Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. május 7., csütörtök

Gondolatok egy házassági évfordulón.

A mindennapokkal az a baj, hogy túlságosan automatizálják a kapcsolatokat: adott egy ritmus, több ezer hozott és felvett, egyéni és közös szokás és megszokás. És ez baj, mert elfelejtünk rácsodálkozni a mi közös varázslatunkra, miközben éppen attól jó, és éppen attól működik a kapcsolat, hogy a mindennapok, vagyis az életünk részévé válik valaki, akit olyan nagyon szeretünk, és hát az élet nem elsősorban ünnepnapokból áll. De közben meg mégis. Csak ritkán szoktam arra gondolni, hogy milyen jó nekem, hogy milyen boldog vagyok, vagy milyen szerencsés. Nem szokott lenyűgözni ez az állapot, mert természetessé vált, hogy így vagyok, hogy így vagyunk. De aztán mindig rájövök, hogy ez nem igaz. Nagyon is nehéz feldolgozni ezt a boldogságot, ezt a szerelmet, és nem hiszem, hogy a szívem az oka ennek. Azt hiszem, a kapcsolat egy kicsit olyan a hétköznapokon, mint a tudattalanunk: magától és magában működik. De néha belecsap a tudatunkba ("már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen"), és akkor tudjuk igazán, hogy mennyit jelent. Én ilyenkor úgy szoktam érezni, mintha hirtelen szembekerülnék a leghatalmasabb dologgal a világon, és rájövök, hogy ez a dolog bennünk van, és nekünk el kell bírnunk, és ezért érzem csodának kettőnket: mert el tudjuk bírni. A Másik olyan nagy terhet jelent, ami a leginkább szabaddá tesz a világon. Ahogy Sartre mondta, onnan tudod, hogy valaki igazán szeret, hogy szabadabbnak érzed magad mellette, mint amikor egyedül vagy. És ez olyan sok érzés, hogy amikor tudatosul bennem, mindig meghatódom.

"Vagyok én és vagy te, de van olyan is, hogy mi. Minél többet veszekszünk, szerelmeskedünk, minél jobban megismerjük egymást, a mi annál jobban növekszik. És hogyha te is, én is együtt rezgünk a mivel, másképp leszünk együtt. Mintha táncolnánk: táncolhatunk úgy is, hogy én vezetek, és úgy is, hogy te vezetsz. De ha sokat táncolunk, lesznek olyan csodálatos pillanatok, amikor egyikünk sem vezet: átadjuk magunkat a táncnak, a tánc táncoltat minket. Ezt úgy hívják, eggyé válás. (...) Az élet pedig ebben az eggyé válásban van: a mi éltet mindkettőnket. Tehát ha szolgáljuk a mit, az éltet bennünket, de ha én téged szolgállak, te pedig engem, az mindkettőnket megöl."
(Feldmár András)

1 megjegyzés:

Z S U Z S A írta...

Jó tudni, hogy még sok-sok év után is működhet és igenis létezik szerelem. reményt ad, hogy talán én is megtalálom lassan azt a bizonyos foltot a zsákra:) örülök, hogy nektek összejött:)