Perfect day

A kerékpárosfórumok hallgatnak. Alig születik bejegyzés, és ennek általában csak egy oka van. Jó az idő, és bicikliznek. Ki-ki a maga lehetőségein belül szakít időt arra, hogy bejárja az ország egy kisebb szeletét. A lustaságot legyőzi a bringázás százszor  megtapasztalt élménye, és a pedálok beindulnak.

A magam fajta biciklis embernek nincs is nagyobb ajándék, mint egy ilyen csodálatos novemberi időjárás. Reggel nyolckor, már jókedvűen taposom a pedálokat, mintha ez lenne az utolsó alkalom, nemcsak az évben, hanem az életben is arra, hogy egy —a saját mércéim szerint— kiadósat kerekezzek. Egész nap ráérek, nyolc órám van, míg kezd sötétedni, így a lehető leghosszabb távot választom, aminek az az érdekessége, hogy az otthontól szinte végig csak 20-30 km-es távon belül vagyok, szinte látótávolságra, mégis 170 km-t járok be a nap folyamán. Így aztán elindulok a Sió völgyében, és szinte a csatorna partján tekerek, hosszú időn át. Közben a magasabb részekről nézem a környéket, a Sió árterét, és azt látom, hogy az idei csapadékos év megtette a hatását. Az öregek nem hiába nevezték el a környék településeit annak aminek, Sárszentlőrinc, Sárosd, Sárbogárd, Sárkeresztúr, mind a sár előtaggal kezdődnek, és nem véletlenül, valamikor ezek a tájak mocsaras részek voltak, aztán az elmúlt évtizedek alatt az aszályos évek elfeledtették ezt. A lápos, ingoványos területek kiszáradásuk után szántókká léptek elő. De a természet mindig visszaköveteli az ősi rendet, úgy gondolom mi ebben a harcban nem is nyerhetünk. Egyetlen csapadékos nyár, és a szántók újra vízben állnak, hatalmas egybefüggő területek állnak víz alatt, a vízfelületén gázlómadarak fehér tollazata világít messzire.A tavaly őszi vetésnek már nyoma sincs, a vízen nád, és sás ringatózik, számukra biztosan nem volt kétséges, hogy egyszer visszafoglalják területüket a kultúrnövényektől. Közben elhagyom Uzdot, Sárszentlőrincet, és Nagydorognál keresztezem 63-as utat. Még néhány húzósabb emelkedő, és Pakson vagyok. Útközben versenyzek egy gyermeteg kategóriájú RABA-Steiger traktorossal. Azt élvezi, hogy a nyakamba liheg a soktonnás monstrummal, de nem előz meg, valószínűleg, mert nem képes rá, így kénytelen vagyok gyorsítani, mert a dízelfüst szívásához sincs kedvem, ha előreengedem. A következő lejtőn 40km/h fölé gyorsulok, és a traktor eltávolodik, aztán ismét majdnem utolér, amikor jön egy komoly emelkedő, és én lassulni kezdek, szerencsére ezután már nincs ilyen, így sikerül messzire magam mögött hagyni, és most már végre csendben, és a saját kényelmes tempómban tekerhetek a városig. Lábaim egy kicsit tiltakoznak a túlerőltetés ellen, de tudom, hogy ennél sokkal többet is bírnak, csak hisztiznek. A város elején a pékségben friss zsemlét veszek, és egy üdítőt, mást mindent hoztam. A kompkikötőben aztán megreggelizem, még van háromnegyed órám a rév indulásáig, ez több mint elég. 53 km-nél tartok, ez kevesebb mint az út harmada. A komposok, már jó ismerősként üdvözölnek, „előző életemben” sokat találkoztunk, mikor az alföldre jártam rendszeresen áruért.  A kompon csak egy autó utazik rajtam kívül,  emlékszem régen amikor még nem volt ennyi híd a Dunán mindig tele voltak a járatok. A rév is egy kihalóban lévő műfaj. Csak néhány perc, és kikötünk a túloldalon, és máris az Alföldön suhanok, illetve csak suhannék, mert a délnyugati szél most szembekerült velem, és egyre erősebben fúj. Persze ma véletlenül sem az uralkodó széljárás van, ami segíthetne a következő két órában, de már megtanultam, hogy ezen nem érdemes bosszankodni. Próbálok belenyugodni, hogy nem tudom a 30-hoz közeli tempómat tartani, 20-23-al egy kicsit lassabban fogy a távolság, és több energiámat emészti fel. Érzem az elmúlt hetek kevesebb edzésének hatását, nem azzal a lazasággal haladok, mint amikor formában vagyok. A távolban feltűnik a kalocsai templom kettős tornya, és az a szabály, hogy a látótávolságba került templomtorony fél órán belül megérinthető, most is így van, de nem állok meg, törtetek Baja irányába az 51-esen. Hihetetlenül leromlottak a főútjaink néhány év leforgása alatt. Nem akarok politizálni, de biztosan van ennek oka, és nem túl jó bizonyítványt állít ki rólunk a rengeteg kátyú, és gyalázatos minőségű útjavítás. Az idetévedők az útjaink alapján (is) joggal sorolhatnak minket a Balkánhoz. Állandó figyelmet igényel, hogy az úton maradjak, mert ha a nyomvályún kívül megyek akkor bármikor leszaladhatok az út széléről, ha azon belül megyek akkor veszélyesen közel vagyok az engem kis oldaltávolsággal előzőkhöz. Így aztán próbálok a legfeljebb tíz centiméternyi csíkon maradni, felhasználva a nyomvályút védelemként az autósok ellen. Egy gyors megállás Sükösdön, egy flakon üdítőért, ami lehet nem egészséges, de a cukortartalma képes némi energiát adni. Bajánál a híd előtt végre ráfordulhatok, a már unalomig ismert, mégis megunhatatlan, kerékpárútra, ami a szekszárdi hídig visz, délután kettő van kezdek éhes lenni, de a hídig még kitartok, annál is inkább mert végre ismét a hátamban a szél, és száguldom a bringaúton. Ahhoz képest milyen szép idő van nincsenek sokan a biciklisták, csak néha kell kerülgetnem egy-egy párost, akik a kikapcsolódásnak ezt a formáját választották délutánra. Áthajtok a hídon, és a  tövében megebédelek. Közben beszélek az otthoniakkal, mondják, hogy a fiam elindult velem szemben, legalább nem unatkozom az utolsó kilométereken. Egy bő óra még hazáig. Minden a terv szerint, mire elkezd sötétedni otthon leszek. Nem sokára már az utolsó kilométereken fiammal együtt gyönyörködünk a lenyugvó Napban. Jólesik hazaérni. 

Hogy mi értelme egy ilyen napnak? Talán az  égvilágon semmi. Nem láttam mást, csak amit már máskor is láttam, esetleg máshogy, más megvilágításban, az életének egy más szakaszában. Feküdhettem volna ez idő alatt, és olvashattam volna egy könyvet, de azt ebben az esetben elpazarolt napnak éreztem volna. Bántaná a lelkiismeretemet, hogy itt volt egy tökéletes nap, egy igazi ajándék, és én nem láttam, nem vettem részt benne.