ikarus-féléken. Persze, Szolnokon minden helyközi járaton óriási a tömeg. Agyonnyomnak, leordítják a fejem a hátizsákom miatt (pedig ők fekszenek rá...) és mindenki eléggé feszült. Mégis szeretek buszozni. Megnyugtat, ahogy zúg a motor, és ahogy nézem a szolnoki fákat, a játszóteret, ami mindig elsuhan az ablaknál... Jó, és kész. Van, hogy rosszkedvűen szállok le, de mit számít, ha végül mégis azt mondom mindenkinek, hogy én ezt szeretem? :)

Egyébként, ha Farmos felé gurulna a bicaj, tudok egy szálló helyet, kicsit hangos 7 gyerekkel, de örülnének a furcsa szerkezetnek. :)

hoho írta...

Mélyérzésű írások!

Névtelen írta...

Filozófiai képességeid egyre magasabbra törnek,és ezt ne ugratásnak vedd!Ilyen mélyen elgondolkodtató írásokra csak kevesen képesek(szerintem).