Berta Tibor emlékverseny

 

"Tibi a barátom volt, együtt voltunk gyerekek, együtt jártunk templomba, együtt konfirmáltunk, együtt érettségiztünk, egy munkahelyen dolgoztunk, sőt még, véletlenül egy helyre soroztak be mindkettőnket azonos századba Kalocsára. Igaz őt egy évvel korábban, így csak fél év volt közös a katonaéletből. A katonaságnál is kitűnt közülünk, mikor mi az egyetlen laza napon vasárnap reggel lustálkodtuk, ő ezt az időt az edzőteremben töltötte. Hatalmas szorgalommal edzett, erősítette magát. Céljai voltak. Számára ez a 18 hónap is egy lehetőség volt, ahol minden szabadidejét edzéssel tölthette. A nyolcvanas évek közepén már sportolt. Falusi fiúként ez akkoriban eléggé kuriózumnak számított. Pláne az, amit ő csinált. Mi, a kortásai akkoriban semmit sem tudtunk a triatlonról. Magát a szót is tőle hallottam először. Nem értettük. Fogalmunk sem volt mi késztet egy embert arra, hogy szabadidejében kemény edzéseket végezzen munka után. A legképtelenebb helyeken találkoztunk vele az utakon, messze az otthontól, ahogy tekert az út szélén a forgalomban. Máskor futott. De bármikor találkozni lehetett vele az uszodában is. Nem értettük miért fordít ennyi energiát az étkezésre, bennünk akkoriban még fel sem merült, hogy a magyar tradicionális ételek nem egészségesek. Ő pontosan tudta. Ahogy így visszagondolok rá, nem emlékszem olyan alkalomra, mikor szomorú lett volna. Ha magam elé képzelem az arcát, mindig mosolyogni látom. Jellemző rá, hogy amikor bemutatta nekem barátnőjét, majdani feleségét Ildit, és én megkérdeztem hogyan ismerkedtek meg, csak ennyit válaszolt: „Összeúsztunk.”…és nevetett.  Mert egy sportoló hol is ismerkedhetne meg élete szerelmével, ha nem az uszodában? Később hallottam, hogy szép eredményeket ért el, többször teljesítette az Iron Man távot, amiről én ma is csak álmodozom. De ma már értem. Értem, hogy az élethez, az egészséghez, kell az aktivitás, kell a mozgás, kellenek célok, amiket a sport minden életkorban képes megadni. A sors kegyetlen fintora, hogy még fiatalon, életerősen, edzés közben érte a végzetes baleset. Ma is tudom hol voltam, amikor értesültem a hírről. Kábultan álltam járó motorral Budapest közepén az út szélén, és markoltam a kormányt. Nem akartam elhinni, hiszen annyira hihetetlen volt, és ma is az, mint az is, hogy már 18 év telt el azóta.
Sokat tanultam Tibitől, amit csak az utóbbi tíz évben értettem meg. Ő megelőzött minket, gondolkodásában, életszemléletében, közben egy olyan életet épített magának, amiben jól érezte magát, amiben a kitűzött célok teljesülnek, ahol kiemelkedhet a szürke átlagemberek tömegéből. Megmutatta, hogy a befektetett munka minden esetben megtérül. …és ezért egy életen át hálával gondolok rá."

Ezeket a sorokat kérésre írtam, egy triatlon emlékversenyre, melyet Tibi emlékére rendeznek minden évben immáron 18 éve. Az eredeti elképzelés szerint a megnyitón került volna felolvasásra, de gondolom a megbízóm, amikor elolvasta, az E/1-ben megírt sorokat, elvetette az ötletet, hiszen az ő szájából ez nem hangzott volna hitelesen, így megosztotta a Szekszárdi Sportközpont hivatalos FB oldalán először ő, aztán sokan mások, másutt. Sok magamba temetett emlék került felszínre, miközben leírtam ezeket a gondolatokat. Jó kis időutazás volt, sok szép vidám fiatalkori emlékkel. Természetesen az írás csak a publikus részeket tartalmazza, vagy amelyeket én annak éreztem. Az írás kikerült a közösségi térbe és önálló életet kezdett élni, sok emlék előkerült, és a legnagyobb ajándék számomra Tibi feleségének reakciója volt, amitől kicsit tartottam is, hiszen nem voltunk mi soha napi kapcsolatban és már abban sem voltam biztos, hogy emlékszik rám 40 év távlatából. Ildi üzenete bearanyozta a napom, a hetem, de talán ezt az egész komor, vészjósló, nyomasztó felhőkkel teli évet is. Egyben megerősített abban, hogy nem vagyunk egyedül, rengeteg érző, értelmes, gondolkodni érezni képes ember él együtt velünk, akik ugyanúgy elviselik, elszenvedik a mai világ minden hátrányát, és a mindennapi vízen járáshoz keresik a saját kis víz alatti leszúrt cölöpjeiket. Napi szinten gondolkodom mostanában újra a Face Book elhagyásán, de ez az eset rádöbbentett, hogy ezzel a lépéssel elveszteném a kapcsolatot azokkal is, akik miatt érdemes civilizációban élni. Vannak dolgok melyekre nincs ráhatásom, nem tudok változtatni a zajló  háború menetén, nem tudok változtatni, a magyarországi folyamatokon, nincs ráhatásom a social network-ön zajló gyűlölködésre, és az ott ütköző nagyon alacsony és nagyon magas intelligenciák reménytelen küzdelmére. Valójában csak egyetlen dologra van ráhatásom, arra, hogy miként reagálok ezekre. De abban egészen biztos vagyok, hogy manapság a hozzám hasonlóknak szüksége van azokra a támaszokra, melyekkel az ép eszét, a pozitív szemléletét, és ezzel együtt a mentális egészségét képes megőrizni. Ehhez ismernünk kell leginkább magunkat, az emberek működését, és minden tudást magunkba kell szívni, ami hozzáférhető, mindegy, hogy milyen forrásból, you tube videók, podcastok és urambocsá', akár hagyományos könyvolvasás útján. 
Végezetül közzéteszem Ildi reakcióját, mert büszke vagyok arra, hogy őt ismerhetem, és mert boldog vagyok, hogy adhattam valamit számára, amit ezen a napon csak én adhattam meg. 

"Kedves Zoli!

Szívem minden melegével, szeretetével köszönöm Tibiről írt megemlékezésedet. A hála könnyei áztatták a szememet. Sosem gondoltam volna, hogy 18 év távlatából ilyen szép ajándékban lesz részem általad. Az, hogy köszönöm nem fejezi ki az érzésemet.

Ölellek szeretettel: Ildi"