Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2011. július 1., péntek

The violin

Ezzel a hangszerrel valahogy félresiklott a kapcsolatunk. Régen történt egy kicsivel több mint harminc éve. Én akkor tizenöt évesként, már hetedik éve tanultam zenét, és ezzel együtt hegedűt. Minden nap abban a tudatban éltem, hogy zenei pályára készülök, és ezért nem volt túl nagy áldozat a mindennapos bejárás a szekszárdi Liszt Ferenc zeneiskolába, és a napi gyakorlás a hangszeren. Jól ment. Országos versenyeken indított tanárom, és a tehetségesebbeknek kijáró többlet odafigyeléssel tanított. Míg élek hálás vagyok azért a zenei, szakmai, és emberi értékekért, amiket ebben a legfogékonyabb életkorban kaptam tőle. Az utolsó években, már szerettem hegedülni, hiszen végre a rengeteg unalmas népdal, és ujjgyakorlat után, elkezdtük a nagy zeneszerzők műveit játszani. Mozart, Corelli, Handel, Vivaldi, csupa-csupa szépség, amit az évszázados kották rejtenek, és csak a hozzáértők, a zenészek mint kódfejtők ismerik a titkot, amellyel a szerző agyában megszülető dallamok ismét megszólalhatnak. Aztán hirtelen változott minden. A helyzet úgy adta, hogy  a zeneművészetire nem jelentkezhettem, mert a zenei általánosom hatodik évfolyama még nem volt meg, ellenben elérkezett az idő a pályaválasztáshoz a nyolcadik után. Szüleim mérsékelt nyomására "rendes " szakmát kellett választanom. Nem szemrehányásként, és vádlón mondom ezt, hanem belenyugvással, és megértéssel, hiszen szüleim nekem akartak stabil jövőt ezzel a döntéssel, és amit tettek szeretetből tették. Így lettem gépész, amihez semmi kedvem, affinitásom nem volt, és ma sincs. Meg lehet egy szakmát tanulni csupán a hozzá szükséges lexikális tudás elsajátításával, de jó szakember csak úgy lehet az ember, ha az érdeklődés belülről fakad, ha valóban örömét leli egy-egy feladat megoldásában. Én mint botcsinálta gépésztanuló egy rövid ideig még vergődtem ebben a kettősségben, amit a gépészet, és a hegedű jelentett, de már ez utóbbinak nem láttam értelmét. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy érettségiig nem tudok lépni a zenélés irányába, négy év pedig egy tizenéves szemében csillagidőnyi hosszúság. Így megszakítottam a hegedülést, és ezzel együtt a kapcsolatot hegedűtanárommal Sárközy Miklóssal, akinek oly sokat köszönhetek. Ezúton kérem olvasóimat, ha valaki tudja, hogy ez a pécsi gyökerekkel rendelkező ma már 60-70 év közötti férfi hol él manapság tudassa velem. Közben az évek teltek én gépész lettem, majd katona, aztán fokoztam a gyötrelmet, mert elvégeztem a gépész technikumot is, mert már én is elhittem, hogy számomra ez az út. Az életembe szinte észrevétlenül került egy lány, és már családot tervezgettem, a hegedű eszembe sem jutott. Közben elkezdtem dobolni, és ez kielégítette a zenélési vágyamat is. A mókuskerék pörgött ezerrel, gyerekeink születtek, vállalkoztunk, házat építettünk. Sok időnek kellett még eltelnie addig, míg megértettem, számomra nem a gépészet a jövő. Ezernyi foglalkozás van, ami  több sikerélményt és pénzt hozhat számomra, és az igazi út mindig is a zene volt, a többi mellékvágány. Már harminc éve annak, hogy hegedű volt utoljára a kezemben. Míg  csak az elmúlt idők egyik lakodalmában, azt kérdezi a zenésztársam. "Te nem gondoltál még arra, hogy ismét hegedülj? Nagyon jól jönne a műsorba, ha a sok szintetikus hangot oldani tudnánk egy kis akusztikus zenéléssel." Az első gondolatom az volt, hogy : ááá, én már nem emlékszem semmire, nem hiszem, hogy menne. Aztán csak belém bújt a kisördög. Eszembe jutottak a hangok, a hegedű tapintása, a gyanta illata ami keveredik a lakkozott fával, egy szép hang, ahogy megvibrálom egy finom ujjmozdulattal, egy módosító jel által okozott szívdobbanás, és ennyi elég volt. Elkezdtem túrni a netet eladó hegedűk után. Mint mindenből ebből is van millió. Most egyelőre vásároltam egy jobbféle tanuló kategóriájú hegedűt, és ha már méltó leszek rá, akkor fogok venni egy öreg mesterhegedűt. Elkezdtem gyakorolni. Napi egy órát szánok rá, és meglepően sok mindenre emlékszem, és naponta jutnak eszembe új dolgok. Többnyire apróságok, amelyek annyira belém ivódtak gyerekkoromban, hiszen a tanárom szó szerint belém verte a szakma szabályait, és, hogy mennyire jó munkát végzett az igazából csak most derült ki, három évtizeddel a tanítás után. A kezeim még csak most ébredeznek, ez túl hosszú idő volt számukra, annyi más jellegű munka, kemény fizikai erőfeszítés után csak keservesen képesek újra alkalmazkodni ehhez a lehelet finom mozdulatokat igénylő mozgáshoz. Nincsenek illúzióim, olyan jó már sosem leszek, mint amilyen lehettem volna, ha nem hagyom abba, talán már olyan jó sem, amilyen voltam, amikor ez megtörtént. De átlagosan jó még lehetek, aki néhány előadási darabot képes olyan színvonalra begyakorolni, amely már képes szórakoztatni. Erre látok reményt, és a többi csak idő, és gyakorlás kérdése. Érdekes visszatérés ez, ahogy valaki azzal indítja az életét, hogy megtanul egy hangszert, majd az utolsó éveire ismét előkerül ugyanez a hangszer, és ismét gyakorol, és játszik, remélhetőleg egyre jobban. Számomra ez is, mint minden hangszer, és általában a zenélés, védelem a világgal szemben, egyfajta kikapcsolódás, relaxáció, amelyben kettesben vagyok a hangokkal, és megszűnik a világ közben. Már csak ezért is érdemes. Még egy érdekesség. Mikor elkezdtem összegyűjteni a kottákat, amelyekből egykor tanultam, egy különös dologgal találkoztam. Ebben a világban, ahol minden olyan gyors, és változékony, és semmiben nem találhat az ember stabilitást, találtam egy pontot, ami dacol az évtizedekkel, rendszerváltással, trendekkel. A Hegedű iskola tankönyv, ma is ugyanaz, mint amit én használtam. Semmin nem változtattak, 1970 óta változatlan még a borítója is. Ez olyan megnyugtató érzés, mert azt sugallja, hogy ez a zene örök, még mindig ugyanúgy kell hegedülni, ahogy negyven éve, sőt már az 1800-as években is így hegedültek. Nincsenek modernizációs törekvések, ide nem ér el a világ technokrata keze. Az "A" hang még mindig 442 Hz, amit egy egyszerű hangvillához hangolunk be fülre, majd ehhez az egy hanghoz hangoljuk hozzá a másik három húrt, ami még mindig tiszta kvintekre van egymástól. A vonón lószőr van, amit minden használat előtt igazi gyantával kezelünk. Ez az állandóság jut minden alkalommal az eszembe mikor a vállamra emelem a hangszert, és mintha ugyanezzel a mozdulattal eltakarnám a mai felgyorsult, túlbonyolított világot, és visszarepülnék valahova Vivaldi korába, amikor még fehér parókákban játszottak az udvari zenészek, és egy nő nem lepődött meg azon, ha egy férfi kinyitja előtte az ajtót. Talán az akkoriban élt muzsikusok sem voltak boldogabbak nálam, biztosan nekik is megvoltak a nehézségeik, hiszen a nagy mestereket is beleértve egy-egy uralkodó cselédjei voltak. Egyben azonban biztos vagyok, hogy amikor megszólaltak a hangszereik, ugyanazt érezték a hangok nyomán amit én. Boldogságot.

3 megjegyzés:

Atomnyul írta...

Boldogságot csak akkor érez az ember, ha azt csinálja, amire rendeltetett, ez meggyőződésem.

(Részlet egy beszélgetésből:
"Kik a szüleid?"
"Egy zenész és egy óvónő."
"Tényleg? Hol dolgoznak?"
"Egy festőüzemben és egy összeszerelő-műhelyben."
"Tessék?")

aranyos fodorka írta...

Az én találkozásom a hegedűvel sokkal, sokkal szomorúbb. Hat évesen kifogtam egy igen lelketlen férfi-tanárt, aki ha valamit eltévesztettem, pici ceruza-ujjacskáimat a vonóval ütötte és mindig kiabált. Addig sírtam otthon, amíg végül nem kellett többet a drága pénzért vett külön-órára járnom, nagy luxus volt ez akkoriban. Míg lélek, nekem mindig az fog a hegedűről eszembe jutni, hogy mennyire tönkre tudja tenni egy érzéketlen, durva felnőtt egy kisgyerek életét…

Zéta írta...

Ez tényleg szomorú történet Aranyosfodorka. Főként azt sajnálom, hogy ez az egyetlen ember elvette a kedved egy hangszertől, ami később annyi örömet okozhatott volna, és annyira átalakíthatta volna a zenéhez viszonyulásod. Vannak jó zenészek, és jó pedagógusok, ez a kettő ritkán találkozik. Nem mondom, hogy az én Miklós bácsim néha nem volt szigorú, de ezt hamar elfelejtettem, mert ennél sokkal többször volt az, hogy végig viccelte az órát, és sokszor a nevetéstől nem tudtam játszani. Ha van valami ami a zenetanárnak alapvető tulajdonságnak kéne, hogy legyen, akkor az a türelem, mert nincs ember, aki terror hatása alatt képes lenne megszeretni egy hangszert. Az ilyen tanárt nem csak a tanárikarból, hanem a továbbtenyésztésből is ki kéne zárni.