Final Countdown: Előzetes fájdalmak

Október 28 reggel nyolc óra. A szekszárdi kórház egyik legújabb épületében — a 1996-2006-ig épített műtőblokkban— ülök egy padon. Körülöttem az ápolószemélyzet jön-megy, kávézik, dohányzik. Nekik ez a nap is olyan mint a többi, egy műszak a sokból. A mai az utolsó vizsgálat, a neve aspiratios mintavétel. Ezzel körbejártuk a témát, mindent tudunk a pajzsmirigyen keletkezett göbről. Pedig néha jobb lenne a létezéséről sem tudnom. Kicsi a világ, pláne Szekszárd. Az egyik ápolónőben felismerem Böbét az egyik kedves ismerősömet. Ez egy kicsit megnyugtat. Nem mintha jelenlététől bármi is könnyebb lenne, vagy a vizsgálat eredménye változna, csak egyszerűen az ember valamiért nagyobb biztonságban érzi magát, ha a másik fél nem egy idegen. Böbe külön megérne egy blogbejegyzést, hiszen néhány éve saját veséjét adta kisebbik fiának, és már ez a tény is sokat elmond Róla. Azt hiszem az ápolónői szakmát az ilyen nőknek találták ki. Ezek a nők a történelmen át ott voltak mindig velünk, frontokon, és zárdákban, tömegkórházakban, és puccos magánklinikákon. Ápoltak, kötöztek, reményt adtak mosolyukkal, és fogták a kezünk az utolsó perceinkben. Ők a mindennapok szürke, névtelen hősei, akik nélkül a világ színei is fakóbbak lennének. Böbe elkéri a beutalóm, és lassan beindul a kórházi gépezet, és mint egy emberfaló szörny kezdi benyelni egyenként a pácienseket. Hamarosan én is bejutok a vizsgálóba, és elfoglalom helyem az ágyon. Jön a szokásos ceremónia az aláírással, mellyel elfogadom a rám váró elkerülhetetlent. Mivel a másik alternatíva valószínűleg sokkal rosszabb, így nem túl nehéz választanom ma sem. Közben csevegnek, csak úgy nők egymást közt, mintha ott sem lennék, nem tudom eldönteni, hogy ezzel az én feszültségem kívánják oldani, vagy ennyire nincsenek már tudatában, hogy az ágyon fekvő beteg egy ember. A doktornő ultrahangos kép alapján mélyeszti nyakamba a tűt, cseppet sem jó érzés, de inkább kellemetlen, mint fájdalmas. Aztán megszúr még egyszer, majd harmadszor is, és csak reméljük mindketten a végén, hogy a minta tartalmaz értékelhető sejteket is. Eredmény két hét múlva. Így mennek a hetek, egyik a másik után. Egy tökéletes világban, már mindenen túl lehetnék, hiszen az összes elvégzett vizsgálat ideje, ha összeadom őket, nem éri el a két órát sem, Magyarországon ehhez négy hónapra van szükség 2010-ben. Tegnap egy szegedi magánklinikával ismerkedtem a honlapján keresztül, amit egyik ismerősöm ajánlott. Úgy gondolom a műtétet náluk fogom elvégeztetni magamon, mert egyszerűen nem bízom az itteniekben. Paradox dolog, hiszen Szegeden is idegenek az orvosok számomra, mégis jobban hiszek abban, hogy egy gazdasági vállalkozásként működő orvoscsoport érdekeltebb a betegei gyógyulásában, illetve megfelelőbb körülményt tud nyújtani, mint az állami intézmények. A pénz pedig mellékes ebben az esetben, mert hálapénz nélkül úgysem működik itt sem a dolog, Szegeden ezt díjnak hívják. De ezért a pénzért nem várakoztatnak 5 órát a rendelő ajtaja előtt, egy két perces konzultációért, emberi módon beszélnek velem, és meghallgatják a panaszaimat. A mai vizsgálat eredményével a kezemben, már megkereshetem az egyik sebészt és beírhatjuk a naptárba a műtét időpontját is.

Figyelmeztettek, hogy a nap folyamán ne végezzek nehezebb fizikai tevékenységet, mert a megsértett pajzsmirigy nagyon vérzékeny , és könnyen bevérzik. Szerencsére egyébként sem terveztem kőfejtést, vagy extra műszakot a sóbányában.Néhány tűszúrás volt az egész, mégis milyen kellemetlen érzés! Az átszúrt nyaki szövetek, fájdalommal tiltakoznak a háborgatásuk ellen. Számomra mindez egy kis előleg a műtét utáni komolyabb fájdalmakból, felfogható ráhangolásnak, vagy edzésnek is, ami felkészít a jövőre. Nem kérdés, hogy nagyon rossz lesz az első néhány hét, hiszen a lélegzés, nyelés, beszéd, a fej mozdítása,  mind itt történik egy helyen, finom harmóniában ami évtizedek óta kialakult. Ebbe az egyensúlyba vág bele majd a szike, és tép ki egy olyan szervet, ami születésem óta szolgálta a szervezetem, anélkül, hogy én tudtam volna róla bármit. Most úgy érzem soha nem leszek arról meggyőzve, hogy ez az egész beavatkozás egyáltalán szükséges. Elfogadom, amit rám ró a sors, de inkább azok miatt akiket szeretek. Ha magam lennék a világon, család és feleség nélkül, valószínűleg nem foglalkoznék az egésszel, hanem felülnék a rekumbensre, és tekernék, amíg erőm van a továbbjutáshoz. De az életemmel nem csak magamnak tartozom, hanem azoknak is akik engem szeretnek. Így az egészségügyi futószalag tovább kanyarog velem, és én szinte kívülállóként nézem, ahogy a leállítógomb —amit most még olyan könnyű lenne megnyomni— egyre távolabbra kerül tőlem.

Final Countdown - Endokrinológia

Gyűlölök várakozni. Különösen orvosnál. Ez a mai valahogy még a szokottnál is elviselhetetlenebb. Négy és fél órája ülök egy padon, a beutalóm négy órája beszedték. Mi a fene tart ennyi ideig? Tulajdonképpen csak a leletek kiértékelése maradt hátra. Azt már tudom, hogy egy 28 mm-es hideg göb található a pajzsmirigyem jobb lebenyén. Ez a rossz hír. A jó, hogy statisztikailag 95% az esélyem arra, hogy ez az elváltozás jóindulatú. Az már biztosnak látszik, hogy nem úszom meg a műtétet. Még egy szövettani vizsgálat kell, amit valószínűleg most fognak elrendelni. Már ha bejutok egyáltalán még ennek az Istennek az idejében. Én vagyok a hülye. Múltkor már megfogadtam, hogy legközelebb hozok egy könyvet. Mennyivel jobban menne most az idő Márai társaságában! Közben fél füllel hallom a többi várakozó beteg beszélgetését. Jobb lenne nem hallgatni. Mindig akad olyan történet, ami elborzaszt. Mintha nem félnék enélkül is éppen eléggé. Majdnem lejár az öt óra várakozás mikor szólítanak. Bent egy főorvosi rangban lévő ítész, néhány percben ítélkezik felettem. Már le is beszélte az időpontot. Jövő csütörtök, műtősblokk, kísérővel, éhgyomorral. Szövetminta. A mintavétel eredményétől függetlenül, mindenképpen operációra lesz szükség. Ha jóindulatú az elváltozás, akkor csak a jobb oldali lebenyt távolítják el, ha rossz, akkor a teljes pajzsmirigyet. Hát ez remek. Persze különösen nem lepődöm meg, mert szinte biztos voltam abban, hogy ez lesz a vége, hála az interneten fellelhető információáradatnak, már jól kitanultam a betegségemmel kapcsolatos tudnivalókat. Tehát egy hét múlva mintavétel, az még egy hét, míg eredmény is lesz. Jó lenne ha valamikor január elején történne csak a műtét, közben lemennének a bulik, a január, február általában úgyis csak pangás, és ha minden jól megy márciusra már talán összeszedem magam annyira, hogy ismét hangszer mögé állhatok. Ha minden jól megy. Ugyanis van egy kis bibi ezzel a műtéttel. A hangszálmozgató fő ideg (nervus recurrens) a pajzsmirigy tokja mellett fut, ha valami balul sül el a műtétnél, akkor viszlát éneklés. Ezzel a zenei karrieremnek is vége szakadna, mert az énektudásom nélkül nem sokat érek egyetlen bandában sem. Kell keresnem egy jó sebészt. Szekszárdon ilyen már nincs. Az öreg orvosok távozásával, a műtétek színvonala jócskán lesüllyedt. Műhiba műhiba hátán, egyszerű térdműtétnél is halnak meg fiatal életerős emberek. Persze az orvosok védik egymást, még akkor is ha nyilvánvaló, hogy hibázott a kollégájuk, mert tudják, hogy a tévedés lehetősége mindig fennáll, és lehet, hogy holnap az ő kezeik alatt hal meg valaki a műtőasztalon, mert a számtalan dolog közül az egyik akkor éppen nem jutott eszükbe, vagy éppen két opció közül a rosszabbikat választották. Ez a dolog egy oldalról érthető. Az emberek ilyenek. Mindaddig nem is zavar ez minket, míg nem mi, vagy egy családtagunk fekszik a műtőasztalon. Ilyenkor rájön az ember, hogy csak éppen egy kicsivel van több esélye, mintha a középkorban élne, ugyanúgy mint akkor, a személyes védelemre  nem maradt  más eszköz, mint az ima.

Napról-napra egyre mélyebben nyel magába a magyar egészségügy útvesztője. Ahogy utazom ezen a futószalagon, és látom magam mellett számtalan sorstársamat, az élet egy más vetületét látom. Egy olyan csoportba tartozom, akikről nem szólnak a reklámok, akik nem tartoznak a potenciális fogyasztók közé. Mi vagyunk azok, akiket nem védett meg az egészséges életmód, és a nyakló nélkül szedett pisidrágító csodaszerek. Értéktelenebb vagyok ma, mint tegnap. Mármint ha ezt elhiszem magamról. Szerencsére én ezt nem így gondolom. Abban hiszek, hogy ez csak egy apró probléma, amit szerencsére felfedeztek nálam, így még remélhetőleg időben orvosolni is tudják. Ha minden jól megy ettől még életminőségem, és talán várható élettartamom sem változik számottevően. Érdekes lenne tudni, hogy mi történne a beavatkozás nélkül. Lehet, hogy az égvilágon semmi. De az orvosok nem szeretnek játszani az esélyekkel. Azt tudják, hogy ami nincs ott az nem okozhat gondot.De ez sem igaz, mert egy élő szerv hiánya, igenis lehet problémák forrása, hiszen nem véletlenül találta ki a természetfelelős, hogy kell olyan az emberi szervezetbe, hogy pajzsmirigy. A gyógyító beavatkozásaink nagy vonalakban ki is merülnek ezeknél a finomnak egyáltalán nem nevezhető műveletekben. Kivágjuk, leégetjük, méreggel sorvasszuk, radioaktív sugarakkal bombázzuk a beteg szerveket, és bízunk a jó szerencsében.  Statisztikailag működnek a módszerek. A tortadiagramok kis százalékot jelentő vékony szeletkéire nagyvonalúan legyintünk. Hiszen mi az a minden tizedik beteg, aki belehal a betegségbe, az előző kilenc "gyógyulttal" szemben. Elenyésző veszteség.

Szigetköz. Múlt és jelen.

Utoljára bicajjal jártam erre. Az ember számára a gyermekkorának színhelyei életre szóló nosztalgikus, már-már kultikus hellyé válnak az idő múlásával. Nekem ilyen a Szigetköz. A hetvenes évek elején szüleim itt dolgoztak az akkori Mátraaljai Szénbányák tröszt alkalmazottaiként, édesapám az egyik kotrógép kezelője volt, ami az árvízvédelmi gátat készítette. A cég a munkásait nem munkásszállón, hanem a munkaterületek melletti falvak kiadó szobáiban szállásolta el. Így alakult ki az az életre szóló barátság, ami a szüleink és az egyik nagybajcsi család között szövődött ebben az időben. Én a nyári szüneteimet töltöttem itt, egy rövid időt még óvodában is jártam."Bajcson" . A házi néni fiai a mai napig  barátaim, sőt feleségeikkel is jól ismerjük egymást. Jó lenne ha gyerekeink is ápolnák a jövőben ezt a kapcsolatot, de tudom, ez már tartalmaz egy újabb áttételt, így az esély erre sokkal kisebb. 

Aki járt már ezen a tájon annak nem kell ecsetelnem szépségét, a Mosoni-Duna, és Nagy Duna által közre fogott szigetecske, az ország legszebb vidékei közé tartozik. Az itt még kavicsos mederben folyó inkább kék színű Duna számomra mindig sokkal szebb látványt nyújt, mint a hozzánk közeli, Pakson hömpölygő iszapos, és az ország különböző pontjain (leginkább Budapesten) beleengedett szennyet tartalmazó szürke folyam. Az ártéri erdők látványa csak önmagában megéri a 182 km-es autózást, de igazából a legnagyobb élményt errefelé is az jelenti számomra ha sikerül  kerékpáron bejárni az egykori kis halászfalvakból kinőtt településeket. Nekem ez már két ízben is sikerült, így tegnap autóból is egészen más szemmel láttam a vidéket. Egy picit én errefelé jobban itthon vagyok, mint az ország más részein. Az itteni falvak nevei számomra egyáltalán nem csengenek idegenül, és viccesen, mint általában, ha más környéken járok. Nagybajcs, Ásványráró, Lipót mind-mind a méz ízű gyermekkorom egy szeletei, a gondtalanság, és a gyermeki fantáziával keveredett valóság emlékei. Sajnos csak nagyon ritkán találkozunk személyesen. Franciska néni, vagy ahogyan egy világ ismeri Fémi néni, aki második anyám volt azokban az években, ugyanazzal az olaszos temperamentummal vár, és fogad minket, és már az első perctől átvesszük a nála egyfolytában jelenlévő jókedvet, amit a sors eddig úgy néz ki a legnagyobb próbatételekkel sem tudott megtörni. Meghatódva nézem ahogy anyukámmal könnyes szemmel összeölelkeznek, ahogy csak azok tudnak, akik valóban szeretik egymást, és az életük egy meghatározó boldog korszakát együtt töltötték. Fél szavakkal sorolják a régi közös emlékeket, amikor az éppen elkészült ház szuterénjében áttáncolták az éjszakát, a gyerekek (mármint én, és  Fémi néni gyerekei) által elkövetett kisebb, és néha életveszélyes csínytevéseket, mint például, amikor egy lyukas csónakkal nekivágtunk a Nagy Dunának. Meg is kaptuk érte a magunkét. Fémi néni szigorú asszony volt, ebben sem tett kivételt, pontosan ugyanúgy megkaptam a nekem járó taslit, mint a saját gyerekei, és ez így volt jól. Érdekes módon akkoriban senkinek sem jutott eszébe, hogy ez helytelen lenne, és meg sem fordult a fejemben, a mai gyerekek általános gondolata, hogy van joga hozzá avagy sem. Hibáztam, bűnhődtem, pont. Ma már tudom, hogy azt a taslit ijedtség, megkönnyebbülés, de leginkább szeretet irányította. Igazából nem is fájt, és ha rágondolok, leginkább valami szeretettel vegyes hálát érzek.

Fémi néni kitesz magáért, fejedelmi ebédet készít nekünk, és ha rajta múlna, pont háromszor annyit ennénk, mint amire fizikailag képesek vagyunk.

Az ilyenkor kötelező Duna parti séta most sem marad el. Lehajolok, és megsimogatom a gát ("töltés") füvét, és közben arra gondolok, hogy itt minden köbméter földet, apukám mozdulatai tettek a helyére, és a munkája még 15 évvel a halála után is védi a folyó mellett élő emberek otthonait, és még sok évtized múlva is fennmarad, amikor már senki sem lesz aki ezt tudná, vagy aki egyáltalán emlékezhetne rá. A Duna most éppen a békés életszakaszát éli, a mederbe visszahúzódva folydogál a végcélja felé, talpunk alatt csikorog a víz által ezer féle formájúra koptatott sokszínű kavics. A túloldal már Szlovákia, futólag eszembe jut, hogy  légvonalban csak néhány kilométerre vagyok Citrancs falujától Dunaszerdahelytől. Az "Öreg Duna". Láttam Passaunál, ahol erőtlen érként még azon vacillál, hogy patak legyen vagy folyó, láttam Mohácsnál, ahol már súlyosan hömpölygő folyam, de számomra itt a szigetközben mutatja a legszebb arcát. Ez az én Dunám.

Az egy napos kirándulás nagyon szűk az ilyen ritka találkozásokra, és még hátra van egy látogatás Ásványrárón, ahol a családom jelenlegi legidősebb tagja él, a 83 éves nagynénim. Fémi néni persze leginkább azt szeretné, ha letelepednénk a faluban és hátralévő életünket itt élnénk le, ezért erről a gondolatról kiindulva nem kis energiánkba kerül kiküzdeni nála, hogy útra kelhessünk, de végül is csak megbékél a gondolattal, hogy ennyi jutott mára, és ez sem kevés. Búcsúzunk és elindulunk gyermekkorom egy másik színhelyére "Ásványra". 

Kati nénje, már az utcaajtóban vár minket. Legutóbb hat éve találkoztunk. Az eltelt idő nem maradt észrevétlen. Az Ő története is megérne egy külön blogbejegyzést, de lehet, hogy egy könyvet is. A háború végének megpróbáltatásai, az 56-os jeges ár ami elvitte a házukat, az újrakezdés nehézségei, és a három gyermekének felnevelése megtanította őt, egy egyszerű ám biztonságos életvitelre. Azt gondolnánk, hogy az ember egy ilyen élet után már megérdemel, egy békés öregkort, ám neki ez sem így alakult egészen. Két lánya több száz kilométeres távolságban, egyetlen fia, pedig egy átlumpolt élet után ötven évesen megnősült, gyerekeket vállalt, ezzel egy olyan terhelést okozva öreg édesanyjának, ami ebben a korban már egyszerűen alig elviselhető. Ezzel az addigi biztonság, amit csak keservesen sikerült felépíteni semmivé vált, és helyére az állandó anyagi problémák, és a nélkülözés lépett.  A tegnapi nap legszomorúbb élménye számomra a néném szavaiból áradó visszafojtott panasz áradat, és a szemeiben megjelenő halálvágy volt. Hol van már ez attól az energikus nőtől, aki negyven évvel ezelőtt, ült ugyanebben a konyhában, és jókedvűen beszélgetett velünk. Van egy felirat amit élelmiszeripari készítményeken olvashatunk, hogy egy komponenst nyomokban tartalmazhat. Ilyen nyomokat láttam nála tegnap, amikor egy másodpercre elfelejtette bánatát, és elmosolyodott, amikor a rá jellemző anyai ágon örökölt keménységgel megnyilvánult két szóban, és amikor a csodálatos almás lepénybe beleharaptam, amiben egy nő egész életének tapasztalata, és tudása benne volt, és ami vele együtt foszlik nemsokára semmivé, anélkül, hogy mi a következő generáció ennek értékét felismernénk, és bármit is tennénk a megmentéséért. Mindössze egy órát töltünk nála, és amikor elindulunk, nemcsak az időben hazaérés motivál minket. Nem tudunk vigaszt nyújtani számára, ezt ő is és mi is tudjuk. Még órákat beszélgethetnénk, mégsem lenne jobb ettől semmi, mert ezen mi nem tudunk változtatni, a környezetét pedig úgy látszik nem zavarja a kialakult helyzet. Megpuszilom őt, közben majdnem sírok, mert ezúttal biztosan tudom, hogy ez az utolsó személyes találkozásunk. A tükörben addig nézem, míg láthatom a távolodó alakját, ahogy áll a ház előtt egyedül, mindenkitől távol. 

Még három óra az út hazáig.

Kép: http://www.keret.hu/portal/hu/tura-ajanlat/gyor-szigetkoz-gyor

Final Countdown - Radioaktív gondolatok

67-68-69-70. Fekszem egy ágyon, felettem egy gamma-sugárzást érzékelő gép, ereimben technécium-izotóp tartalmú vér kering. 153-154-155-156. Számolom a szívdobbanásaimat, más időmérő hiányában ez az egyetlen támpontom az idő múlásáról. 20 percig kell itt feküdnöm mozdulatlanul. Multitaskingra képes zenész agyam egyik fele számolja a dobbanásokat, míg egy másik része próbálja matematikailag kiszámítani mennyi is van még vissza, ebből a vizsgálatból. Percenként hetven dobbanás, az 1400 dobbanás  húsz perc alatt. Folyamatosan nyelnem kéne, de ez biztosan csak azért van, mert figyelmeztettek, hogy csak akkor nyeljek, ha muszáj. Ettől most félpercenként érzem az ingert. 546-547-548-549. Még a felénél sem tartok. Pajzsmirigyem, mint egy miniatűr Csernobil sugározza az izotópok elhelyezkedését. Kár hogy a jeleket felfogó és képpé konvertáló számítógép monitorja mögöttem van. Nem mintha a színes ábra sokat jelentene számomra, csak akkor nem lehunyt szemmel feküdnék, hanem a képet elemezném. 799-800-801-802. Az ember izgul ilyen helyen. Biztosan nem hetvenet ver a szívem percenként, hanem többet, akkor pedig már bármelyik pillanatban készen lehetek.

Nyomasztó dolog betegnek lenni. Látszólag semmi bajom, pontosan ugyanúgy érzem magam, mint bármikor, de a tudat, hogy van a szervezetemben egy kicsiny alkatrész, amelyen egy még kisebb elváltozás fejlődött ki, megmérgezi a mindennapjaimat. Most úgy gondolom, hogy ha mindez húsz évvel később történik, akkor már nem érdekelne, de gyanítom, hogy az ember sosem tudja elfogadni saját betegségét, vagy közelgő halálát. 1081-1082-1083-1084. Mi lesz már!? Mintha ezer év telt volna el ebben a vizsgálóban. Az ápolónő itt ül mellettem, egy hang nélkül. Legalább néha mondana valamit, például mondaná be, hogy még hány perc van vissza. De nem. Számára rohan az idő. Én csak egy vagyok a mai 16 pácienséből akik fizikailag beleférnek a műszakjába. A gondolatai biztosan egészen máshol járnak, már rég megfeledkezett rólam, valószínűleg az otthoni problémáival, vagy örömeivel van elfoglalva. Számára talán  csak egy betegszervet hordozó tok vagyok, akinek alapból érdeke és kötelessége elviselni minden tortúrát, hogy reményt kapjon a gyógyulásra. Az a baj, hogy igaza van. De ettől, még én egy ugyanolyan ember vagyok, mint ő. Gondolkodom, érzem, vannak akiket szeretek, és akik engem szeretnek. 1181-1182-1183...."Készen vagyunk, fellehet kelni" hallom a várva-várt szavakat. Kinyitom a szemem, újra meglátom a rideg acélból készült készüléket felettem, amit nem akartam húsz percen át nézni. Felülök az ágyon, közben hallgatom a hölgy szavait, az eredmény átvételével kapcsolatban. A pulóverem, már a folyosón húzom magamra. Egyetlen vágyam van mindössze. Ki innen! Ki ebből a betegszagú, halált sugalló épületből minél előbb. Kilépek az udvarra, a nap a szemembe vág. De jó. Az égen egyetlen felhő sincs, szikrázik a nap, a madarak énekelnek. Ősz van, a kedvenc évszakom. A fák ezer színnel vigasztalják a lelkemet. Élek, és amíg ez így van, semmi gond.

Mély Bíbor

Lecsukom az autó csomagtartóját, és gondolatban még egyszer átfutok a felszerelésen. Állványok, mikrofon, csörgő, kolomp, ásványvíz, dalszöveges mappa, kontroll rendszer. Rockénekes motyó. Jóleső izgalommal indítom az autót, és elindulok a helyszín felé. Közel négy éve nem játszottunk együtt. A mai éjszaka nagy próbatétel lesz, minden más esetben felelőtlennek nevezném, így felkészületlenül, próba nélkül színpadra állni. De most nem. Bízom a rutinban, és pontosan a felkészületlenség miatt ilyenkor szokásos fokozott koncentrációnkban.

Véletlenül csöppentem a rock világába. Társaim, akik jóval fiatalabbak nálam, hét éve rendszeresen valamilyen felszerelést kölcsönöztek tőlem. Mivel állandóan énekes problémákkal küzdöttek, valamelyikük fejében megszületett az ötlet, hogy mi lenne, ha én lennék az énekesük és egyben az ötödik tag. Először fogalmam sem volt mi lesz ebből. De a kihívás izgatott. Igent mondtam, és nemsokára már kisebb-nagyobb helyeken léptem fel velük. Mindenhol sikerünk volt. Semmit sem bíztunk a véletlenre. A háttérben komoly munka folyt. Rendszeres próbák, folyamatos tanulás. Semmi nem képes olyan energiával megszólalni, mint egy rockzenekar. Amikor megdörren a cucc, ahhoz semmi sem fogható. Még emlékszem az első próbákra, amikor az adrenalintól rendszeresen remegett a kezem, egy-egy dal közben. Aztán szép lassan rutinná vált a koncertezés, a rajongók kezelése, a nem kicsi felszerelés össze- és szétszerelése. A felénk áradó szeretet, olyan volt mint a kábítószer, egy idő után függővé váltunk és már nem akartunk nélküle élni. Mint egy marionett bábos úgy mozgattam a rajongókat láthatatlan zenei zsinórjaimmal. A mikrofon mögött én szép vagyok, jó vagyok, mert a zene elad engem. Mögöttem a fiúk precízen teszik a dolgukat, néha úgy érzem, ha becsuknám a szemem, és hátradőlnék, akkor sem eshetne semmi bajom, mert annyira kiszolgálnak engem, hogy még elesni sem hagynának. Száz százalékban megbízom bennük. Ez az igazi élő zene. Mégis ez az amit legkevésbé fizetnek meg. Ez a műfaj alulfizetett, annak ellenére, hogy a leginkább munka, és felszerelés igényes. Egy ilyen csapat felszerelését, már nem lehet kihozni 3 millió alatt. Ez 5 ezer forint/fő/koncertes gázsikkal szinte soha meg nem térülő vállalkozás. Három év kellett, mire képes voltam erre racionálisan is tekinteni, és nem csak a zenélés öröme mozgatott.
Rettenetes vívódások közepette, végül is úgy döntöttem, hogy véget vetek a rockéneklésnek. Sajnos ez egyben a csapat feloszlását is eredményezte. Nehéz felelős döntéseket hozni, de mindenki önző. Én arra gondoltam, hogy számomra egyáltalán nem mellékes, hogy a családom számára milyen szintű megélhetést tudok nyújtani a zenélésből származó jövedelmemmel. Egy party zenekar kb. négy, ötször annyi pénzt képes kitermelni egy év alatt, mint egy rock csapat. A másik az, hogy nem vagyok már fiatal, és a rock világának a zenén kívüli része, egyáltalán nem érdekelt, inkább csak nyűgnek éreztem. Egy fiatal fiú számára, még vonzó lehet, a fiatal lány rajongók tömkelege, az ingyen pia, a rocker haverok elismerése. Számomra ahogy tellt az idő mindez egyre inkább változott robottá, amit kis pénzért végzek. De életem nagy tévedése lett volna ha kihagyom. Mert azok a percek a színpadon, amikor a kezek felénk nyúlnak, amikor mindenki énekel velünk együtt, azok felejthetetlenül vésődtek belém.
Közben felvillan egy helységnév tábla. Medina. A Mély Bíbor zenekar szülőfaluja. Akkoriban még mind az öten itt laktunk. Ma már csak ketten. Ahogy közeledem, egyre több egy irányba gyalogló fiatallal találkozom. Mint a hangyák masíroznak egymás nyomában, kiéhezve, a remélt táplálék nyomában. Többségük csak miattunk öltözött ma szép ruhába, csak a koncert miatt kicsinosított lányok más péntekeken ilyenkor a tv előtt ülnének kakaós bögrével a kezükben. Ez is jó érzés, és egyben iszonyú felelősség. Várnak valamit, és nekünk adni kell. Minőséget, örömet, hangokat, amelyek néhány órára elfeledtetik a világ összes baját. Ezeknek a fiataloknak a zöme, miattunk lett rocker, a zenekar létezése előtt vacak műanyag zenét fogyasztott, komputer zseni, zenésznek mondott vagy csúfolt alkotók könnyen feledhető termékeit hallgatta. A Mély Bíbor ébresztette rá őket arra, hogy az amit eddig szerettek, az nem zene. A zene néhány ember szívének együtt dobbanása. A zene az egy oda-vissza áramló energia leadás és felvétel közönség és zenekar között. A zene szól valamiről. Általában rólunk. A ZENE sohasem hazudik, nem hallgatja el, hogy az életnek van árnyékos oldala is, és mi azon is járunk sokszor. Azt hiszem ettől az őszinteségtől nem képes kimenni a divatból, mert a közönséget szokás hülyének nézni, de ettől még nem az. Lehetetlen hiteltelen produkciókat letuszkolni a torkán. Talán egyszer még lenyeli, de soha többet nem jön el a koncertedre.
Rockkocsma. Ahogy belépek orrba vág a cigarettafüst. Ezt sem kedvelem a műfajban, de legyünk realisták, a rock pub lesz az utolsó hely amit sikerül füstmentesíteni a világon. Sok ismerős arc, akiket már régen nem láttam. Jólesően nyugtázom, hogy ennyien kíváncsiak egy már nem működő, csak az egykori hírnevére építkező zenekarra. Megelőlegezett bizalom. Társaimon is látom a jóleső izgalmat, ami annyira jellemző a megszólalás előtti percekre. Nem lámpaláz ez, hanem ahhoz hasonlítható mint amit egy nyaralás előtt érez az ember, vagy a bizonyítvány átvétele előtt, mikor már minden beérett, csak le kell aratni a sikert.
Mikrofon a keverőhöz csatlakoztatva. Csörgő a jobb kézben, fülemben a kontroll. Felveszem a frontember pozíciót, a zenekar előtt. Körbenézek társaimon, már mindenki felkészült. Ezeréves rutinnal szólok a mikrofonba: "Szép, jó estét mindenkinek! Hölgyeim és uraim, a színpadon a Mély Bíbor zenekar!" Az ováció egy pillanatot sem késik, de már hallom ahogy a dobosunk "beszámol", és az ötödik negyedre megdörren a cucc. Acélváros. A felfokozott feszültség ebben a pillanatban oldódik bennem, a koncert elindult. Otthon vagyok. Még négy negyed a szólóból és indul az ének:"Száznyolcvan kilométer, néha több..." A zenekar mint egy olajozott gépezet játssza a dalokat, néhány perc alatt fejtetőre állítja a hangulatot, mint régen, mint bármikor. A dalok maguktól jutnak eszünkbe, és már nem is kell figyelnünk, egyszerűen csak hátradőlünk, és élvezzük az együtt zenélést, ami lehet, hogy ezúttal tényleg az utolsó alkalom, hiszen a jövő mindig ködös, és soha nem tudhatjuk, hogy meddig játszhatunk még így öten.
Egy pillanatnak tűnik az öt órás koncert, hajnali három körül játsszuk az Utolsó rock&roll-t. Már fáradt vagyok, de az utolsó dalt is még teljes erővel nyomom, mintha csak ki akarnám magamból énekelni minden örömöm és bánatom. Csak amikor már a felszerelést pakoljuk ötlik fel bennem, hogy nekem három óra múlva dolgoznom kell a munkahelyen, de ezt abszolút arányos áldozatnak érzem. Szívesen vállalom csak azért, mert egy éjszakára ismét a Mély Bíbor zenekar énekese lehettem. :)