Keresztények között

Érdekes dolog a vallás, és az azt gyakorlók lelkivilága. Vajon mi késztet minket arra, hogy megkereszteljük gyermekeinket? Miért fontos számunkra még mindig két évezreddel Jézus után ez a tulajdonképpen primitív emberi szertartás? Akkor is ilyen lennék, ha a szüleim, nagyszüleim nem hithű keresztények lettek volna, és nem látom magam előtt templomba járó példájukat? Vajon mi késztet embereket arra, hogy felnőttként megkeresztelkedjenek, mint ahogy ezt a Húsvét hétfőjén tette egy férfi a templomunkban? Mindezek mögött talán az istenfélő ember gondolatai vannak, aki nem tudja elviselni a lelkiismeretére nehezedő terhet, amit az a tudat jelent, hogy nem a keresztény normáknak megfelelően él, viselkedik, érez. Ez a megfelelni akarás, aztán végighajtja az ősök által már sokszor bejárt úton, ami a keresztelőtől az egyházi temetésig tart. Ezen a Húsvéton, a szedresi református templomban egy újabb kis ember indult el a kereszténység útján. Miközben néztem a szertartást az jutott eszembe, hogy a templomot ahol állunk ennek a babának az őse (az én dédapám) alapította többek közt, és a családunkban a most keresztelt emberke már az ötödik generációt képviseli, aki e falak között mondhatja majd el, ugyanazokat az imákat, melyeket az ősei is mormoltak már száz éve. Azt hiszem talán már csak a vallásban lehet megtalálni ezt az állandóságot, ami képes még ily módon generációkat is összekötni, és azok a gyerekek akik ezt felfogják, részesei lesznek valami nagyobb valaminek, amit az egyszerűség kedvéért hívhatunk most kollektív emlékezetnek is. A fiam azt mondta a hétvégén, hogy "egyszer eljövünk templomba és napokig nem térünk magunkhoz a katarzistól", ami ugyan túlzás, de meglehetősen közel jár az igazsághoz. Én már ezen a helyen  régóta  megnyugvást érzek, magamba szállva látom saját jelentéktelenségemet, és egyben azt a kikerülhetetlen sorsot, melyet az élet nekem és minden elődömnek szánt, mint megkerülhetetlen karmára úgy gondolok erre az útra, melynek lépésről lépésre követem a nyomvonalát, és aminek ugyanilyen törvényszerűen egyszer a végére fogok érni. Ennek az útnak az elején jár a család legkisebb tagja a pici Attila, aki most már keresztényként viselheti ezt a szép ősi nevet, és remélem, egyszer majd sok év múlva szülőként áll ő is ebben a templomban, és úgy nézi a keresztvíz alá tartott gyermekét, azzal a meghatottsággal, és az új élet felett érzett örömmel, amivel mi néztük őt hétfőn  április 25-én az Úr 2011-edik esztendejében.

A ceremónia.

Vége a megpróbáltatásoknak.

Balatonkör, Zéta módra.

A múlt héten rendezték meg a minden évben szokásos Balatonkör rendezvényt, amelyen az idén több mint 1200-an indultak. Én valamiért viszolygok ezektől a nagy létszámú kollektív élményektől, főként mert  tudom, hogy rekuval résztvenni egy ilyen eseményen, még az átlagosnál is komplikáltabb. Ugyanis két dolog szokott előfordulni. A  bringások fele engem tart fel, a másik felét én tartom fel, nem beszélve néhány országutis versenyző olthatatlan utálatáról, amivel a fekvők iránt viseltetik, és az ezzel kapcsolatos beszólások sem hozzák meg a kedvem a közös tekeréshez. Így aztán elhatároztam, hogy egy héttel később megrendezem a magam Balatonkörét ezen a jeles napon, ami a Föld napja a feleségem születésnapja, és édesapám halálának évfordulója, felállítok egy egyéni rekordot, az egy napi táv terén. 

A recept egyszerű volt:

• végy egy Chilit
• szereld fel a lehető legkevesebb málhával
• állítsd be hajnali fél háromra az ébresztő órát.
• tekerj el a Balaton partjára
• indulj el úgy, hogy a tó mindig a bal kezed felől legyen
• addig taposd a pedált míg visszatérsz a kiindulási pontra
• tekerj haza

Kitalálni könnyű volt. Tekintve, hogy a tó 80 kilométerre van tőlünk, és a kerülete 205 km rögtön látszott, hogy még soha nem tettem meg ekkora távot egy napon.

De bíztam magamban, és a Chiliben, a múlt héten a 197 km meg sem kottyant. Igaz ez egy kissé becsapós, hiszen kétszáztól lesz érdekes a dolog, háromszáz felett pedig már igazi gyötrelem is lehet. Reggel nekivágtunk fiammal, aki nem vállalta az egész távot, "csak" a tóig kísért, majd visszafordult. Én hűen követtem az alapelképzelést, csak a legszükségesebbet vittem. Rövidnadrágban indultam, kesztyű nélkül. Ezt Cece környékén már nagyon bántam, mert gyakorlatilag érzéketlenek voltak a végtagjaim a hidegtől, de bíztam a napsütés majd megoldja a problémát, de ez csak kilenc óra körül jött el, amikor már Badacsony környékén jártam. Maga a balatoni kerékpár út sokat fejlődött az elmúlt tíz évben. Az északi oldalon viszonylag egyszerű eltalálni, jók a táblázások, és több a jó minőségű szakasz mint a rossz. A déli oldalra ugyanez nem mondható el. Rettenetes állapotú útszakaszokkal találkoztam, és néha komolyan aggódtam a Chili épségéért, mikor hirtelen egy ugrató hatására a levegőbe pattant, és visszaesett. Nem értem az osztrák fák, miért nem nyomják fel a Dunau-Radweg bitumenjét? Nálunk jellemzően az a jelenség, hogy minden nagy fa mellett kocog össze a bringás foga, úgy rázkódik alatta a gép. De nem akarok keseregni, mert legalább van kerékpárút, olyan amilyen, de körbe lehet tekerni a nagy vizet szinte teljesen, úgy hogy nem kell a "vadak" közé menni. Sőt mindenhol látható volt, hogy gondozzák is az utak környékét, sok fűnyírós embert láttam, és állítottam meg a munkában arra az időre, míg elhaladtam mellettük. Az megint csak egy apróság, hogy a lenyírt fű az úton hever fadarabokkal ékesítve, ami nagyon kellemetlen tud lenni egy derékszögű kanyarban. Minden esetre azért ezek a rossz szakaszok nekem nem csináltak ahhoz kedvet, hogy gyakran tegyek tó környéki túrákat, igaz a Chili érzékeny is a döccenőkre, a 7 bar-ra fújt gumijaival, és a merev vázával.

Hazafelé péntek délután lévén, megint találkoztam egy-két idiótával akik dudával ijesztettek félholtra, számukra biztosan jó poén volt. Egy bécsi rendszámú autó,  nem túlzok, tíz centis oldaltávolságot tartott miközben megelőzött. Ezek a labancok is csak otthon vezetnek normálisan, ha átjönnek ide, ugyanolyan vaddisznókká válnak mint a magyarok. Ez miért van?

Örülök, hogy úgy sikerült a nap ahogy elterveztem. 

A száraz tények:

• Összes megtett út: 371 km
• Átlagsebesség a teljes útra 25.4 km/h
• Indulás 03.04, érkezés 19.32.
• Pihenők száma: négy. Balatonakarattya-Keszthely-Siófok-Cece
• Műszaki hiba nem volt.
• A biciklisnek mindenféle baja volt Keszthelytől. :)

Balatonudvari temető kétszáz éves sírjai

Látod a vulkánt?

Ne örülj, nem mindenhol ilyen jó az út.

A Balatont nem tudtam fényképezni, mert mindig szembe voltam a nappal. :)

Ha a könnyedség a szempont, Chili.

A hétvégétől hivatalosan is az enyém az a bicaj amit eddig csak próbálgattam, és a neten keresztül  a nyálam csorgattam utána. Azt hiszem, már az első harminc kilométer után sem voltak nagy kétségeim, hogy szükségem van rá, de az első négyszáz során már biztossá vált, hogy kell nekem ez a bicaj. Mert szép, mert gyors, mert elképesztően gyorsítható, mert kényelmes. Nekem mint csóró kisegérnek ez az első olyan kerékpár az életemben, amelyen valóban értékes alkatrészek dolgoznak együtt. FSA kerekekről eddig csak álmodoztam, mint ahogy a tárcsafékről, vagy a kompozit ülésről, amelyen egy valódi Recusit szivacs van, ami kényelmes, mégis tart, nem szívja be a vizet, mégis mosható, nem izzaszt, és még szép is. A bringa értékes, mégis  ellopni nem érdemes. Egyrészt mert úgysem tud vele más tekerni (ahogy Laci kollégám mondta nemrégiben "Azokat akik ezzel elsőre el tudnak indulni  személyesen ismerem"), ehhez sok gyakorlás kell, másrészt mert egyedi gyártmány, és a rekusok az ország bármely pontján felismerik és ha nem én megyek vele, valószínűleg le is ütik az illetőt. :) Számomra ez a bicaj nagy előrelépés, persze még mindig nem verseny kategória, hanem túra, de engem sosem motivált a versenyzés, csak maximum saját magammal. Inkább az érdekel, hogy egy egész napos tekerés során az átlagsebességem alkalmas legyen minél nagyobb távok megtételére. Természetesen mindez csak rövid távon értendő, hiszen a csomagos túráknál, maga a csomag már súlyos lassító tényező, és ott kevésbé számít az idő is. De nem is ezért vettem, hanem az egy napos utak könnyed, vagy embertelen tekeréseihez. Hiszen egy Race Across Hungary (keresztül Magyarországon) "túra" csak egy napos de a maga 685 km-es távjával nem nevezném könnyednek. Ezzel a bicajjal már akár egy ilyen erőpróbán is részt vehetek, ha akarok. A másik felhasználási terület a napi munkábajárás, hiszen a Chili igazi sprinter. Ez mindjárt kiderült az első napokban, amikor percekkel előbb érkeztem a munkahelyre, mint  ami addig megszokott volt. Aki bicajozik, az tudja, hogy 5 perc különbség 15 kilométeren az jelentős átlagsebesség növekedésből adódhat csak. Itt is ez történt az eddigi 25 km/h  körüli átlagom, mostanában, már 30 és az felett mozog. Ez olyan mintha hirtelen megerősödtem volna. :) 

A hétvégén 197 km-t mentem Atomnyúl kíséretében, aki meggyőződhetett róla, hogy a 25 km/h-ás átlag tartása számomra semmi nehézséget nem okozott még ilyen nagy távon sem. Valószínűleg egy kicsit utálta is néha szegény járgányt, és engem, amikor például egy emelkedőn ahol számára az addigi tempó is nehéz volt, én elkezdtem gyorsítani. De nem tehetek róla, nem bírtam magammal. :) Ez a túra egyébként egy spontán első kerék meghajtású fekvőbringa találkozó is volt, hiszen a Budapestről érkező három társunk is ilyennel érkezett, és valahol Pákozd környékén találkoztunk. Egy kis beszélgetés egy büfé kerthelyiségében, majd útnak indultunk közösen egy rövid szakaszon még egy irányba, közben történtek bicaj cserék, teszt célzattal, majd ők haladtak tovább északnak, mi pedig egyre inkább délnek fordultunk. Már nagyon régen éreztem magam ilyen jól egy túra alatt, és hogy mennyire nem volt megerőltető annak legjobb jele volt, hogy másnap az izmaimban semmi jele nem volt az előző napi biciklizésnek. De könyörgöm, ez azért mégiscsak majdnem 200 km volt! :)

Szóval a Chili marad, ő lesz a sprinter, a versenyző jellegű, a rövidtávú, a könnyed. Közben persze van a Action Bents is, ő a hosszútávú öszvér, a kényelmes, az áramot termelő, az utánfutót húzó, és táskákat cipelő. 

Közben az elmúlt időszakban átálltam az SPD rendszerre, aki nem tudja, hogy ez mi, annak elmondom, ez egy különleges pedált és egy hozzá kapcsolódó cipőt jelent, amely hajtás közben összekapcsolódik mint egy patent, és csak bizonyos mozdulatra válik újra szét. Ez azért jó, mert a nem esik le a lába a bicajosnak egy döccenőnél a pedálról, valamint mert úgymond "körbe teker" azaz húzni is képes a cipő talpával a pedált ezáltal hatékonyabban használja a lábait. Nem is értem így utólag mit vacilláltam eddig ezen. Sokkal jobb így tekerni, innentől ez nálam alap felszereltség lesz a bicajokon. 

A seb gyógyult, labor eredmények jók, visszatért az énekhangom.  Szép az élet! :)

Mert az élethez kell egy kis fűszer.

Tegnap elég mozgalmas kerékpáros napom volt. Reggel fél hatkor már a Székesfehérvárra tartó buszon ültem, és a felkelő nap már a megyén kívül talált. Fehérváron aztán viszonylag könnyen megtaláltuk egymást  kerékpárostársammal Lacival (Python), akivel tovább robogtunk és Seregélyes-Szőlőhegyen felvettünk egy harmadik bringást Józsit(Lompi) bicajával együtt, és  nem sokkal ezután már az M7-esen haladtunk Budapest felé. Az úton olyan kívülállók számára teljesen érdektelen témákról beszéltünk, mint az első és hátsó hajtás, összteleszkóp vagy merev váz , épített vagy gyári kerékpárok és ezek előnyei-hátrányai. Pesten először Laci lakására mentünk, majd gyors kerékpárosgúnyába öltözés után elindultunk a tizenharmadik kerületből Budakalászra, ahol a fekvőbicajosok ez idáig egyetlen boltja található, ami ezen a napon ünnepelte negyedik születésnapját. A fekvőbicajosok társadalma még viszonylag kis közösség, így szinte mindenki ismer mindenkit, ha nem is személyesen hát virtuálisan. Rövid ideig kulturáltan csorgattuk a nyálunkat a boltban található gépcsodákon, ezután én kipróbáltam azt a bringát, amit egyszer, talán a nem távoli jövőben sikerül majd beszerezni. Úgy hívják Tour Easy, egy igazi öszvér, a hosszútávú túrázás bajnoka. Kicsit meghajtottam az Omszki- tó körül, és olyan volt amilyennek elképzeltem. Könnyű, és iszonyúan kényelmes, de egy próba nem próba, főként ha ilyen rövid, ezért megígértem Attilának, aki a bolt tulajdonosa, hogy az egyik szervezett túrájukra eljövök, kibérelem ezt a járgányt, és megyek vele 50-60 km-t. Sajnos az ára elég magas, így erre még gyűjtenem kell egy keveset, de nem lehetetlen vállalkozás. Sokáig nem maradhattunk, hiszen én még kerékpárral szerettem volna sötétedés előtt hazaérni, így egy rövid kör után — ami alatt én egy igen kellemeset estem az ártéri erdő kerékpárútján :) — visszaindultunk Laci lakására, majd ismét autózás következett Seregélyesig. Itt összekészülődtem, és útnak indultam. A táv hazáig kb. kilencven kilométer, és ezúttal végre nem ismeretlen úton hajthattam a bringát, hanem már többször is bejárt terepen. De essék néhány szó arról amiért mindez történt. A következő napokban egy  új bicajt hajtok, amit gyártása közben is gusztálgattam már a Neten, és mikor elkészült nagyon elégedetten néztük mindannyian a fotókat róla. A neve Chili. A tervezés Laci agyszüleménye, a kivitelezést Józsi az ország legrutinosabb fekvőbicaj készítője végezte. Kettőjük teljesítményének eredője ebben a bicajban csúcsosodott ki. Egy nagyon profi, és szép kerékpárt sikerült összehozniuk néhány hét alatt. A siker persze nem véletlen, hiszen az előző gépek gyártási tapasztalatait felhasználva, már képesek voltak elkerülni a gyermekbetegségeket, és profi alkatrészek felhasználásával megvalósult a tervezésnél kitűzött cél. Egy gyors, merevvázas rekumbens. A következő két hét tesztüzem lesz. Próbálgatom, lehetőleg mindenféle körülmények közt, hogy eldöntsem, tudunk-e együtt élni. Miért kell nekem még egy bicaj? Azért mert a legtöbb esetben csak rövid távokat megyek (értsd 150 km-nél kevesebbet :)). Ehhez jobb egy könnyű bicaj, amivel lehet haladni, és csak a legszükségesebb kellékeket szállítom, egy széldzseki, némi szerszám, pótgumi, naptej, szőlőcukor, egy kulacs ital. A másik hatalmas előnye ennek a gépnek, hogy egy kerékpárszállító táskába pillanatok alatt összecsukható, és autóban, vonaton, repülőn poggyászként is szállíthatom. Ez abban az esetben jöhet jól, ha egy bizonyos környék bebicajozása a cél, de nincs idő az oda- és visszaút letekerésére, hiszen minden szabadidő véges, és az éves szabadság kerettel lehet csak gazdálkodni. Jól jöhet olyan vonatokon, ahol nincs lehetőség normális kerékpárszállításra, hiszen a táska bárhol elfér. Az első tapasztalataim jók. Tényleg fürge a jármű, hozza azt amire számítottam. A közel kilencven kilométert hazáig három óra alatt tettem meg, ami tekintve a helyenkénti szembeszelet , és a még gyenge fizikai kondíciómat nem rossz. A másik bicajommal ezt 4-5 km/h-val kisebb átlaggal lettem volna képes csak letekerni. Az első kerék hajtás még nagyon furcsa, de ez csak megszokás kérdése, az meg a többiek szerint csak megtett kilométereken múlik. A következő hetek tapasztalata pedig eldönti majd, hogy a Chili állandó fűszere marad-e napjaimnak.
Közben megérkezett a videó anyag is Lacitól, amelyből kiderül mennyire gyors a Chili, hiszen a felvételen is jól látszik, ahogy a film 18. másodpercében kilépek a hipertérből, és ismét a földi kerékpárosok sebességére lassítva megjelenek Laci előtt. :) Íme: