Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2024. december 1., vasárnap

"Ó-ó-ó-ó-ó Isztambul..."

 
...énekeltük milliószor minden buliban. Régóta tervezem ennek a városnak a meglátogatását, de legutóbb mikor terveztem, még kerékpárral ide a túrát, néhány héttel előtte elgázoltak és ez kicsit elvette a kedvem, vagy inkább valamiféle sorsszerű beavatkozásnak véltem a dolgot, ami miatt egy ideig nem is mertem arra gondolni, hogy felkeressem Isztambult. Persze a másik oldalon meg nem hiszek az eleve elrendeltségben, a sorsszerűségben, szerintem a világon a káosz rendje, a pillangóeffektus okozza a változásokat. Mint minden szorongást keltő babona, ez is teljesen téves és felesleges volt. Úgy gondolom mindenkinek, minden évben el kéne jutnia egy olyan országba olyan városba, ahol még sosem járt, talán ha ez megtörténne sokkal kevesebb szűklátókörű ember élne közöttünk, jelentősen megnehezítve a kormánypropaganda munkáját. Nehéz azok számára démonizálni más embereket, akik a saját érzékszerveikkel tapasztalják meg azt, hogy a világ egy olyan hely, ahol emberek élnek, nagyon is hasonlóak, majdnem pont olyanok, mint mi és amiben eltérnek, arról valójában nem tehetnek. Mert hogyan hibáztathatnánk egy muszlim kislányt, a ruhájáért, a szocializációjáért, a bőre színéért, vagy azért a nyelvért amelyen megszólal. Én már csak a kislányt látom, akinek csillog a szeme, aki maga módján éppen olyan szép, mint bármelyik európai társa, éppen úgy egy családban él, szeretetre vágyik és bizonyos dolgoktól fél, néha fázik vagy melege van. Látom  őket tiniként szerelmesen és hiszem, hogy a szerelem minden nyelven ugyanazt jelenti. Csak egy kislány, vagy egy kisfiú. ...és a szüleik is csak egy apa vagy egy anya, akik ugyanúgy szoronganak a jövőn, éppen annyira akarják a saját és gyermekeik boldogságát, akik pont annyira szeretnének egy biztonságos, kiszámítható világban, viszonylagos jólétben élni, mint bárki más a világ bármely pontján. Minden más aljas propaganda, ami vallási vezetők és a vezető politikusok hatalmi törekvéseit szolgálja.
 
Gyorsan döntöttem, mikor megláttam a maratoni nevezési lehetőséget és mint már sokszor most is szerettem volna összekötni a kellemest a fájdalmassal :), így rákattintottam a nevezés gombra, majd pár perc múlva lefoglaltam a repülőjegyeket is és a szállást. Persze a légitársaság néhány héttel az indulás előtt módosította az indulási időket, az egyébként is korai időpontot két órával még korábbra tette, így éjjel egy órakor már csukódott a garázskapu mögöttünk, hogy időben megérkezzünk a reptérre.  A repülőút zavartalanul sőt turbulenciátlanul (nincs ilyen szó, de már van) telt. Nemsokára az isztambuli reptér betonján gurultunk, mintegy negyedórán át a terminál épületéig. A reptér nem kicsi, viszont jó nagy, a Liszt Ferenc A és B terminálja, elférne az itteni terminálépület egyik sarkában. Köszönhetően a szállodától előre kapott videós útmutatónak, hamar megtaláltuk a megfelelő kijáratot, de szerintem enélkül is ment volna, mert az egész reptér "bolondbiztos" tájékoztatási rendszert üzemeltet, ami logikus és könnyen áttekinthető. A kijáratnál várt a pickup service embere, akinek telefonos hívó szavára 10 perc múlva megérkezett a szállítófurgonunk, ami a szállodáig vitt minket, illetve egy kicsivel korábban lerakott, mert pillanatnyilag az utca nem volt megközelíthető, ez a jelenség ebben a városban nem kuriózum. A csoda az, hogy mindenki eljut mindennap oda, ahova szeretne. Ezt később már nagyon értettük, mert az isztambuli közlekedés egy magunkfajta számára maga az agyrém. Ők nem a közlekedési szabályokra figyelnek, hanem egymásra. Iszonyú sűrűségű a forgalom, ahol minden résztvevő folyamatosan improvizál, mert itt a közlekedési lámpák is többnyire csak tájékoztató jellegűek. A közlekedési rendőri jelenlét nagyon erős. Minden kicsit is szűkebb keresztmetszetnél járőrök állnak és segítik a folyamatos áramlás fenntartását. Gyalogosként is nagyon figyelni kell, mert a zebra zöld gyalogosjelzése itt csak egy fényeffekt. A gyalogosok, inkább akkor mennek át az úton, amikor a kocsisor piros lámpát kap, de akkor mindenhol az út két oldaláról. Nem olyan ez, mint az olasz Portici volt, ott gyors volt a forgalom, itt lassú és sűrű. Azért nem kicsit örülök, hogy nem autóval érkeztünk, bár meglepő módon négy nap alatt nem látunk egyetlen sérült autót sem. Hamar adaptálódunk itt is, másnap már pontosan ugyanúgy közlekedünk, mint az itteniek, néha a cipőorrunknál vészfékeznek az autók. Sokat dudálnak, de senki sem türelmetlen és az ott tartózkodásunk alatt nem hallottunk egyetlen veszekedést, vagy egymásnak indulatból átkiabálást, és nem láttunk a magyarokra olyannyira jellemző "kézjeleket" sem. A szállodánk kellemes meglepetés. Ragyogó tisztaság, igényesség, kedves személyzet, mindez a magyar szállásdíjak majdnem feléért. Fenntartom eddigi véleményem, hogy a legvendégcentrikusabb és talán leginkább szívből kiszolgáló vendéglátás az a törököké. Annak ellenére, hogy itt két órával előrébb járnak az óra mutatói, jóval korábban érkeztünk a szállásra, ennek ellenére azonnal elfoglalhatjuk a szobánkat és pár perc múlva már ismét az utcán vagyunk, hogy első navigációs célként megtaláljuk a verseny expóját, ahol a rajtcsomagot felvehetem. Ez egy tengerparti sportközpontban van megközelítőleg 2 km-re a szállodánktól, hamar odaérünk, és a rajtcsomag birtokában elkészítjük a szinte már kötelező fotóinkat a résztvevők neveit tartalmazó falnál, a saját nevemet megkeresve. 
Kint pizzát eszünk és persze itt sincs nyoma az otthon jellemző, turista lehúzásnak, a négy szelet pizzáért kemény 60 török lírát fizetünk, ami 685 Ft-os levonást eredményez a bankkártyámon. Visszasétálunk a szállásra, de csak azért, hogy lepakoljuk a rajtcsomagot és máris indulunk tovább, mert délutánra online előreváltott jegyünk van az Hagia Sophiá-ba. Ez is kb. 2 km-re van a szállodától, így hamar odaérünk, a Sultanhmet térre, követjük a látogatói bejárat felé terelő feliratokat, és várakozás nélkül bejutunk az épületbe, csak még előtte 1,5 euróért vásárolunk egy kendőt feleségemnek, mert itt a szokásos dresszkód van érvényben, nők elkendőzött fejjel, fedett vállal, térdalatti szoknyában, férfiak hosszúnadrágban sapka nélkül léphetnek csak a mecsetbe.
dresszkód tábla a mecset mellett
Az épület impozáns, káprázatos, csodálatraméltó, de sajnos "lelakott". 2020 óta ismét mecsetként működik és sajnos a használat, a földrengések és leginkább a karbantartás, restaurálás hiánya fokozatosan emészti fel az épület szépségeit. Ráadásul az egyik minaret is félig lebontva várja a felújítását. Olvastam, hogy az Hagia Szophia építészeti megoldásai több évszázadon keresztül jelentettek kihívást a legnagyobb építészeknek. Az épületben hangyaként járkálva ez teljesen érthető. Jó lenne ha Erdogánék kicsit több figyelmet szentelnének ennek az épületnek igazán megérdemelné. Szeretnék az alsó szintre is lejutni de oda közvetlenül lépcső nem vezet vagy csak mi nem találjuk, ezért kintről próbálkozunk bejutni, de a kapunál álló fegyveres őr, nagy biztonsággal emeli ki a kékszemű férfit és a szőkehajú nőt, akik próbálják muszlimnak álcázni magukat pofátlanul és esélytelenül. Ide csak hithű muszlimok mehetnek be imádkozni, 2020 előtt amikor az épület még múzeumként üzemelt simán bejutottunk volna (köszi Erdogán). 

Hamar elszalad a délután, próbálom megfejteni, hogy másnap reggel a maratoni verseny rajtjába hogyan fogok eljutni és egy fél óra alatt megvilágosodom, hogy azért ez eléggé időigényes út lesz, amely során villamossal kell eljutnom a kompkikötőbe, ahol a komp visz át az ázsiai oldalra és még a kikötőből is van egy közel két kilométeres gyaloglás a rajt helyszínére. Viszonylag korán sikerül ágyba kerülni és ezúttal nem forgolódom végig a teljes éjszakát az izgalom miatt, csak az ébredés előtti másfél órát. Korán kelek, gyorsan megeszem a hideg köftémet,  ami annyira így nem finom de muszáj ezúttal is a rajt előtt három órával ennem. Fél hétkor lépek ki, a szálloda kapuján, nem kis meglepetésemre esik az eső, ami nem tölt el nagy boldogsággal, mert 8 fok van és a szél is fúj. Nem akarok magammal plusz ruhákat cipelni, ezért most először azt a megoldást választottam, hogy sima rövid futócuccban futok, amit kiegészítettem egy futómellénnyel, amiben viszem a telefonom, és a sótablettákat. A frissítést az asztalokról oldom majd meg, de hát egy maratonon, ahol nem akarok semmiféle egyéni csúcsot felállítani, nem sok jelentősége van ennek sem, akár csak vízzel is képes lennék végig  futni a távot. Az előbb leírt ruházatra még otthonról hoztam egy kukászsákot, amit a karok és a fej kibújtatására alkalmas nyílással láttunk el. Ez most különösen jól jön az esőben. A testmeleget klasszul bent tartja, így nem fázom, az eső eközben nem áztatja el a ruhámat. Ebben a csodálatos öltözékben indulok el a Sultanahmet felé, az utamat a müezzinek minden irányból hallható imája kíséri. A Kék mecset villamos megállójában felszállok a számunkra ma ingyenes T1-es villamosra,  ahol a hozzám hasonlatosak már fürtökben csüngenek a kapaszkodókon. Három megállóval később a kompkikötő mellett állunk meg, ami zsúfolásig teli futókkal. A  kapuban külön sorokban vizsgálják a férfiakat és nőket. Szerencsére ma otthon hagytam a kedvenc bombámat, így akadálytalanul jutok fel a hajóra, ahol legalább kellemes meleg van. Átszeljük a Boszporuszt és kikötünk az ázsiai oldalon. Innen kb. 2 km gyaloglás a rajtig, tömör sorokban vonulunk. Előttem sétál kedvencem, a mai nap legelvetemültebb futója, vállán egy 21 kg farönkkel. Vidám fickó, még a kompon beszélgettünk. Ő erről híres. Így futja a maratont mindenhol, farönkkel a vállán, hogy legyen egy kis nehezítés, a számára enélkül semmilyen kihívást nem jelentő feladatban. Végül is csak 42,2 km.
A szervezés nagyon jó. Mindenki egyértelmű útmutatást kap a cél felé, hogy a megfelelő rajthelyre kerüljön. Nem sokára fel is érünk a hídra vezető útra. Iszonyú a hangerő, egy szpíker és egy DJ gerjeszti a tömeget. Most már leveszem a zsákot magamról és elkezdek bemelegíteni. Ahhoz képest, hogy azt gondoltam talán túlzás elindulni fél hétkor, mindössze húsz perc maradt a rajtig. Csak másnap értesülök a szállodában lévő többi futótól, hogy voltak akik még a rajt időpontjában a Boszporuszon ültek a kompon, ezért jócskán késve rajtoltak el. Sehonnan nem szoktam elkésni, most sem sikerült. Elindulnak a handbike-os versenyzők, majd kezdődik tíztől a török visszaszámolás, öttől már angolul. Goooo. Elindulunk. Ezúttal nem a futás a lényeg, hanem az élményszerzés. Kezemben a mobillal kamerázok futás közben. Így futok fel a hídra amely a két földrészt összeköti, a neve (az Erdogán elleni 2016-ban levert puccsban elhunyt áldozatok emlékére) Július 15 vértanúinak hídja (15 Temmuz Sehitler Köprüsü). Jelentősen fúj a szél az öböl felett, nincs melegem egyáltalán a rövid futószettben, de tudom, később a levegő is melegedni fog és én is több hőt fogok termelni. A híd 2 km hosszú és hamar Európába érünk. Hullámzó terepen futunk, lelkes szurkolók állnak az út szélén, minden lehetséges zajkeltő eszközzel és bíztatnak bennünket. A futóút itt is mint minden ilyen nagyvárosi maratonon elvisz minket a város nevezetességei mellett. Rengeteg a zenés pont, ahol zenészek, DJ-k vagy egyszerűen csak egy felállított BT hangszóró szolgáltatja a zenét. Átfutunk az Aranyszarv-öböl egyik hídján, aminek közepén egy DJ nyomja az aktuális török remixeket. Szépen fogynak a kilométerek, alig nézek az órámra, mert most nem érdekel a tempó, a pulzus, a táv, csak nézelődöm. Lassan kiérünk a tengerpartra, ahol hosszú sorban várakoznak a hatalmas teherszállító hajók a szoroson átkelésre. Közben találkozunk az élbollyal, csupa kenyai és etióp futó, akik hozzánk képest dupla tempóban már az utolsó harmadot futják. A fordító pont valahol 36 km-nél van, ezt megjegyeztem a térképről, innen már nincs messze a Kékmecset, ami előtt a célkapu vár minket. Előtte még átfutunk az Oszmán Birodalom óta itt álló Topkapi Palota mellett lévő ősparkon a Gülhane Parkon. A sétány térköve már nem esik jól a talpamnak így az utolsó kilométereken, de már hallom a célban üvöltő szpíkert és nemsokára meg is pillantom a célkaput. Befutok, az óra négy és fél körüli időt mutat, de mindez mellékes. Az egész rendezvényre jellemző fokozott terrorelhárító intézkedések miatt, itt is nagyon elszeparáltak vagyunk. A célterület embermagas korláttal van a nézőktől elválasztva, amin belátásgátló háló van. Így igazából fényképet sem tud rólunk készíteni a hozzátartozó a célban. Szerencsére van hivatásos később letölthető célfotó, ráadásul ingyen. Ha rágondolok még mindig fáj a bécsi maraton fényképeiért fizetett összeg. :)
Kijutva a célterületről feleségemmel visszasétálunk a szállodába, majd kis pihenő után sétálunk egyet a belvárosban és vacsorázunk egy utcai büfében. 
Az utolsó egész napunkat a város felfedezésére tartogattuk. Erre nekünk bevált a majd mindenhol létező Hop on-Hop off városnéző busz szolgáltatás. Már otthon megváltottam rá a jegyet, de ez feleslegesnek bizonyul utólag, mert sokkal egyszerűbb a busz mellett venni két jegyet, mint az online jegyet magyar telefonnal török telefonszámon regisztrálni. Szerencsére a busztársaság alkalmazottja már milliomodszor találkozik a béna turista problémájával, így csípőből megoldja azt, és már fel is szállhatunk a buszra. Elképesztő a forgalom, valahogy mindig elfér a busz ott, ahol mi reménytelennek látjuk, és tulajdonképpen folyamatosan folyik a közlekedés a látszólag totális káosz ellenére. Ezúttal busszal kelünk át a tegnapi hidakon. Sokkal kellemesebb és gyorsabb így, mint futva. A korábban Első Boszporusz-hídnak hívott műtárgy mérete lenyűgöző. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mire vagyunk mi képesek emberek, ha egyesítjük az erőforrásainkat és tudásunkat. Milyen nagyszerű dolgokat vagyunk képesek létrehozni, szinte lehetetlennek tűnő vállalkozások sorozatát, egykor csak álmokban létező építményeket. Sajnos ugyanilyen kreatívak vagyunk akkor is, ha egymás elpusztításáról van szó és ez a világos és sötét harca már a védjegyünkké vált. Talán a világegyetem egyetlen teremtménye vagyunk, akik egymást pusztítják. A hős magyar várvédőinkre gondolok és a hős török janicsárokra, akik innen gyalogoltak egészen Egerig vagy Budáig, hogy előzőekkel megküzdjenek és a legtöbben egy várárokban meghaljanak. Mindezt miért? Mert az akkori uralkodó hatalmi törekvései ezt kívánták. A népnek akkor sem volt és most sincs baja egymással. A katonák ha nem kényszer alatt teszik ezt, sosem találkoztak volna egymással az életük során. A történelem az akaratunk ellenére sodor minket az iszonyatba és ez ellen legtöbbször nem tehetünk semmit. A vallási háborúk létezése a világ egyik legnagyobb paradoxona. A szeretet nevében ölni képtelen gondolat. A városban több mint 2500 mecset áll, hirdetve az iszlám dicsőséget. Legjobb példa a világ mulandóságára az Haiga Sophia, ami fennállásának több mint másfél évezrede alatt sok vallási ideológiát szolgált ki. Bizánci, ortodox, muszlin vallási háborúk ütközőzónájává vált és ma is az, ahelyett, hogy  Mustafa Kemal Atatürk szándéka szerint az emberi civilizáció emléke lenne. Közben a busz gurul velünk, kicsit leszállunk a Taksim téren, ami óriási kontrasztot mutat méretével az isztambuli zsúfolt építkezéshez képest. A tér hatalmas. Közepén áll a Török Köztársaság megalakításának emlékére állított emlékmű. A tér eredetileg az északról jövő vízvezeték isztambuli vége volt, innen osztották szét a vizet a város többi részébe. A tér az oldalában álló víztárolóról kapta a nevét. Most kihagyjuk, de nem messze van innen az első verzióban 1204-ben épült Galata torony, a város egyik meghatározó épülete. A 17. században erről rugaszkodott el az egyik első repülni vágyó ember, hogy a saját maga által gyártott szárnyakkal átrepülje a Boszporuszt, majd Üsküdarban landoljon (a távolság kb. 6 km). A nap végére már csak egy tervezett látványosság meglátogatása maradt. Ez a 15. században épült, majd többször átépített Nagy Bazár. 
Ebben az esetben a "nagy" jelző nem túlzás. Közel 60 utcácska mintegy 3000 boltja szolgálja ki a napi 250-400 ezer látogatót. Tényleg kapható itt minden, amit csak el tudunk képzelni és az is, amit nem, vagy amiről azt sem tudjuk mi az. Hamar elfáradunk a vásári forgatagban. Egy óra múltán a következő busszal visszamegyünk a végállomást jelentő Sultanahmet térre. Vacsorázunk és visszasétálunk a szállásunkra, megtárgyaljuk a másnapi kicsekkolást, a korahajnali taxi rendelést. A recepción most is, mint egész itt tartózkodásunk időtartama alatt, rendkívül segítőkészek. Azzal a fajta előzékenységgel és segíteni akarással állnak a problémáikhoz, amit eddig nem sok helyen tapasztaltunk. Mivel a másnapi reggelit már nem tudjuk igénybe venni a gépünk korai indulása miatt, rögtön felajánlják, hogy készítenek egy kis szendvicscsomagot az indulásra, ezt megfejelve a szobánkba is kapunk egy gyümölcstálat. Ezek apróságok, mégis sokat számít, mert ezek a gesztusok maradnak bennünk a törökök vendéglátásáról. A hotelben végig makulátlan tisztaságot, gondos takarítószemélyzetet láttunk, akik az apró részletekig igényesen végezték munkájukat. A hotel neve Meretto, jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki a városba érkezik néhány napra. 
Másnap reggel a hat órára rendelt taxi 5:40-kor már az épület előtt áll, a szendvicsek és az ásványvíz a recepción előkészítve várnak minket. Hatkor pontban indulunk és bő fél óra múlva, már az Isztambuli repülőtér hatalmas termináljában követjük az útmutató táblákat. Érdekesség, hogy a terminálban mecset is található a muszlimok számára, ilyent sem láttunk még. Minden rendben megy, duplán végzik el a biztonsági ellenőrzést. De mivel ezúttal is bomba nélkül csak kézipoggyásszal utazunk, zökkenőmentesen jutunk a gép fedélzetére. 


Jelentős késés nélkül sikerül felszállnunk. Miközben a gép emelkedik, elégedetten dőlök hátra az ülésben. Ismét egy hatalmas élménnyel gazdagodtunk, amit kár lett volna kihagyni, hiszen az idő kíméletlenül telik és semmiben nem lehetünk biztosak a jövőt illetően. De ezt az élményt már senki nem veheti el tőlünk, míg élünk, Dr. Alczheimer kivételével. :)




Nincsenek megjegyzések: