1941. Július 30.

Kicsit bizarr dolog valakinek a születésnapjáról írni, aki már régóta nincs. Pedig ha élne sem lenne még igazán öreg, hiszen a hetven év már nem tartozik a lehetetlenül magas életkor kategóriájába manapság. Mégis 16 éve nélkülözzük Őt. Már régóta nem teszek fel ezzel kapcsolatban "miért"-el kezdődő kérdéseket. Persze jó lett volna ha..., és éppen ez a feltételes módú megfogalmazás zavar folyamatosan, amikor róla beszélünk, a jelen idő teljes hiánya, mert mára csak a múlt idő, és a feltételes mód, ami maradt nekünk.  A többi emlék. Emlék a cigifüstös illatáról, amit egyedül vele kapcsolatban tudtam elviselni, sőt szeretni. Emlék a felnőttről aki tévedhetetlenül vezetett engem kézen fogva, a legbonyolultabb vasútállomások útvesztőin át, hogy megtaláljuk a következő vonat indulási helyét. Megannyi emlék. Az első szánkózások a Cukor dombon, az első rágó, az első szánsavas üdítő, az első közös munka, az első szilveszter, a szedresi búcsú sátrai kora reggel, az első bicaj "túrám" Fácánkertbe, az első strand Lipót-on, a Duna  part Szigetközben. Emlékek nevetéséről, állandó viccelődéséről, és  azokról a mondatokról, amiket azt hiszem néha csak nekem mondott. Ezek a mondatok kísérnek engem mindennapjaimon, egy egyszerű ember életbölcsességei, melyek naponta bizonyítják be igazságukat. Jó lenne néha ma is hallgatni Őt, jó lenne beszélgetni vele, elmondani a bennem támadt kétségeket, félelmeket. Tudom, hogy néhány szóval helyre rakna amikor elszállok magamtól, hogy megvigasztalna ha kell, és erőt adna, amikor néha nem tudok tovább lépni egy problémán. Talán büszke lenne ránk, rám és a testvéremre, akivel mára a saját lábunkon állunk, senkire nem szorulunk, és mindazt ami a miénk lett becsületes munkával szereztük. Szeretném látni ahogy viccelődik a gyerekeinkkel, és ahogy az unokái beszélgetnek vele, és emlékek vésődnek be róla az agyukba. Sajnos mindez már lehetetlen, a személyes megismerés helyett maradnak az én elmondásaim, mikor néha mesélek róla, a nagyapjukról, akinek néhány tulajdonságát ők is hordozzák, anélkül, hogy tudnának róla, de én, mi, akik ismertük Őt, látjuk. Valamint maradnak azok a bizonyos mondatok, amiket én is tovább adok, mert tudom, hogy hatnak, hogy vigasztalnak, és utat mutatnak. Ezek a szavak arról szólnak, hogy az élet egyszerű és ugyanakkor néha bonyolult, és hogy az értelme, a lényege maga az élet, hogy éld meg a perceidet, függetlenül attól, hogy örömteliek, vagy fájdalmasak, hiszen ember vagy ez a sorsod. Egy hetven évvel ezelőtt született ember bölcsességei ezek, aki itt élt nemrég, örült, és sírt, szeretet, és gyűlölt, talán közel sem volt olyan jó, mint amilyennek én láttam, és ma is érzem, de Ő volt az apám, az egyetlen, a pótolhatatlan, a számomra tökéletes apa. Ő volt a minta, a példakép, tőle lestem el, hogy egy apa mitől lesz apa a szó valódi értelmében, és, hogy egy férj társa a feleségének, és nem ura. Tőle tanultam, hogy egy férfinak az a dolga, hogy dolgozzon a családjáért, minél többet, mindezt szeretettel, zokszó nélkül. De azt hiszem sosem leszek olyan jó emberismerő, sosem tudok szívből úgy énekelni, sosem tudok annyi áldozatot vállalni, és sosem leszek olyan munkabírású sem, mint Ő. 

Ha holnap találkoznánk, megmutatnám neki a gyerekeimet, akik az elmúlt tizenhat évben, már csaknem felnőtté váltak, az új házunkat, amiben sok megoldás az Ő ötletei alapján készült, megmutatnám a másik építményünket, a házasságunkat, ami csodálatos negyedévszázad után is. Azt hiszem másra nem is lehetnék előtte büszke. Ennyit értem el. Ez volt a fontos, egy családcentrikus apa, családcentrikus fiának értékrendje. Sajnos mindez csak ábránd, nem több egy újabb feltételes módban indított gondolatsornál. A beérett munkámnak Ő csak a kezdetét láthatta, és csak abban bízok, hogy bölcsessége elég volt ahhoz, hogy előre tekintsen az időbe, és lássa a mai dolgokat. Talán nevetséges, talán elrugaszkodott gondolat, de én szeretek abban hinni, hogy  minden percben lát engem, és hogy egyszer még találkozunk, és újra beszélgetünk őszintén, mint apa és fia, mint ahogy azokban az utolsó közös években tettük. Remélem van valahol egy hely, ahol Ő most is ül egy asztalnál, és jobb kezével kopogja a háromnegyedes keringő alap ütemet, miközben a távolba néz világítóan kék szemeivel, és énekli a dalt ahogy szokta, szívből, kristálytisztán: "Nem lesz egy tenyérnyi por sem..." 

Ezért nem szeretek a temetőbe menni, és hiába a kerek évforduló most sem fogom megtenni. Az én agyamban egy faragott márvány  nem azonos Vele. Hiszen számomra Ő él, mindennap, itt valahol mélyen bennem, amikor felemelem a kezem, az Ő mozdulatát másolom, használom szavait, gondolatait, amikor kimondom a nevem az övét mondom, így amíg én élek Ő sem hal meg biztosan.


Képen: Fiam és szüleim 1994-ben.