A szónok

Nézem őt, közben arra gondolok, hogy vajon hányadik szónok áll előttem, aki a jövőmről beszél nagyon hosszan és nagyon keveset. Már gyerekkoromban is hallgattam őket, pedig akkor még nagyon keveset értettem abból amit mondanak. A lényeget azért kiszűrtem, nemsokára jobb lesz minden, mert mindig volt néhány távoli évszám a beszédben, amikor már biztosan eljön az a bizonyos jobb világ. Gyermekként még rengeteg időm volt. A kilencvenes évek olyan távolságban voltak, mint a legközelebbi galaxisok, tudtam, hogy ott vannak és közelednek, de az agyam nem tudta felfogni a köztünk lévő időtartamot. Aztán az évek elkezdtek gyorsulni és újabb szónokok jöttek, újabb évszámokkal, közben felnőttek lettünk családunk lett. Az ígért Kánaán csak nem akart eljönni. Nem panaszkodom, hiszen soha nem éltem igazán rosszul, és egyáltalán ma már abban sem vagyok biztos, hogy kell ennél jobban élni, és, hogy az, amit jó életnek hiszünk vajon nem csak a tárgyak ésszerűtlen felhalmozása magunk körül. A jó élet talán ennél kevesebb és egyben több is, talán csak a jövő stabilitását jelenti, egy kiszámítható holnapot.

Nézem őt, szimpatikus középkorú férfi. Régóta figyelem őt.Az egykori hadaró huszonéves kezdő politikusból mára kiforrt személyiség lett, aki megtanulta a szakmáját. Mögötte nemzetiszínű zászlók a pódiumon az elmaradhatatlan jelmondat:"Magyarország megújul". Színpadi emberként tudom, hogy egy showt látok most is, mégis erőszakkal próbálom kikapcsolni a produkció analizálásába kezdő agyamat. Most hinni szeretnék a szónoknak. Mintha mi ketten más-más bolygón élnénk, pedig szinte egyidősek vagyunk. Ő egész életében erre a szerepre készült, mióta elvégezte tanulmányait semmi mást nem tesz, mint a politikai pályán egyensúlyoz. Ebből kifolyólag semmi máshoz nem is ért, számára mára ez az út egy kényszerpályává változott, ahogy beszédében is mondja saját magáról, a valamikori fiatal pályakezdő politikus napjainkra a magyar politikai élet veteránjává nőtte ki magát.Számára a felszínen maradásnak ez az egyetlen útja. Én ugyanebben az időszakban mi mindent csináltam, hogy a felszínen maradjak! Tízezrével neveltem csirkéket, és áthakniztam az egész országot, kitanultam a porfestést és még kitudja mi vár rám a jövőben. Ez alatt a szónok emelvényeken állt és beszélt, hittel, meggyőződéssel. Megtanult beszélni, megtanult hatni az emberekre, közben ő is sokat változott. Megfontolt lett és magabiztos. Tudja ő nem veszíthet. Hiszen a rendszerváltás óta eltelt bő két évtizedben volt már mindkét oldalon. Számára az ellenzéki szerep is egy jövedelmező állás volt, a családja semmit nem érzett abból meg, hogy nyolc évig a szónok nem a nyertes pártot vezette. Vajon az ő és a hozzá hasonlók akik ezen az életszínvonalon élnek, képesek-e akár csak egyetlen pillanatra átérezni azoknak a helyzetét, akik eladósodva, minimálbérből napról-napra bizonytalanságban tengetik életüket a legkisebb remény nélkül arra, hogy kimásszanak valaha is a gödörből? Lehet-e felelős döntéseket hozni anélkül, hogy tudjuk milyen az árnyékos oldalon élni? Próbálom kiszűrni mondataiból a konkrétumokat de ilyent nem sokat mond, vicces köntösbe csomagolt beszédében egy teljes fordulatról beszél, amelyhez mindenkire szükség van. Közben arra gondolok mennyiben érint ez engem? Én eddig is teljes erővel dolgoztam a jövőnkért, havonta komoly summával támogatom az államot, amelyből mindeddig vajmi keveset kaptam vissza. Az állam a legális munkavállalásomat szuperbruttósítással büntette, a túlóráimról extra járadékokat vontak le. Minél többet dolgoztam arányaiban annál kevesebbet kerestem egy órára vetítve. Közben az árak folyamatosan emelkednek, így lett a kevésből még kevesebb. Eddig nem voltam egyetlen napot sem táppénzen, a mostani az első eset, hogy kiestem néhány napra a munkából.Velem együtt százezrek veszítették el ily módon a munkába vetett hitüket, és ezért a beszéd első számomra is üdvözlendő mondata az volt amikor a szónok a munka becsületének visszaállításában nevezte meg a siker kulcsát. Igen ezt én is így gondolom, mert a létminimumért dolgozó tömegek, és a reménytelenül állásnélküliek a saját önbecsülésüket veszítik el egy idő után. Egy beteg lelkületű nép nem képes a felemelkedésre, ha mi magunk nem hiszünk magunkban akkor egész biztosan bukásra vagyunk ítélve. Persze most is előkerülnek talán egyetlen konkrétumként a bűvös évszámok.

1) 2010: az összefogás éve

2) 2011: a megújulás éve

3) 2012: az elrugaszkodás éve

4) 2013: felemelkedés éve

5) 2014. a gyarapodás éve

Ez így nagyon jól hangzik, főként a szuggesztív előadónk szájából, mégis én nem tudom nem észrevenni, hogy a gyarapodás éve véletlenül éppen a választások évére esik, amikorra muszáj a vezető hatalomnak valamiféle pozitív eredményt produkálnia, hogy ismét elnyerhesse a szavazatok többségét és ezzel a következő négyévnyi kormányzást. A trükk olyan régi, hogy szakálla van.

Tartok tőle, hogy ez a négy év nem lesz ennyire evidens módon fáklyás menet,és a nagyobb tömegek ismét csak az árnyoldalait fogják érzékelni a kormányzati intézkedéseknek. Azt hiszem már túl vagyok azon a koron, amikor még képes voltam hinni abban, hogy egy csapásra rendet lehet tenni egy ötven éve rossz beidegződésekben élő országban. Elég csak arra gondolnom, hogy újra felülvizsgálják a tartósan táppénzeseket. Eddig is rendszeresen felülvizsgálták őket, melynek következtében aki nem jattolt a dokinak, az vergődhetett tovább gerincsérvvel a munkahelyen, aki jattolt az szépen bezsebelte a táppénzt havonta és vidáman dolgozott mellette feketén és egészségesen. Ezzel nem az a baj, hogy néhányan jól járnak, hanem az, hogy farkasokká változtatja az embereket, mert az ilyen esetek azt sugallják, hogy ebben az országban mindent lehet, ha van elég pénzed. Az ilyen politikai környezet pedig mindig az ellenzéknek, és a szélsőséges csoportoknak kedvez, ezért is lehetetlen keresztülvinni egy hosszútávú programot, mert mindössze négy évben gondolkodhatnak a reformerek, és ez szerintem kevés.

Hallgatom a szónokot, aki bátran fogalmaz, és egyenes tekintettel néz a hallgatósága és a kamerák szemébe. Nem beszél a hogyan-okról, pedig leginkább az érdekelne. Általánosságokat mond, egyfajta toborzó beszéd ez, ahol mindössze a tömegek elvi támogatására pályázik. Nekem nehéz úgy támogatnom valamit, hogy nem tudom mi is lesz az. Olyan jó lenne elhinni mindazt amit mond, olyan jó lenne ha négy év múlva tényleg elérnénk a most még csak alig megfogalmazott célokat. Mégis leginkább az jár a fejemben, hogy négy év múlva ugyanebben a teremben, egy másik szónok fog ugyanilyen átéléssel beszélni a jövőről, és ugyanígy megtapsolják minden optimista bejelentését a benne hívők. Közben generációk halnak meg és születnek helyettük újak, akik ugyanúgy reménykednek egy szép holnapban ahogy én tettem kisfiúként a hetvenes években.

Orbán Viktor évértékelő beszéde 2011