Osztály vigyázz!

 

Ahogy a másodpercmutató kíméletlenül futja köreit, mint valami daráló kése, ami múlttá aprítja a jelent, úgy válik életünk minden apró részlete emlékké. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez csak velünk történik meg, hiszen a legközelebb önmagunkhoz vagyunk minden időpillanatban, és ezeket a változásokat első kézből saját  magunkon tapasztaljuk. De az idő nem részrehajló, a világban kevés dolog ennyire igazságos, mindenki számára objektíve ugyanúgy telik, még akkor is, ha ezt mindenki másként és bizonyos életszakaszaiban más-más sebességűnek érzékelve éli meg. 50 évvel ezelőtt 1972-ben néhány kisgyerek elérkezett az iskolaérettség küszöbére, és őseik és végül szüleik életútjának eredményeképpen egy Tolna megyei településen egymáshoz rendelte őket a világegyetem. Ők lettek az első bé osztály. Alig volt köztük különbség, a legtöbben átlagosak voltak, átlagos szülőkkel és lehetőségekkel. Ez már csak azért is így volt, mert az akkori szocialista egyenlőséget hirdető rendszerben,  az "egyenlőbb"  szülők gyermekei az elitebb "á" osztályba kerültek. Sok év telt el, és már  felnőttként tudtam meg, hogy a válogatás nem a véletlen műve volt. Persze hatévesen mi semmit nem tudtunk erről a rendezőelvről, természetes módon vágtunk neki életünk első komolyabb kihívásának, a következő nyolc évnek. Közben barátságok és szerelmek születtek köztünk, számtalan történet, melyeket mindhalálig őrzünk. Aztán vége lett. Hirtelen. Mintha csak egy gigantikus centrifugába pottyantottak volna minket, a centrifugális erő mindenkit más irányba dobott egymástól távolra és a legtöbben annak ellenére sem találkoztunk a következő 42 évben, hogy továbbra is ugyanott vagy csak néhány kilométernyire éltünk egykori iskolánktól. Az osztálytalálkozó igénye először 2000-ben merül fel, a ballagás 20. évfordulóján, de valahogy elhal a gondolat és nem jut el a szervezésig sem. Hihetetlen, de újabb 22 év telik el ismét, miközben menthetetlenül és megállíthatatlanul öregszünk. Gondolom, bizonyos pillanatokban nem csak nekem jutnak eszembe a többiek és bizonyára nem véletlen, hogy amikor akad valaki, akiben valószínűleg a legerősebb a késztetés és hajlandó is vállalni a szervezéssel járó terheket, már nyitott kapukat dönget, és pillanatokon belül képes időpontot egyeztetni szinte a teljes osztálylétszámmal. Végre valami gyakorlati hasznát is láthatjuk a Facebooknak, melynek segítségével könnyebb megtalálni egymást, illetve egy külön csoportban egyszerre kommunikál az osztály, és nekem már ez is nagy élmény. A tervezett időpont közeli, villámgyorsan elérkezik a pillanat, amikor elindulok, hogy újra találkozzam az egykori osztálytársaimmal.

Mikor belépek a terembe, már vannak néhányan. Vannak apróbb bizonytalanságok az arcfelismerésben, de semmi komoly, természetesen mindenki sokat változott, de ugyanazok vagyunk. Hogy mennyire ugyanazok, az a következő órákban teljesen egyértelművé válik. Hihetetlen élmény látni, hogy ezek az 50-es éveik derekán túli férfiak és nők mennyire hasonlítanak az emlékeimben élő gyerekekre. Végig azt érzem, hogy senki nem tud meglepetést okozni, hiszen mindenkit ismerek, mintha az elmúlt évtizedekben minden napot együtt töltöttem volna velük. Itt vannak a hangadók, a visszahúzódók, akik úsznak a többséggel, a jó és rossz tanulók, itt vannak a klikkek,  a fényképész, aki már 10 évesen is fényképezett minket, itt vannak az egykori őrsök, az Olimpia, a Párduc és a Sólyom őrs. (Állítólag a Sólyom őrs örsi naplója is meg van még, ami felér egy kordokumentummal.) Itt vannak a lányok! Ezek a lányok mindig mások lesznek, mint bármelyik lány, akivel mi fiúk találkoztunk az életünk folyamán, mert ők a "bés" lányok. Mindegyiküket szeretem. Némelyikükbe szerelmes is voltam, amennyire csak szerelmes lehet az ember  tizenévesen. Életre-halálra, legalább két hétig. :) Itt van osztályfőnökünk, 70 évesen remek kondícióban, fiatalosan, aki a köszöntése után magához is ragadja az irányítást és elkezdi az osztályfőnöki órát. Névsor szerint haladunk, mint régen. Mindenki mond magáról néhány mondatot, az én kíváncsiságomhoz mérten túl keveset. Milliónyi kérdésem lenne még mindenkihez. Ezekből a mondatokból sorsok rajzolódnak elő, néha tragédiák, néha boldog történések, de semmi olyan, amit már nem láttunk ennyi idő alatt magunk körül máshol, másoknál. Az élet csak ismétli önmagát. Ismét eszembe jut egyik ultrafutó barátunk legendás mondata: "Együtt vagyunk senkik." Végig küzdöttük az elmúlt sok évet, családunk lett, dolgoztunk, tanultunk, próbáltunk megfelelni saját magunk és a világ elvárásainak. A legtöbben már kezdjük sejteni,  hogy mindez nemsokára semmit nem fog számítani, a világ elfelejti az áldozatainkat, egy kicsivel később minket is. Közben a névsor végére érünk és már kis csoportokban beszélgetünk, történeteket mesélünk a múltból egymásnak, magunknak. Érdekes dolog az emlékezés. Ugyanabban az osztályban, ugyanazok az emberek, mennyire más és más szeletét őrizték meg a közös történetünknek. Vannak sztorik, amire csak bizonyos csoportok emlékeznek, mert a többiek nem is tudtak a történetről. Aztán vannak olyanok, melyeket többen rakunk össze és a részletekből áll össze az egész. Közben gyorsan repül az idő, néhányan már táncolnak. Jó nézni őket. Már ismét egy osztály vagyunk, mint egykor bármelyik órán, mint amikor együtt táncoltunk a még új zenének számító Boney M.-re. Az osztálytalálkozó  teljes időtartama alatt odakint barátságtalan hideg van és szakad az eső. Mégis valahol a szívem mélyén végig süt a Nap, és felmelegít a többiek szeretete. Villámgyorsan telnek az órák, már a hetedik órában vagyunk. Nehezen, de elkezdünk hazafelé szállingózni. A dolgok természete az, hogy ilyenkor megy a nagy fogadkozás, hogy jövőre és innentől évente újra megtartjuk a találkozót, de én  tudom, hogy a legtöbbször ez csak ritkán valósul meg. Mégis nagyon bízom abban, hogy ezúttal nálunk ez másként lesz, hiszen annyi időt kihagytunk és lássuk be, kicsi az esély arra, hogy legyen még újabb negyvenkét évünk. Ezért remélem, hogy ismét találkozunk mindenkivel jövőre, a már frissített adatbázissal a fejünkben, ahol a régi képeket újra cseréltük, és a régi történeteket újakkal egészítettük ki.

A másodpercmutató kíméletlenül futja köreit, az osztálytalálkozó a legfrissebb emlékemmé válik. Már hajnal van. Az eső még mindig esik, tipikusan a "kutyát sem csukják ilyenkor kívül" típusú idő. Én futok, mint minden szombat reggel. Közben rátok gondolok lányok és fiúk. Végtelenül pörgetem magamban a tegnapi emlékeket és az arcotok, hangotok újra megjelenik bennem és én itt valahol egyedül a szakadó esőben és sötétben mosolygok és nagyon jól érzem magam. Köszönöm nektek!

Találkoz(z)unk 2023-ban!