Szinte a magyar mobil időszámítás kezdetétől van telefonom, amit írok nem bigott mobil gyűlölet miatt teszem. Mára már csak akkor hívok valakit, ha elengedhetetlen, és mondjuk kíméletesebb módon (e-mail) nem tudom megoldani. Az ismerőseim, is szép lassan tudomásul veszik, hogy nem élek a telefonom szolgájaként, aki csak a csörrenésre vár, hogy felkaphassa. Ha olyan a hangulatom, és békét nyugalmat szeretnék magam körül egyszerűen kikapcsolom, néha órákra, vagy napokra.
"Aki szeret engem, ilyennek szeret" (LGT)
Egy kedves ismerősömmel beszélgetünk. Olyan dolgokról amelyekről csak ritkán beszél másnak az ember. Ritka tökéletes pillantok egyike az ilyen. Két ember közös hullámhosszra kerül, minden körülmény megfelel ahhoz, hogy együtt rezegjenek néhány percen át. Az ilyen pillanatok erősítik a barátságokat, szerelmeket. Nem az élet felszínes dolgairól folyik a csevej, azt hiszem (úgy érzem) mindketten élvezzük a beszélgetést. Valamelyik gondolatmenetem közepén megcsörren a mobilja. Ő rutin mozdulattal felveszi, és már nem is tud a létezésemről. Ez a jelenség a mai írásom kiváltója. Vajon ha a harmadik fél, az asztalnál ül, veszi a bátorságot, és a szavunkba vág, egy teljesen más témával kapcsolatban? Vajon az ismerősöm, hogyan fogadta volna ezt a bárdolatlanságot? A mobiltelefon a huszadik század egyik legjelentősebb technikai vívmánya, szükséges ám, nem nélkülözhetetlen eszköz. Jó. Talán a legtöbb ember nélkülözhetetlennek érzi, a munkája miatt, de ez sem igaz, csak így érzi. Az emberek hihetetlenül tehetségesek abban, hogy megideológizáljanak különböző szükségleteket saját maguk számára. Meggyőződésem, hogy a mobiltelefont is túlzott mértékben használják tulajdonosaik. Néhányan gátlástalanul. Az utcán elég végig sétálni, hogy ennek millió bizonyítékával szembesüljünk. A sétáló szerelmes párok szaggatják a romantikus andalgásaikat, ezer apró semmitmondó szakaszra, és degrarálják az együtt járásukat, egymás mellett járásra. Ha ebben az időszakban nem tisztelik meg egymást már azzal, hogy figyelnek szerelmükre, és csak vele vannak, ha bárki, bármikor képes a kapcsolatba berobbanni, akkor mit várhatunk később? Rohanó emberek zúdítják kéretlenül ránk, magánéletük minden részletét a legváratlanabb pillanatban. Nem akarom hallani, mégis hallom, eljutnak a szavak agyamig és ítélek. Nem vagyok kíváncsi senki szerelmi életére, munkahelyi problémájára, magánéleti válságára. Nem kívánok továbbá friss orvosi diagnózisokat hallgatni, legyen ez tumor, cukorbaj, terhesség vagy bármi. Így nem! Aki valóban megszeretne velem osztani valamit, az kérem személyesen tegye ezt, ugyanis ez sokkal hatásosabb módja annak, hogy azt kapja amit szeretne. Együttérzést, figyelmet, szánalmat, szeretetet. A telefonálás minden ellentétes hiedelemmel szemben nem pótolja a beszélgetést. A beszélgetés közbeni szemkontaktus, testreakciók, a másik fél arcának minden rezdülése, elvész, a lelki tartalommal együtt.
Gondolkodjon el mindenki, mielőtt kikeresi a telefon memóriájából ismerőse telefon számát, hogy valóban fontos az a dolog, amit mondani szeretne? Tényleg nem tűr halasztást és azonnal kell ezzel őt zaklatni, függetlenül attól, hogy a megcsörrenő kütyü milyen fizikai és mentális állapotban találja. Biztos, hogy ebben a pillanatban a másik fél alkalmas állapotban van arra, hogy befogadja az új információkat? Lehet takarózni a felgyorsult világgal, az üzleti élet pörgésével, de érzésem szerint ezt a pörgést mi okozzuk. Cégek elvárják alkalmazottaiktól a 24 órás készenlétben állást, és bármikor gátlás nélkül hívják dolgozóikat pihenő idejükben munkahelyi problémákkal kapcsolatban. Innentől a pihenő idő mitől pihenő? Gondolatban sem vagyok hajlandó a munkámmal foglalkozni, ha otthon vagyok, heti 40 órát fizetnek, én percre pontosan ennyit vagyok hajlandó foglalkozni a cégem ügyeivel. Ha ez nem tetszik akkor keressenek más droidot, én még ember szeretnék maradni.
Bizonyítékom nincs, de érzem ez is olyan mint az autózás és a televízió nézés, sokkal kevesebb is elég lenne. Ezt is mértéktelenül használjuk. Mégsem boldogabb senki, az emberi kapcsolatok talán még sosem voltak ennyire szánalmasak, és felszínesek, mint ebben a nagy "kommunikációs forradalomban". Az sms jelenség ha lehet még egy fokkal rosszabb. Párok szakítanak sms-ben. ennél sunyibb embertelenebb dolog talán a világon nincs. "Vicces" sms-ek tömege kering telefonról telefonra. Mégsem vidám senki. Az is "tetszik" amikor beszélgetés közben a beszédpartnerem sms-t ír, oda sem nézve, igaz közben rám is csak látszólag, az "illem kedvéért" figyel, hiszen levelet ír, és ez köti le a figyelmét csaknem teljes mértékben. A vezetés közben telefonálókról, üzenetet pötyögőkről már nem is szeretnék írni, mert nem tudom szavakba önteni, milyen életveszélyes dolgot művelnek, és az ilyenek melletti közlekedés közben túlélési esélyeink az orosz rulett statisztikájához tendál. Költői a kérdés, de miért csak a technikai eszközök kezelését vagyunk képesek elsajátítani, és miért kullog e tudás mögött fényévekkel a használathoz szükséges kultúra?
Azoknak akiknek esetleg megmozdítottam valamit az elméjük mélyén, felhívnám figyelmüket, egy rendkívül hasznos kis gombra, amely minden telefonon - gyártótól függetlenül - létezik. Az van ráírva: OFF. :D
"Aki szeret engem, ilyennek szeret" (LGT)
Egy kedves ismerősömmel beszélgetünk. Olyan dolgokról amelyekről csak ritkán beszél másnak az ember. Ritka tökéletes pillantok egyike az ilyen. Két ember közös hullámhosszra kerül, minden körülmény megfelel ahhoz, hogy együtt rezegjenek néhány percen át. Az ilyen pillanatok erősítik a barátságokat, szerelmeket. Nem az élet felszínes dolgairól folyik a csevej, azt hiszem (úgy érzem) mindketten élvezzük a beszélgetést. Valamelyik gondolatmenetem közepén megcsörren a mobilja. Ő rutin mozdulattal felveszi, és már nem is tud a létezésemről. Ez a jelenség a mai írásom kiváltója. Vajon ha a harmadik fél, az asztalnál ül, veszi a bátorságot, és a szavunkba vág, egy teljesen más témával kapcsolatban? Vajon az ismerősöm, hogyan fogadta volna ezt a bárdolatlanságot? A mobiltelefon a huszadik század egyik legjelentősebb technikai vívmánya, szükséges ám, nem nélkülözhetetlen eszköz. Jó. Talán a legtöbb ember nélkülözhetetlennek érzi, a munkája miatt, de ez sem igaz, csak így érzi. Az emberek hihetetlenül tehetségesek abban, hogy megideológizáljanak különböző szükségleteket saját maguk számára. Meggyőződésem, hogy a mobiltelefont is túlzott mértékben használják tulajdonosaik. Néhányan gátlástalanul. Az utcán elég végig sétálni, hogy ennek millió bizonyítékával szembesüljünk. A sétáló szerelmes párok szaggatják a romantikus andalgásaikat, ezer apró semmitmondó szakaszra, és degrarálják az együtt járásukat, egymás mellett járásra. Ha ebben az időszakban nem tisztelik meg egymást már azzal, hogy figyelnek szerelmükre, és csak vele vannak, ha bárki, bármikor képes a kapcsolatba berobbanni, akkor mit várhatunk később? Rohanó emberek zúdítják kéretlenül ránk, magánéletük minden részletét a legváratlanabb pillanatban. Nem akarom hallani, mégis hallom, eljutnak a szavak agyamig és ítélek. Nem vagyok kíváncsi senki szerelmi életére, munkahelyi problémájára, magánéleti válságára. Nem kívánok továbbá friss orvosi diagnózisokat hallgatni, legyen ez tumor, cukorbaj, terhesség vagy bármi. Így nem! Aki valóban megszeretne velem osztani valamit, az kérem személyesen tegye ezt, ugyanis ez sokkal hatásosabb módja annak, hogy azt kapja amit szeretne. Együttérzést, figyelmet, szánalmat, szeretetet. A telefonálás minden ellentétes hiedelemmel szemben nem pótolja a beszélgetést. A beszélgetés közbeni szemkontaktus, testreakciók, a másik fél arcának minden rezdülése, elvész, a lelki tartalommal együtt.
Gondolkodjon el mindenki, mielőtt kikeresi a telefon memóriájából ismerőse telefon számát, hogy valóban fontos az a dolog, amit mondani szeretne? Tényleg nem tűr halasztást és azonnal kell ezzel őt zaklatni, függetlenül attól, hogy a megcsörrenő kütyü milyen fizikai és mentális állapotban találja. Biztos, hogy ebben a pillanatban a másik fél alkalmas állapotban van arra, hogy befogadja az új információkat? Lehet takarózni a felgyorsult világgal, az üzleti élet pörgésével, de érzésem szerint ezt a pörgést mi okozzuk. Cégek elvárják alkalmazottaiktól a 24 órás készenlétben állást, és bármikor gátlás nélkül hívják dolgozóikat pihenő idejükben munkahelyi problémákkal kapcsolatban. Innentől a pihenő idő mitől pihenő? Gondolatban sem vagyok hajlandó a munkámmal foglalkozni, ha otthon vagyok, heti 40 órát fizetnek, én percre pontosan ennyit vagyok hajlandó foglalkozni a cégem ügyeivel. Ha ez nem tetszik akkor keressenek más droidot, én még ember szeretnék maradni.
Bizonyítékom nincs, de érzem ez is olyan mint az autózás és a televízió nézés, sokkal kevesebb is elég lenne. Ezt is mértéktelenül használjuk. Mégsem boldogabb senki, az emberi kapcsolatok talán még sosem voltak ennyire szánalmasak, és felszínesek, mint ebben a nagy "kommunikációs forradalomban". Az sms jelenség ha lehet még egy fokkal rosszabb. Párok szakítanak sms-ben. ennél sunyibb embertelenebb dolog talán a világon nincs. "Vicces" sms-ek tömege kering telefonról telefonra. Mégsem vidám senki. Az is "tetszik" amikor beszélgetés közben a beszédpartnerem sms-t ír, oda sem nézve, igaz közben rám is csak látszólag, az "illem kedvéért" figyel, hiszen levelet ír, és ez köti le a figyelmét csaknem teljes mértékben. A vezetés közben telefonálókról, üzenetet pötyögőkről már nem is szeretnék írni, mert nem tudom szavakba önteni, milyen életveszélyes dolgot művelnek, és az ilyenek melletti közlekedés közben túlélési esélyeink az orosz rulett statisztikájához tendál. Költői a kérdés, de miért csak a technikai eszközök kezelését vagyunk képesek elsajátítani, és miért kullog e tudás mögött fényévekkel a használathoz szükséges kultúra?
Azoknak akiknek esetleg megmozdítottam valamit az elméjük mélyén, felhívnám figyelmüket, egy rendkívül hasznos kis gombra, amely minden telefonon - gyártótól függetlenül - létezik. Az van ráírva: OFF. :D
3 megjegyzés:
Közhely, nem közhely, de szerintem most tanultam valami fontosat. :)
...kár, hogy ilyen kevesen találnak ide... sok ismerősömnek talán jót tenne, ha elolvasná a blogodat...
mindenesetre ajánlani fogom nekik...
Te tudod a legjobban, h néha két telefonnal a kezemben éltem szinte a nap 24 órájában... aztán ez abban a pillanatban megváltozott,ahogy találkoztam egy értelmes, megbízható emberrel! A telefon nem ad vissza semmit, amit értéknek nevez egy "normális" ember pl. egy mosolyt, egy pillantást. Mára eljutottam oda, hogy egész hétvégén sem veszem a kezembe.És egyáltalán nem is érzem szükségét és hiányát! És ez NAGYON JÓ ÉRZÉS!!!
Megjegyzés küldése