Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2008. december 24., szerda

25

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd hogy a világ lássa kincsemet.

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
/William Shakespeare: LXXV szonett/


Itt a Karácsony. Nem kifejezetten szeretem ezt az ünnepet, azért amivé vált az utóbbi időkben. Addig tetszett, míg csendes családi ünnep volt. Mára egy bevásárlóközpontbanegymástmegharapós, kitudjobbaneladósodni, kitudnagyobbgagyitvásárolniminéldrágábban ünneppé tettük, és ezzel számomra az ünnep lényege veszett el.
Ki foglalkozik holmi Jézussal, szeretettel, templomi áhítattal! Megint egy karácsony, amikor megugrik az öngyilkosságok száma, mert a magányról ezen a napon nem tereli el a hétköznapi tennivaló a figyelmet. Megint gondolom fél Budapest a Szabadsághídról akar cukaharát ugrani a jeges Dunába, a tűzoltóknak ezzel megkeserítve az egyébként sem szívesen vállalt ünnepi szolgálatát. Nem tetszik sok ember álszent viselkedése, akik ezen az egy napon melldöngetve hirdetik saját emberszeretetüket, míg az év fennmaradó 364 napján megölnek, ha az általuk elvártnál lassabban indulsz el a piros-sárgánál.

Mégis a Karácsony számomra mindig egy kicsit mást is jelent. Igaz, ez egy nagyon privát évforduló, mégis nekem mindennél fontosabb. Történt egyszer régen ezen a napon, hogy egy tánc közben rájöttem, hogy a karjaimban tartott lányt én soha többé nem szeretném elengedni. Akkor még csak néhány hónapja ismertem, egy idegen volt, aki lépésenként került egyre és egyre közelebb. Ezen az éjszakán a baráti kapcsolat magasabb szintre emelkedett, hogy átadja a terepet annak a színes, megfoghatatlan, lebegő érzelemnek amit mindenki ismer, és amit úgy hívnak: Szerelem. 1983 december 25-öt mutatott a naptár. Nagyon rég volt, és mégis néha úgy érzem csak tegnap. Isten jelenléte kimutatható az ilyen pillanatokban. Ezen a napon egy szelíd kézlegyintéssel egymás mellé terelt minket, és azóta is úgy gondolom, ez volt a legjobb dolog az életemben. Ma 25 évvel később már nem úgy lángolunk mint az erdőtűz! De a szerelem nagyon is itt van. Itt van a pillanatokban. Amikor egymásra nézünk, mikor rám mosolyog. Ott van a hangjában , mikor napközben felhív valamiért. Amikor télen az utcán, a zsebembe dugja a fázós kezét az én kezem mellé. Más csak egy nőt lát velem az utcán, de én mikor Rá nézek, látom a 19 éves lányt aki rémült, nagy szemekkel jön a randira mert a megbeszélt időponthoz képest jócskán elkésik. Emlékszem a lányra aki másfél éven át tartotta bennem a reményt hétvégi látogatásaival, és mindennapos leveleivel a katonaság ideje alatt. Látom, ahogy menyasszonyként az eskü szövegét mondja a templomban nekem. Látom a kismamát, a fiatal kisbabás anyukát, a gyerekek minden gondjával napi szinten együtt rezgő két gyermekes anyát, a nőt aki velem sok éve robotol a közös jövőnkért, az asszonyt aki engem mindennap hazavár. 25 év nem kevés. Remélem, még van ugyanennyi időnk együtt, hiszen én kíváncsi vagyok a nagymama arcára is. Sőt, azt szeretném legjobban, ha látnám a dédunokák közt ülő nagyanyót , aki - szokása szerint fejből - meséli a csodálatosabbnál csodálatosabb meséket a tágranyílt szemű kicsiknek.. Számomra mindig Ő lesz "A" NŐ! Továbbá remélem, hogy a következő negyedévszázadban is ennyit nevetünk együtt, és csak annyit sírunk, mint az előzőben (mert sírás nélkül azért nem megy még nekünk sem). Azt hiszem senki sem ismer engem annyira mint Ő. Néha szavak nélkül is pontosan tudja mi zajlik bennem. 25 évig senki sem tud álarcot viselni. Ez idő alatt, Ő már pontosan tudja ki vagyok. Hiszen velem van mindig, közben látja a legjobb, és sajnos ezzel együtt a szerethetetlenül pocsék formáimat is. Pontosan tudja kiről, és miről mit gondolok, látja, és végigcsinálja velem nemcsak a fiatalság energiákban tobzódó száguldását, hanem az öregedés folyamatát is. Olyan közelről lát engem, mint senki, mégis velem van, és tökéletlenségemmel együtt szeret. Úgy gondolom ez nagy dolog. Ő az én másik felem. Még a hibáit is szeretem. Néha elborzadok más nőkön, mikor valamit nem úgy csinálnak ahogy Ő. Gyakran viccelődöm Vele, hogy találjon ki valamilyen jelet, hogy a következő életemben is megtalálhassam. Szóval a részemmé vált, az egykori ismeretlen lány, de ez olyan elmondhatatlanul jó! Életem legnagyobb félelme, hogy elveszíthetem. Ha elveszíteném, a világ egy részét veszíteném el, azt a részét amiért szeretek élni. Biztosan előbb-utóbb képes lennék nélküle is élni, csak már nem lenne érdemes! Ezért mindig értetlenül nézem más pároknál, ahogy a lángok megdermednek, majd a gyűlölet jegévé változnak. Mi 25 év elteltével még mindig tudunk a szőnyegen egymással szemben, törökülésben 2 órát beszélgetni, csak úgy, bármiről. Egyszerűen csak működünk együtt! Pedig már csak nyomokban hasonlítunk arra a 83 karácsonyán együtt táncoló párra. Az évek alatt jó és rossz tulajdonságokat vettünk fel, átalakult gondolkodásunk, ezekből a változásokból arcunk, testünk is kivette saját részét. Mégis, az alap valamiért semmit sem változott, még mindig úgy gondolom, hogy tovább kell táncolnom ezzel a lánnyal, mert csak ő képes pontosan a lépéseimet követni, és csak vele érzem azt, hogy bármilyen tempó jön, bármilyen extrém fordulatot hoz a jövő, amíg kezemben érzem a kezét bármire képes vagyok, minden problémának van megoldása. Tudom, hogy Ő jön velem tovább, átlépünk bármin, mint ahogy eddig is tettük.
Kedvenc íróm Márai Sándor azt írja: "Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben." Élete ismeretében ő hitelesnek tűnhet, hiszen 63 évig élt együtt feleségével. De talán nem is kell újra beleszeretni, lehet csak egyszerűen annyi történik, hogy ennyi idő elteltével már csalhatatlanul tudjuk, hogy Ő az igazi. Nem kell kérdéseket feltenni egymásnak, nem kellenek napi szintű igazolások, már nem kérdés a bizalom.
Hogy mi a titok? Fogalmam sincs! Talán a szerelem, talán az egyirányú változás, talán az, hogy mindig tudatában vagyunk annak, hogy MI vagyunk az érték, és az összes többi csak utána jön.
De amíg ez így van, én mindennap jókedvűen ébredek, és egész nap mosolygok a világra.
Boldog 25. évfordulót Egyetlenem!

Mindenki másnak békés, nyugodt, meghitt Karácsonyt!

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hogy milyen a karácsonyod, döntően Te határozod meg. Előrelátó ésszel kimaradhatsz a vásárlási tolakodásokból, az idegbeteg forgalomból. Kétségtelen, ehhez már októberben elkezdhetsz „rákészülni” – de hidd el lehetséges./Kipróbáltam, nálam nagyon jól bevált./
Amúgy meg kívánom, maradjon meg köztetek ez a szépen leírt szeretet mindörökké !
Békés ünnepet: amari

Murla írta...

Kedves Zéta!
Ahogy olvasom blogodat, egyre több közöset fedezek fel életünkben, gondolkodásunkban. Mi 21 éve ismerkedtünk meg és 20 éve vagyunk házasok a nejemmel, de ugyanígy érzünk egymás iránt, mint Ti. Mindig öröm számomra, amikor hasonlóan boldog párokat ismerek meg. Teljesen átérzem, amit írtál, és további szép éveket kívánok Nektek együtt!

Zéta írta...

Köszönöm a jókívánságokat! Örülök, hogy vannak akik egy ilyen leírást értékelnek, sokat gondolkodtam azon, hogy egyáltalán érdemes-e ilyen mértékben kitárulkoznom, de talán igen. Továbbá nagyon örülök, hogy a mi esetünk nem egyedi, ezért az örömért külön köszönet Murlának, hogy megosztottad velem. Remélem egyszer személyesen is lesz lehetőségünk és főként időnk beszélgetni.

Atomnyul írta...

Én személy szerint szeretem, ha az emberek kitárulkoznak. Talán veszélyes, de szerintem jó dolog a bizalom. Mindennaposan tapasztalni egy emberi kapcsolatot, és olvasni róla valaki más szemszögéből sokszor nagyon is más érzés. Húsz éve figyellek benneteket akarva-akaratlanul, de még engem is lenyűgözött, amikor először olvastam ezt a bejegyzést. További sok boldogságot. Én tudom legjobban, mennyire megérdemlitek. :-)

Aknoli írta...

Legalább tizedszer olvasom ezt a blogbejegyzést, de még mindig végigsírom az egészet. Köszönöm!

A NŐ, akivel áttáncolsz az életen