Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2011. február 16., szerda

Sztár utánpótlás avagy meghallgatásra ajánlom.

Ma Mark Knopfler napot tartottam, és ahogy néztem a profi színpadi showt, az jutott eszembe, hogy nemsokára kihal ez a generáció, és velük együtt eltűnik az összes kedvencem, azok akiknek a zenéje meghatározó volt az életemben, és akikért már harminc éve rajongok. Mark Knopfler, Joe Cocker, Eric Clapton, Phill Collins, Tom Jones, Steve Wonder mindannyian a negyvenes években születtek, lassan befejezik zenészi és földi pályafutásukat. Sokszor keseregtem eddigi bejegyzéseimben, a jelenkori zenék, "zenészek" színvonaláról, és mivel mostanában több szabadidőm van, mint amennyi még egészséges keresgéltem kicsit a YouTube végtelen bugyraiban. Nem is tudom pontosan mi alapján szelektáltam, fiatal zenészeket kerestem, akik játszanak, akik lentről jöttek, és a tehetségük emelte fel őket nem egy tudatos marketing munka. Természetesen csakis koncert videókban gondolkodom, hiszen hatásos videoklippet a szomszéd nénivel is képesek ma már forgatni. Szóval kutattam egy kicsit olyanok után akik képesek a mai nagyok nyomába lépni. Biztosan van még rengeteg hasonló előadó, én most kettőt ajánlok a zenekedvelők figyelmébe.
Az első együttest négy egyszerű angol srác alkotja, 1997-ben alakult zenekaruk eleinte csak úgy zenélgetett, saját unplugged nótáikkal járták a környéket, miközben a fiúk a londoni egyetemen tanultak. Mindannyian szolid, egyszerű környezetből, munkáscsaládokból érkeztek a zenei színtérre, mely remek inspiráció volt zenéjükre a későbbiekben is. Első élő fellépésükre egy névtelen zenekarok fesztiválján került sor Manchesterben, mely után röviddel kiadták Safety című lemezüket, amit egy év múlva a Brothers and systers single követett, de mindkettőt csak 500-500 példányban dobták piacra. Zongora alapú, gitárral megbolondított, teljesen nyugis zenéjüknek, fülbemászó dallamaiknak, és találó szövegeiknek köszönhetően 1999-ben leszerződtette őket a Parlophone, majd kiadták öt számot tartalmazó kislemezüket. 2000 tavaszán kijött még két kisméretű lemezük, a Shiver és a Yellow, az utóbbi az angol toplisták élére röpítette a bandát. A zenekar azóta is játszik, szinte évente jelenik meg új albummal, és bezsebelt számos szakmai elismerést is. A sztárság nekik sem mindig válik előnyükre, hiszen a személyes ellentétek, és a zenepiac válsága a front ember távozásához, majd ismételt visszatéréséhez vezetett. A kevés együttes közül ők az egyik olyan csapat, akik ingyenesen letölthető koncertlemezzel hálálták meg rajongóiknak a koncertlátogatásokat. A következő videó a BBC székház előtti téren készült, amiért nekem megtetszett az az a közvetlenség, ahogy ez a négy fiú játszik az utcán, mintha még ugyanúgy egy névtelen csapat lennének, mint tizenöt éve, amikor indultak. A Viva la Vida az egyik kedvencem tőlük, sokszor hallgatom tekerés közben, valahogy szalad tőle a bringa. :)





Ő a legújabb felfedezettem. A mindössze 24 éves skót hölgyet először rádióban hallottam, aztán eléggé kalandos úton a dalszöveg részleteire rákeresve találtam meg magát a dalt és vele együtt őt. Megtetszett az energikussága, láttam benne a kislányt aki saját magától tanult meg gitározni tizenöt évesen, csak hogy képes legyen előadni egy dalt, és ma is látom az ezredik koncert után is a zenélés örömét a szemében, hogy együtt lélegzik a mögötte álló srácokkal. A YouTube tele van a dalaival, nem egyet találtam, ahol egyszerűen csak egy gitárral a kezében énekel az utcán, vagy több ezres közönség előtt nagyszínpadon. Számára szerintem semmi különbség nincs a két helyszín közt. Teszi a dolgát zenél, mint egy igazi muzsikus. A kicsit fiús hangját lehet szeretni és nem szeretni, de az, hogy tud vele bánni az nem kérdés, és nem mellesleg ő a zenekar hangja, aki eladja az egész produkciót. Külön felhívnám a figyelmet a refrénben vokálozó basszusgitáros fiúra, aki 9 hanggal énekel Amy felett (cisz mollban két vonalas A-ig), ami azért nem semmi teljesítmény. Kíváncsian várom, hogyan alakul ennek a lánynak a pályafutása a jövőben. Az itt hallható és látható  This is the life című dalt pedig feltettem az albumokkal együtt a telefonomra, és most már Amy és zenekara is az útitársam lesz a túrák alatt. :)



Ők az újak, és jöjjön a végére az én örök kedvencem:
Mark Knopfler.
Mark az idén augusztusban lesz 62 éves. Skóciában született, apja magyar zsidó származású mérnök volt, anyja angol. Én először azt hiszem a Live Aid koncerten láttam őt a Dire Straits élén 1985-ben. Ez a koncert egyébként is fergeteges volt, hiszen a világ legnagyobb zenészei váltották egymást a színpadon folyamatosan. Mégis a Dire Straits hangzása nekem teljesen más volt, mint a többieké. Valahogy minőségibben szóltak, és a Qeen és Freddy Mercury showjához képest teljesen egyszerűek voltak. Ettől a naptól nem tévesztettem szem elöl a Dire Straits-t, és Mark Knopflert. Az együttes felbomlott majd ismét összeállt, aztán megint felbomlott, de Mark ezekben az időkben sem volt tétlen. Két filmzenét írt, szóló lemezeket adott ki,  és még arra is maradt ideje, hogy Bob Dylan Infidels c albumának producere legyen. Kevesen tudják, de Tina Turner nagy visszatérését jelentő dalát a Private dancer-t is ő írta. Knopfler gyakran tett szurkálódó megjegyzéseket saját sztár státuszára, és jókat nevetett az idétlen MTV videókon. Ebből a hangulatból született a Money for nothing című dal, ami az első animációs technikával készült videoklipp volt a világon. Mikor nagyon nem bírta a zenekar nélküliséget létrehozott egy alkalmi formációt Notting Hillbillies néven. Ezzel a zenekarral Mark egyre inkább zenei gyökerei, a skót zenei világ irányába fordul. A Dire Straitsre jellemző színpadi egyszerűség, és maximális igényességgel előadott dalok, a mai napig jellemzik azokat a formációkat amelyekkel játszik. Néhány daláról alig hiszem el, hogy 1977 óta játssza, mint például a Sultans of Swing-et, hiszen nyoma sincs unalomnak a játékában, minden egyes hang tökéletesen intonált csak a szólók lettek letisztultabbak mint a 34 évvel ezelőttiek, de ez nem is túl nagy csoda, hiszen a zene egy nagy veteránja kezében szól a Fender Stratocaster. Itt hívnám fel a figyelmet egyedi bendzsós pengetési technikájára, ami még érdekesebb hangzást ad a játékának.
A következő felvételen az "öreg" Mark játszik, mintha csak próbálnának, munka után, közönség nélkül, csak a közös zenélés örömére, de a dal megszólalása már néhány másodperc után elárulja, hogy itt egy vérprofi produkció zajlik. A dal címe Postcards from Paraguay. Mit tehetnék még hozzá, talán csak annyit amennyit az egyik hozzászóló írt a videóhoz:
"Mark is Mark. Nobody else can do it like he can." (Mark az Mark. Senki más  nem tudja azt amit ő.)

5 megjegyzés:

Exit írta...

Jól indultam a napom, mert meghallgattam az ajánlott klipjeidet. Nekem Knopfler az egyik nagy kedvencem. Már a bakelites korszakomban is megvolt szinte minden Dire Straits albumom. Ez az "öreg" Mark még mindig a legjobb! Köszönöm! :-)

Névtelen írta...

Remélve, hogy nem tartod egy "idősebb ember okoskodásnak"- vagy valami ilyesmi. Részben egyetértek ! -ill. kiegészítve azzal,- (ha jól emlékszem ?- volt egy régebbi írásod is ?- "Mély bíbor" ?- címmel ) - hogy' csak-csak válasszuk ketté (?)- a "szakembert" a "laikustól" ? - értsd : (gondolom) te,mint "szakember" -hozzáértő - sokkal több mindent "beleérezhetsz" a zenékbe,- ( ill. nem tudom, pl. angol tudásod milyen ? - az enyém = 0 ) - kis kitérő : @Exit miatt - nekem is volt (anno) "bakelit korszakom"- ezt azt :-) meghozattam GB-ből vagy D-ből -és néha "jugóba" is beszereztünk ezt-azt... (nem írnék most neveket/együtteseket )- aztán valahogy (?) elmúlt a "bakelit korszakom" is... de ez egy más téma.
Nem kritika az sem !- hogy [- nézve a "Dob meg basszus" c. műsort -és az ahhoz hasonlókat - "ébredek rá" arra, hogy mi mindent "beleképzeltem" anno a zenékbe és a szövegekbe !- most meg mondják maguk a "szerzők/előadók", hogy hogyan is volt !
Nem kutakodom a neten ! - (bizonyára a kimagasló zenészeknek is van valamilyen "magas elismerésük"- díjuk!- ) - jut eszembe, ha íróknak van Nobel-díj, akkor a zenészeknek miért nincs valami hasonló ? - valami oka bizonyára lehet ?
Nem különösebben fontos (?) - de pl. "régebbi zenéket" én nem túl szívesen hallgatok (ma már)- mert - bár jutnak eszembe róluk "kellemes emlékeim" is - a végső gondolatom csak-csak az "elmúlás."
Persze, ez nehogy benneteket befolyásoljon ! - csak... van ilyesmi is.
( Bocs'- mert eléggé szkeptikus vagyok és/vagy nagyon kételkedő... néha eléggé nehezen viselem, ha látom a "nagy öregek" "kínlódásait" is... a színpadon... és soha nem tudom eldönteni, a fellépésük az valóban a "szakma szeretete" miatt van ?- vagy csak valami "anyagi kényszer?" -
Ill. tudom becsülni, akik úgy vélekednek, hogy a "pályafutást a siker csúcsán" kell(ene) abbahagyni ! (?) - szerintem.

Zéta írta...

Exitnek. Örülök, hogy tetszettek a zenék. Főként annak örülök, hogy szereted Knopflert. :)
X-nek: Igen a zenész biztosan másként hallja a zenéket, többet hall belőlük, és mást értékel. nekem elég egy jól kitalált szólam is az örömhöz. Úgy igazán egyben talán már nem is vagyok képes hallgatni egy számot. Ismerőseim sokszor kiakadnak, amikor felhívom egy általuk évtizedek óta "ismert" dalban a figyelmüket egy érdekes mellék szólamra. :) Az angolom a nullánál egy kicsit több, elboldogulok az angol nyelvű cikkekkel egy kis szótárazás segítségével, túristaként pedig remekül tudok kempinget keresni ezen a nyelven.:)
Igen van zenei elismerés is a blogban említett Coldplay együttes például az alábbiakat gyűjtötte be az évek során:
* New Musical Express Award 2001. Legjobb kislemez: Yellow
* New Musical Express Award 2001. Legjobb művész
* New Musical Express Award 2001. Az év legjobb szezonja (Radio 1)

* Grammy 2002. Legjobb alternatív zenei album: Parachutes
* Grammy 2003. Együttes írta legjobb rockdal: In My Place
* Grammy 2003. Legjobb alternatív album: A Rush of Blood to the Head
* Grammy 2004. Az év lemeze: Clocks

* MTV Europe Music Awards 2005. Legjobb brit/ír művész
* MTV Europe Music Awards 2005. Legjobb dal: Speed of Sound

* Brit Awards 2001. Legjobb album: Parachutes
* Brit Awards 2001. Legjobb együttes
* Brit Awards 2003. Legjobb album: A Rush of Blood to the Head
* Brit Awards 2003. Legjobb együttes
* Brit Awards 2005. Legjobb dal: Speed of Sound
* Brit Awards 2005. Legjobb album: X&Y

aranyos fodorka írta...

No igen, a jó öregek: Joe Cocker, Eric Clapton, Phill Collins, Tom Jones, Steve Wonder csak csak tudtak valamit…
A Coldplay neve nem ismeretlen, előttem, és egész jónak tartom én is a zenéjüket. Többször láttam már az MTV Europe Music Award-ot is, a Coldplay-t is láttam ott. Most olvastam el történetüket a wikiben, mert amúgy nem sokat tudtam róluk.
Mark Knopfler nevét is ismerem. Van ugyanis a 3SAT adómon néha olyan adásnap, ill. késő éjjeli/hajnali műsor (The Dome) amikor árákon át csak híres együttesek zenéjét, koncertjeit adják. Bele szoktam nézni, s láttam már ott néhány híres előadó produkcióját.
Amy Macdonaldot viszont nem ismerem, mégis az általad kiválasztott számot mintha már hallottam volna. (Vagy csak hasonlít valamire? Nem tudom…) Valóban szimpatikus, kellemes hangú előadó. Ezerszer többre becsülöm az ilyeneket, mint a Lady Gaga-féle sztárokat.

Névtelen írta...

8ma már - 02/18 - sajnálom, vagy szerencsé(m)re !)
2011= kell(ene) érettségi találkozót szervezni... ( tudom is én hány.. mennyiediket ?) 1966-tól számolva.
Írtam e-mailt (+ Facebook +iWiW...) az egyik szervezőnek - válasz = 0
Lényegtelen!- de beleírtam, (hogy "zenés üzenet" legyen...) a You Tube-ról a Nashwille Teens (!) pécsi koncertjének idejét / ( 1968.06.03.) -és a főbb számokat ! Little Bird... Tobacco Road... és bocs' ne bonyolítsam !
(Már kipróbáltam !- pl. említettem ( próbálkoztam)... közeli ismerőseimnek ( gyerekek... ) ezt-azt mondani... (hogy is volt akkor...) ... hát... (jól neveltek...) meghallgattak... stb.
Bocs'- talán ezért is nehéz egy-egy témáról (zenéről - bármiről) "azonosan vélekedni ?" - hát, ennyit ...még.