"Imagine all the people livin' life in peace..."- GOMU 48 órás világbajnokság Balatonfüred

 Az év legfontosabb versenye volt számomra. Rengeteg munkát fordítottam a felkészülésre, hiszen eddigi életem legnagyobb megmérettetésébe vágtam bele. Soha nem futottam még 30 óra és 210 km felett. Ezen a versenyen 48 óra áll rendelkezésre, ez alatt kell azt a távolságot összegyűjteni, amire az adott napo(ko)n képes az ember. Ehhez persze el kell mennem a falig, amit nem először teszek, ezért nagyjából tudtam mi vár rám. Ahogy azt is tudom, hogy a fal csak a fejemben létezik, egy elasztikus határ, amit már sokszor elértem, de mindig máshol volt, és ha ezúttal is meg tudom érinteni, az érintés pillanatában ismét máshová, távolabbra kerül. A felkészülés során mindig csak azt szeretném elérni, hogy a rajtban állva azt érezzem, hogy én a tőlem telhetőt megtettem, innentől az Univerzum kezében vagyok. Ahogy pénteken néhány perccel dél előtt álltunk a rajtban, a szakadó esőben, átvillant az agyamon, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy rossz idő is lehet. De ekkor még úgy gondoltam, hogy egy futó nyári zápor, nem változtat semmit. Taktikai okból, nem a versenyre bekészített cipőben indulok el, hanem az egyik tartalékban, azzal a tervvel, hogy ahogy eláll az eső, rögtön lecserélem. De az eső csak rövid időkre állt el, közben peregtek az órák. A rajt után 10 órával, még mindig a kezdő cipő volt a lábamon, természetesen csurom vizesen, amikor ismét leszakad az ég és az addigi legnagyobb zivatar indul el, ami több, mint egy órán át özönvízszerű esővel áztat minket. Bőven éjfél után voltunk már, amikor végre átöltözhettem, mert néhány órán belül nem volt várható újabb égi áldás. Ahogy belebújtam a száraz és még alig használt cipőmben, rögtön elfogott egy unkomform érzés, a másik cipőhöz idomult talpamat teljesen más helyeken támasztotta meg az új lábbeli. Ekkor bevillant, hogy verseny közben nem szerencsés váltogatni a cipőket, de még mindig nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak, inkább élveztem a száraz ruhák nyújtotta kényelmet, és futottam tovább, gyakorlatilag még semmi gondom nem volt. A talpfájás alattomosan kúszott be az órák során egészen az amigdaláig. Nincs ultrafutás fájdalom nélkül, természetesen a fájdalomra is készülünk. De a szervezet az minden kontrollunk ellenére is reagál, észrevétlenül megváltoztatja a lépéseket, kíméli a fájó részt, próbálja tehermentesíteni, közben csökken a tempó. Az órák mennek, a körök gyűlnek, már 24 órája futunk. Hihetetlen amit az élvonal produkál, már 50 km előnyük van velem szemben és láthatólag nem csökken a tempójuk, mintha most kezdtek volna futni. Már mindenkit ismerek, tudom ki hol jár, ki és hol frissíti. Tanulom  a külföldi versenyzők neveit, különösen egy marad meg Stine Rex egy dán lány, aki észvesztően megy, lassan átveszi a vezetést Brown Vikitől, pedig ő sem akármilyen teljesítményt nyújt. A talpam már nagyon fáj, először csak szakaszokat, később komplett köröket sétálok, estétől már nem vagyok képes futni. Néha még jön egy újabb zápor, de már nem látom értelmét taktikázni, megyek ahogy tudok. Annak ellenére, hogy ez már a második ébren töltött éjszakám egyáltalán nem vagyok álmos. Elveimet feladva elfogadom egy sporttársat frissítő anyukától a Flectort, ez kicsit elodázza a fájdalmat, tompítja, de meg nem szünteti, egy óra múlva újult erővel tér vissza a fájdalom, és be kell látnom, nem fogom bírni még  14 órán át a gyaloglást. Úgy döntök, kiállok a versenyből, megpróbálok valamit kezdeni a talpammal. Szombat éjjel 10 óra van ekkor, 205 km-nél tartok, abszolútban 46. helyen futok, korosztályomban 5. vagyok, az eredményjelző alapján. A szálláson lezuhanyzom, majd kezelésbe veszem lábaim. Nyolc darab vízhólyag van a talpfelületemen, természetesen azon a részen, ahol a legnagyobb erőhatás éri futáskor a talpat, illetve mindkét kisujjamon teljes hosszúságban van egy-egy hólyag. Kiszúrom a hólyagokat és lefertőtlenítem. Mivel a tervezett kilométerek elérése ebben az állapotban már nem reális cél, lefekszem aludni, bízva abban, hogy néhány óra múlva jobb állapotban leszek. Reggel ismét lekezelem a hólyagokat, körbe tekerem leukoplaszttal a lábfejem és a talpam a hólyagok felett. Gyorsan reggelizem, és visszaállok a versenybe. Futni még mindig nem tudok, de jó tempóban gyalogolni újra képes vagyok. Süt a Nap, és valahogy az egész mezőny kezd eufóriába kerülni, ahogy közeleg a verseny vége. Sorban dőlnek meg a nemzeti rekordok, Stine Rex a világcsúcsot ostromolja immáron. Én óránként 6 km-t tudok megtenni, de most ennek is örülök. Valahonnan előkerül egy fúvószenekar is, akik modern slágerek feldolgozásaival szórakoztatják a résztvevőket. A lábam ismét nagyon fáj, de már nem számít semmi, csak mozgásban akarok lenni folyamatosan. Hihetetlen a hangulat. Ez itt a Béke szigete. Az orosz fiú együtt frissít az ukrán lánnyal, a ciprusi futó a verseny legidősebb versenyzőjét ölelgeti az olaszt, arrébb az azerbajdzsáni fiú bíztatja a horvát lányt, a dán szurkolók már berekedtek, annyira bíztatják Stine-t. Mindenki énekel együtt a nagyszínpadon dübörgő zenével, az egyik fordítóponton minden nemzetiség aktuális slágerét játssza az ott álló személyzet egy bluetooth hangszórón, most éppen egy lengyel dalt, amit az érkező lengyel csapat nagy átéléssel énekel a kordon másik oldalán egy  lány táncol. A svájci lány mögöttem megszólal angolul:"Look! Rainbow!"  Hátra nézek és tényleg a Balaton felett éppen kialakul egy gyönyörű szivárvány, mintha csak a természet így akarna bocsánatot kérni az elmúlt két nap megpróbáltatásaiért. Ez maga a futómennyország. Könnyes a szemem a meghatottságtól. Itt nem nemzetek futnak, hanem emberek, világpolgárok, akiknek semmi közük az országaikat irányító politikusokhoz, akinek semmi problémájuk nincs egymással, akik örülnek egymás sikerének úgy, mint a sajátjuknak. Szeretném ha a világ ezen az egy kilométeres körön kívül is ilyen lenne, ilyen mint John Lennon dalában, ahol az emberiség békében él. A dél határozottan közeledik. 23 percem van, ez összesen két kör kényelmes megtételére elég. Az első kört még az eddigi tempóban teszem meg, a második kör alatt, minden stábtaghoz odamegyek, és megköszönöm a munkájukat, kezet fogok velük. Remek munkát végeztek, mindenre azonnal reagáltak, segítőkészek voltak, kedvesek, pedig biztosan ők is kimerültek 48 óra alatt. Befejezhetném a kört, de nem látom jelentőségét, így megállok a frissítőpontomon feleségem mellett, az én "super crew"-mnál, aki nélkül ez a verseny sokkal nehezebb és örömtelenebb lett volna. 232,4 km-t mér a hivatalos mérőcsapat. Kicsit bosszant, hogy ha nincsenek a futást lehetetlenné tevő hólyagok, akkor simán 50-60 km-rel többet tudtam volna teljesíteni. De a 300 km sem tűnik lehetetlennek, hiszen sem az izmaimmal, sem a fáradtsággal, sem az álmossággal nem volt bajom. Dolgom van még ezzel a távval, már ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy újra megpróbálkozom ezzel a versenyszámmal a jövőben.

Persze most is vannak sokan, akik ezt nem értik és mindezért egyenesen bolondnak tartanak. Mondják, hogy ez nem egészséges (sosem állítottam, hogy az), hogy az ilyen cselekedetek hátterében valami megbúvó pszichotikus zavar áll. Néha meg is kérdezik: „Mi elöl futsz?”.  Mintha a világ önmagában, a kegyetlen valóságával erre nem szolgáltatna naponta elég okot. Mégis miért lenne ez rosszabb, mint bármi más? Az én hitvallásom szerint az életnek, az élet megéléséről kell szólnia. Azt gondolom, az életet szeretni sokféleképpen lehet. Van, aki birodalmat épít, van, aki homokvárat, van, aki vászonra festi az elképzelhetetlent, vagy fátylas női arcot farag ki márványból. Mások egy fadarabra feszített húron képeznek hangokat, melyek a jégcsap olvadását idézik. ...és vagyunk mi, akik „együtt vagyunk senkik” (copyright by Simonyi Balázs), önmagunkat a futásban megtalálók. A futás megváltoztat minket, hiszem, hogy általa jobbak, bölcsebbek leszünk. Ez a változás nem egy versenyen belül következik be, hanem azon az úton, amit be kell járnunk ahhoz, hogy elérjük falainkat. Hosszú, percekből összeálló évek meditatív futókörei alatt szűrjük át magunkon a világot és annak történéseit. Ez alatt bennünk helyére kerülnek a dolgok, a fontosnak hitt dolgokból néha fontosabb lesz, de legtöbbször lényegtelen ami lomtárba kerül. Ez a folyamat bennünk zajlik, kifelé csak kevés látható belőle. Akik ezt sosem csinálták, sosem fogják megérteni. De valójában nincs is szükségünk arra, hogy ezt mások megértsék, elfogadják, bőven elég, ha tudomásul veszik.
Az ultrafutás mellett nem szól semmi. Semmit nem változtat a világon az, ha lefutunk bármennyi kilométert. Az egyetlen dolog, ami változik, az mi magunk vagyunk és a bennünk élő egykori aggastyán, aki majd a -most még távolinak tűnő, de valójában közeli- jövőben, valahol magányában visszatekintve életére,  újra látja a célkaput, a tapsoló szurkolókat, az éjszakai égbolton szikrázó csillagokat, újra érzi az izmok feszülését, az egykori tökéletes szervezet harmonikus működését és ettől élete utolsó pillanatáig képes lesz rámosolyogni a világra.