King of the road

Kerékpárosként közúton, néha az az érzésem támad, mintha egyszerre elment volna minden autósnak az esze. Vagy mintha az autókat vezető emberek egy külön embercsoportba tartoznának, akik valamikor a jogosítványuk, és első autójuk megszerzésének ideje táján, elveszítették minden realitásérzéküket. A fizikai tárgyak elmozdítása az utóbbi évszázadban drámaian felgyorsult. Míg néhány száz éve nyolc óra alatt Ferihegyről indulva, gyalogosan Visegrádig, lóháton Kassáig volt lehetséges eljutni, addig ez az időtartam ma már elég arra, hogy New York-ba érjünk. Az autó mindenki számára elérhetővé válása, pedig az országhatáron belüli mozgást csökkentette töredéknyi idejűre. Ennek eredménye a mindennap tapasztalható agyament száguldozás az utakon, valamint csak a tavalyi évben történt 19217 személysérüléses baleset, amiből sajnos 868 halálos, és 6157 súlyos sérüléssel végződött. A balesetek elsődleges oka egyértelműen gyorshajtás.Megfigyeltem, hogy amikor társaságban ez a téma előkerül, úgy beszélünk ezekről az autósokról mint az ufókról. Általánosságban, név nélkül. Mindenki fel van háborodva, és az a véleménye, hogy úgy mennek mint az állatok. ŐK. De kik ezek az ők? Mert még sosem hallottam ilyenkor, hogy "igen, én mindig 120-ig nyomom a gázpedált, mert csak akkor érzem jól magam". A járdán senki sem futkos, nem lökdös félre embereket. Miért nem lehet ugyanebben a szellemben közlekedni autóvezetőként is? Miért nem lehet elfogadni azt, hogy Pest-Szekszárd az bizony 3 óra utazás. Valahogy megrészegülnek az emberek attól, hogy autót éreznek a fenekük alatt! Ebben az euforikus állapotban aztán a nagy többség úgy érzi, hogy ő az országutak királya, egy igazi King of the road. Mindenki más aki az úton közlekedik nem számít. A lényeg, hogy ő minél előbb célba érjen. Száguldásával veszélyezteti ártatlan emberek életét, és néha ha a lépés rosszul jön ki, meg is öli őket. Miért is? Tíz percért? Kettőért? Vannak különleges napok amikor valahogy még ez az egész fokozódik. Ráadásul, mintha mindenki telefonálna folyamatosan, amiközben alig lát, hall. Valamint nagy szerencse, hogy nem kék a fejük azoknak akiknek a vérük annyi alkoholt tartalmaz, hogy mindenkire nézve életveszélyes az, hogy egyáltalán beindították a az autót, mert félelmünkben a sok színes fejű embertől nem mernénk az utcára menni.Ilyenkor olyanok az utak mint a méhkas, és igazi csoda, ha az ember hazaérhet a megszokott úton épségben. A legérdekesebbek azok az ismerőseim, akikről tudom, hogy csak addig vannak a megengedett sebességhatár alatt, míg gyorsítanak. Ők is kikelnek magukból a téma hallatán, de saját magukat, valahogy máshogy ítélik meg. Illetve ideológiákat gyártanak védelemként, ami nagyon jól hangzik, de közel sem indok a gyorshajtásra. Ismerjük őket ugye!? "Csak akkor hajtok ha sietek" (mindig siet), "csak ha egyedül vagyok" (ők előznek meg bennünket egy beláthatatlan kanyar elött a hátul gyerekülésből kandikáló bébivel) stb. Meggyőződésem ha útközben bármelyiküket megállítanánk semmi komoly indokot nem tudnának mondani, hogy miért rohannak. Mert nincs rá indok, mert értelmetlen az egész. Életformává válik a gyorshajtás. Persze ugyanilyen módon le is lehetne róla szokni, kis tréninggel, de nem. Eközben évente családok életét teszik tönkre a balesetben meghaltak, megrokkanók, és a lényeg szempontjából majdnem mindegy, hogy az elkövetőhöz vagy áldozathoz tartoznak a hozzátartozók. Mert szinte mindegy, hogy egy kisgyermek azért nő fel apa nélkül, mert egy gyorshajtó elgázolta, vagy azért, mert ő volt a gyorshajtó és 10 évre lecsukták. A családnak innentől befellegzett. Mindezt csak azért írtam le, mert, jó lenne ha mindenki gondolna arra, hogy a gyorshajtók MI vagyunk, MI mindannyian akik autózunk, nem egy másik bolygóról érkezett civilizáció, és amíg az agyunkban nem kezeljük a technika adta lehetőségeket kellő alázattal, és mértékletességgel, addig a MI gyermekeink halnak meg a közutakon, és MI vonulunk börtönbe. Újra felteszem a kérdést: Miért is? Két perc előnyért?