“Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.” (Weöres Sándor)

Ma filozofálós hangulatban ébredtem, úgyhogy nincs kegyelem a blogom olvasóinak. :)
Azt mondta egy nálam íróbb író, hogy egy publikáció akkor a leghitelesebb, ha az alkotójának sikerült a lehető legtávolabbra kerülnie annak tartalmától. Ezt egy blogban megtenni különösen nehéz, hiszen az egész tulajdonképpen rólam, illetve személyes élményeimről szól. Egyébiránt véleményem szerint az objektivitás csak egy lexikon címszó, ami a valóságban nem létezik. Igaz az élet minden területén szükség lenne rá, de ettől még nem válik valósággá. Az emberi agy mindent szubjektív élményként dolgoz fel, ezeket az utolsó percig tárolja, és minden cselekedetünkbe, minden döntésünkbe felhasználja korábbi pozitív, vagy negatív események tapasztalatát. Az ember szubjektivitása ennél fogva magától értetődő, és azt hiszem, ennek számos jelét láthatjuk életünkben. Ezeket a sajátszemszögű gondolatokat azonban nagyon különbözően lehet megélni, csoportosítani, fóbiákká fokozni, vagy akár pszihés kortörténetekké fejleszteni. Az én gondolkodásom már jó ideje, nagy energiákat fektet a negatív élményeim pozitívvá konvertálásába, azt hiszem a mindennapi derűm leginkább ennek a transzformált gondolatvilágnak köszönhető. A világban zajló szörnyűségekkel, és mindennapi tragédiákkal szembesülve azt hiszem, nem túl nehéz az embernek saját életét pozitívan értékelni. Azt, hogy 30 éves koromban elvesztettem édesapámat természetesen komoly traumaként éltem meg, de sikerült nem leragadnom a múltban, és elfogadtam, hogy ilyen dolgok mindenkivel történnek. Nem csak másokkal, mint régebben hittem. Mára ezt a sorscsapást úgy értékelem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy 30 évig egy olyan nagyszerű ember volt az apám, mint akire emlékszem, akinek átadott bölcs szavait életem végéig őrizhetem, és tovább adhatom a saját gyermekeimnek. Ez a lényege az élmény transzformátornak. Persze hívhatjuk ezt pozitív gondolkodásnak is, a lényeg, hogy szükség van egy konverziós folyamatra melynek a végén pozitív előjellel tárolódik el agyunkban az eredetileg negatív esemény. Úgy gondolom, többen vagyunk kiknek sok munkájukba van az, hogy a világban szerzett napi sérüléseiket feldolgozzák, ezáltal képesek legyenek tovább élni anélkül, hogy maradandó károsodásokat szenvedne a lelkiviláguk. Ez egy folyamatos szoftverfrissítő tevékenység ahol a verziószámok már milliós nagyságrendűek, és akár naponta jönnek ki az újabb upgrade-ek. Mindennapos csalódásaink amelyeket mások okoznak legtöbbször abból táplálkoznak, hogy sokkal jobbat feltételezünk az emberekről mint amilyenek valójában. Ez nem baj, mert részemről én szívesebben élek egy olyan világban, ahol naponta többször csalódom másokban, mintsem, hogy bizalmatlanul kucorogjak saját világom egy rejtett szegletében, ahonnét szúrós, gyanakvó szemmel nézem a mellettem elhaladó emberszörnyeket. Az első eset egy örömteli életet takar csalódásokkal, míg az utóbbi, egy elejétől a végéig boldogtalan ember élete, csalódások nélkül. A világ ettől sem jobb, sem rosszabb nem lesz, ami változik az egyedül én vagyok. Persze mindehhez azt hiszem rengeteg szeretet kell. Elsősorban magamat kell szeretni, aztán a körülöttem élőket, és végcélként ezt kikéne terjeszteni mindenkire. Ez mindmáig még keveseknek sikerült. Ha alaposan megvizsgáljuk a dolgot elmondható, hogy szeretni művészet, márpedig nincs az a művészet amelyhez ne lenne szükségünk tehetségre. Ha a tehetség már adott, még az sem elég, hiszen a legnagyobb mesterek is tanulással és rengeteg gyakorlással jutnak el saját művészetük csúcsára. Talán még egyetlen emberi ügy sem bukott el annyiszor, és oly csúfosan mint a szeretet. Ha bármi másról lenne szó már régen lázasan kutatnák az okát, igyekezve azt megfejteni, és konstruktív javaslatokkal kijavítani annak hibáit. Esetleg felhagynának az egésszel, látva annak reménytelen voltát. Persze ez utóbbi a szeretet esetében teljesen reménytelen. Mennyivel egyszerűbb szeretni egy állatot, aki nem vár semmit, nem él vissza feltétlen rajongásunkkal. Ez egyesek szerint az állatok némaságából adódik, mert az ember a társaságukban tulajdonképpen önmagára talál, saját lelkibékéjére ahol a szavak elvesztik jelentőségüket. Ezért egyet értek a szuperintelligens Máraival aki így vélekedett erről:

“Mások nevezzék csak gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért - te sétálj csak nyugodtan a kutyáddal. Jó társaságban maradsz, s Isten is tudja ezt.”

Emberekkel minden nehezebb, bár mi nagyon is logikus lényeknek gondoljuk magunkat, érzelmeink úgy rángatnak bennünket mint bábmester a marionett figurát. Gyermekkorunktól gyűjtjük negatív élményeink kapcsán szerzett előítéleteinket, sikereink büszkeséggé, hiúsággá, lényegülnek át az idők folyamán. Azt hisszük minden minket szolgál, holott csak az idő egy hajszálvékony szelete jutott számunkra, amit boldogan kéne eltölteni, de még ehhez is buták vagyunk. Már több ezer éve is voltak olyanok, akik nem csak ösztönösen élték napjaikat, hanem időt is áldoztak az események megértésére. Ők rájöttek hogy az élet egyetlen napja maga az egész élet, annak sokismeretlenes változóival, az események bonyolult szövevényeivel, ahogy egymásra és a bennük szereplő emberekre hatnak. Aki nem figyel erre, az tulajdonképpen nem is él, igaz neki ez nem is hiányzik, mert szellemi igénytelensége magát a hiányt sem képes felfedezni. Eközben az élet, ami ezekből az értékes, és bonyolult napokból áll észrevétlenül elsuhan mellettük, pedig csak figyelniük kéne, és megélni a saját létüket. Ha egyetlen napra képesek vagyunk figyelni, akkor az egész életünkre is. M. Scott Peck: A járatlan út c. könyvében olvastam, hogy rálátásunk a valóságra olyan mint egy térkép. Ha ez jól van megrajzolva akkor viszonylag könnyen eligazodunk a világban, ha rossz akkor eltévedünk. A gond az, hogy ezt a térképet nem kapjuk születésünkkor készen, hanem magunknak kell megrajzolnunk. Vannak akik ezt a térképet már tizenéves korukra befejezik, és ez szerint élik le életüket, a rajzolatot szentnek és sérthetetlennek gondolják, és nem hajlandók további energiákat ölni annak pontosításába, illetve a világ változásainak lekövetésére. Azt hiszem én egy élete végéig radírozó-rajzolgató típus vagyok.