Programozom tehát vagyok.

Már megint túl régóta hallgatok. De én sosem voltam a mindennap író blogger. Számomra a blog nem napi szinten vezetett napló, hanem inkább csak a fontosabb eseményeket, gondolatokat megörökítő eszköz. Az hogy nem írtam az elmúlt napokban annál is érdekesebb, mivel szinte egész nap a számítógép előtt ülök. Dolgozom. A képen a monitorom egy jellemző képe mostanában. Megint egy webáruházat írok. Ennek következtében hangulataim az érzelmi skála végpontjai közt ingadoznak. Egyik nap szárnyalok a sikerélménytől, a másik nap eluralkodik rajtam a depresszió és kezemben egy darab kötéllel sűrűn tekintgetek a padlásfeljáró irányába. Tudomásom szerint ez a fajta bipoláris viselkedés a mániás depresszióban szenvedőkre jellemző. De semmi baj, csak programot írok. Alapjában egy készülőben lévő számítógépes program kétféleképpen tud viselkedni, vagy fut annak rendje és módja szerint, és azt a feladatot végzi maradéktalanul, amelyet én megírtam számára, vagy meg sem moccan, és annál nagyobb kín nem létezik egy programozó számára, mint amikor nem tudja, hogy mi az oka a diszfunkciónak. Persze csodák nincsenek, hiba mindig van. Szerencsés esetben csak egy apró karakter maradt ki a kódból, rosszabb esetben logikai hiba van az egész gondolatmenetben, vagy esetleg mint ahogy a legutóbbi esetben is történt, nem megfelelőek a szerver beállításai a program futtatásához. Az utóbbi azért jó, mert az ember visszanyeri az önbizalmát, amikor kiderül, hogy mégsem ő volt a stupid. Szakma ez is, mégis egy kicsit eltér más szakmáktól, mert talán egyetlen terület sem kíván ennyire naprakész ismereteket, és nem hiszem, hogy van még egy hasonló foglalkozás, ahol a tudás néhány év alatt szinte a nullára inflálódhat. Például aki ma megtanul egy programozási nyelvet, az amennyiben nem képezi folyamatosan magát, tíz év elteltével egy átlagos felhasználónál alig fog értékesebb tudással rendelkezni, hiszen addigra annyi új technológia, és szabvány kerül bevezetésre, hogy a régi tudásanyag alig lesz használható. Én például remekül elboldogultam a DOS időkben, és parancssorból mindent eltudtam végezni egy számítógépen. Kinek van ma már erre szüksége, és lehetőség sincs rá, hiszen az új windowsok, már nem DOS kompatibilisek, csak színes ikonokra klikkeléssel lehet elérni azokat a funkciókat, amelyeket a a redmondi programozók megengednek nekünk. Maga a rendszer mélyen eldugva működik a felhasználótól kellő távolságra. A programozónak lenni azt jelenti, hogy az ember megtanul egy programozási nyelvet a sok közül, és az adott célnak megfelelő programot készít ezen a nyelven. Mivel rengeteg nyelv létezik, képtelenség megtanulni mindegyiket, ezért általában, csak egy-két nyelvet beszélünk jól, a többin pedig dadogunk. Ahogy tanárom mondta, megfelelő rutinnal eljuthatunk arra szintre, hogy egy hét alatt megtanuljunk egy nyelvet, elkészítsük ezen a programunkat, majd egy hónap alatt teljesen el is felejtsünk mindent. Számomra a php az a nyelv, amit sikerült megszeretnem és többé-kevésbé megtanulnom. Ez a nyelv leginkább webes alkalmazások írására szolgál, persze csak ez nem elég egy webáruházhoz, nagyon kell ismerni a html-t, a css-t, nem árt egy kis java script, és az egésznek az alapja az adatbázis készítés, amit én MySql-ben végzek. Megrendelőim mindig nehezen értik meg amikor elmagyarázom, hogy minden webáruház csak annyit ér, amennyit az azt kiszolgáló adatbázisa. Egy adott termékről, nem tudok semmivel sem többet a monitoron megjeleníteni csak annyit, amennyit az adatbázis tartalmaz. Értetlenül, és néha bosszankodva veszik tudomásul, hogy olyan adatokat kérek be tőlük a formokon, amelyeknek semmi jelentősége nincs. Aztán egy év múlva kipattan valami isteni szikra a fejükből, hogy mit kéne még hozzáadni a funkciókhoz, és sok esetben ezt pont ennek az eleinte jelentéktelen adatnak a segítségével tudom megvalósítani. Ezek a módosítgatások egyébként is folyamatosak. Néha kérésre történik külön bérezésért, de én önszorgalomból is figyelemmel kísérem a programjaimat, visszajárok hozzájuk, ellenőrzöm a működést, tisztítgatom, csinosítgatom a kódot. Simogatásaim gyengédek, hiszen ők az én "digitális gyermekeim". Én álmodtam őket "életre". Azok a monitor képek, amelyeket sok száz felhasználó lát naponta, az én gondolataimból materializálódtak a monitorokra. Tulajdonképpen ez a nagy élmény az egészben. Kitalálni valamit, felépíteni egy adatbázist, létrehozni az adattáblákat, elképzelni, és megírni magát a felületet, és a háttérben lévő csak a rendszergazda által látott, és használt felületet. Aztán a próba üzem, még nyilvánosság nélkül, csak néhány tesztelő felhasználóval, majd jön a legnagyobb izgalom, amikor a "gyermekemet" a kannibálok (értsd: felhasználók) elé vetem. Ilyenkor még kiderül néhány hiba, mert az átlag user hihetetlenül tehetséges, például kigondolná, hogy vannak akik egy név beviteli mezőbe képesek "@",";" és hasonló karakterek begépelésére. Volt már hogy azt gondoltam, hogy legjobb lenne ha még a saját nevüket is egy lenyíló listából kéne kiválasztaniuk a felhasználóknak, mert a gépelés túl bonyolult egyesek számára. :) A legnagyobb élmény számomra az volt, amikor bent jártam az egyik boltban, ahol az én webáruház programom fut, és láttam, ahogy a boltos-tulajdonos, egy telefonos érdeklődésnél, a programomban kereste elő a terméket, és néhány másodperc alatt képes volt a kérdésekre választ adni. Az általam készített alkalmazás napi szinten beépült a munkájába, végzi azt a feladatot amire kitaláltam, és láttam, hogy szívesen dolgozik vele, mert kézre áll. Ez számomra legalább annyit jelent, mint a pénz, amit a munkáért kaptam. Tulajdonképpen alapjában szeretem ezt csinálni, és el tudnám képzelni akár főállásban is itthon, kötetlen munkaidőben, mert saját időbeosztásban dolgozni azért egy nagyon kellemes dolog. Megengedheted magadnak, hogy reggel akkor kezded a munkát, amikor jól esik. Nincs főnök, és felsőbb parancsra végzett - már az első pillanatban is tudott- értelmetlen feladatok. Kihagyhatsz akár napokat is, ha nem vagy jó passzban, és amikor egy logikai menetet végig szeretnél csinálni senki sem mondja, hogy hagyd abba, mert lejárt a munkaidő. Ezért vannak napok, amikor tizennyolc órát dolgozom, van mikor csak hármat. Persze most a főállásomban szabadságomat töltöm. A kettő együtt már nem ilyen egyszerű, mert napi tíz órát dolgozom cégnél, és utána éjszaka fáradtan gondolkodni alig vagyok képes néhány óránál többet. Programozni nagyon magányos tevékenység. Órákon át egyedül vagyok saját gondolataimmal és a géppel. Ez nagyon hasonlít a bicajozásra. Valamiért engem vonzanak ezek az antiszociális tevékenységek. Miért van ez?