Várótermi töprengések

Vannak rossz szokásaim. Vagy inkább furcsák. Például, hogy az orvosi rendelőben várakozó embereket figyelem a háttérből, sőt, hallgatózom is. Ez néha nagy élményekhez vezet, mint a minap is, amikor a fájós derekam orvoshoz kényszerített. A várakozási sorban előttem lévő bácsi, az időt múlatva mesélt a körülötte ülőknek. 86 éves korához képest friss szellemi állapota lehetővé tette, hogy a múlt élményeit, plasztikusan vetítse elénk. Meséi háborúról szóltak, ahol a halál természetes jelenlévője volt a mindennapoknak, így mosolygós arccal adta elő aknára lépett társakról, gúlába rakott holttestekről szóló emlékeit. Közben rájöttem, ő egyike az utolsóknak, akik még szemtanúi voltak a háborúnak. Akik a világot nem utazási irodák prospektusaiból kiválasztott utak alapján ismerték meg, hanem számukra minden egyes helyszín véres csaták, ütközetek, hadifogságok helyszíne volt. Számára Dánia mást jelent mint számunkra. Ahogy hallgattam arra is rájöttem, hogy számára az élet is valószínűleg mást jelent. Ő aki megjárta a poklot soha nem képes már komolyan venni egy adótartozást, influenzát, munkanélküliséget, szerelmi csalódást. Mert látta mi az amikor BAJ van. 86 éves, lelkileg állítom jobb állapotban van, mint sok 20 éves, és képes folyamatosan mosolyogva beszélgetni, mint aki tudja, hogy az, hogy él már önmagában a legnagyobb ajándéka az életnek. Beszélt a fiatalságáról is, amikor a "csöndérek" elöl az ablakon át menekültek a bálból, hiszen akkoriban 18 év alattiaknak nem volt szabad éjszakai mulatságokon részt venniük, és mosolyogva tette hozzá, hogy de még a csendőröktől való félelmük sem volt képes őket visszatartani, ha lányokról volt szó, magyarán semmiben sem különböztek ők sem a mai ifjúságtól, kivéve a lehetőségeikben. Ez a letisztultság, amivel ezt kijelentette, nagyon tetszett. Sajnos a sor közben haladt, így a bácsi nemsokára sorra került, és egy szatyor gyógyszerrel távozott, és én gazdagabbnak éreztem magam attól, hogy hallgathattam őt. Tényleg szívből kívántam neki jó egészséget az elköszönésnél. Az én gondolataim, még egész este körülötte forogtak. Tanítani kéne ezt az életszemléletet, ahogy ezek az emberek gondolkodnak, jó lenne ha valahogy képesek lennének átadni ezt a tapasztalatot, hogy minden helyzetből vannak kiutak, és a napjaink globális, és személyes problémái egyáltalán nem olyan nagyok, mint azt mi az adott pillanatban hisszük. Az életünk értéke a gondolatainkon múlik, a boldogságunk nem környezetfüggő, hanem egyszerűen egy belső harmónia megléte, melynek kialakításának sikere ismét csak azon múlik, mennyire fogadjuk magunkba a pozitív dolgokat, és mennyire vagyunk képesek kizárni , elfogadni, vagy "átfolyatni" magunkon a negatív hatásokat. János bácsi talán csak ennyivel tud nálunk többet, és ez az "apróság" elég ahhoz, hogy egész nap képes legyen mosolyogni a világra. Tudatában van az élet illékonyságának, megtanulta, hogy a halál, a fájdalom, az élet szerves része. Nem rossz hanem egyszerűen csak van, és mi semmit sem tehetünk ellene. Nekünk fiatalabbaknak, a háború, már csak dokumentumfilmekből, és könyvek lapjairól visszaköszönő történeteket jelent. Ezzel csak az a baj, hogy a valós borzalmával nem vagyunk tisztában, sem mi, sem a politikusaink, így semmi nem tart vissza minket attól, hogy az utolsó szemtanúk eltűnése után, vagy még előbb, újra elkövessük ugyanazokat a hibákat, ami újra rengeteg ember életébe kerülhet. Hiszen még köztünk járnak a koncentrációs táborok karjukon tetovált azonosítási számokat viselő túlélői, de már újfasiszta szervezetek tagjai masíroznak Rudolf Hess halálának évfordulóján, és már vannak akik tagadják a holokauszt megtörténtét. Javaslom a kétkedőknek tanulmányi útra Oswiecim nevű lengyel települést amit még néhány évtizeddel ezelőtt Auschwitz-nek neveztek a Német Birodalom térképei. De az ember már csak ilyen. Ahogy egy kicsit jobbra fordul az élete, mindjárt elfelejti a korábbi gyötrelmeket, és időnként hálátlanul megfeledkezik azokról is, akik ezekben a nehéz időkben végig mellette voltak. Erről szól az alábbi kis történet is:

"Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki hozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítja a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.

• Ma, mielőtt kimondasz egy bántó szót, gondolj azokra, akik nem tudnak beszélni.
• Mielőtt panaszkodsz az ételed íze miatt, gondolj azokra, akiknek nincs mit enni.
• Mielőtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre, gondolj azokra, akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk.
• Ma, mielőtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra, akik túl hamar mentek el a másvilágra.
• Mielőtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságon kell vezetned, gondolj azokra, akik ugyanezt a távolságot gyalog kell megtegyék.
• És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra, gondolj azokra a munkanélküliekre, akik szívesen végeznék a Te munkádat.
• És amikor gyötrő gondolatok rosszkedvűvé tesznek, mosolyogj egyet és gondolj arra, hogy élsz és csodálatos, ami körülvesz."