Május 16. Lehetne 25 fokos meleg, szélcsend, és madárcsicsergés, de nem. Ítéletidőszerű eső, Isten haragjaszerű széllel napokon át. Mit tehet ez ellen egy kismadár, akit az evolúció más körülményekre kondicionált? Semmit. Évek óta kesergek a kedvenc madaraim, a fecskék fogyatkozásán. Gyermekkoromban minden reggel hangulatához hozzátartozott, a fecskék csivitelése. Ahogy múltak a hetek, egy idő után már annyira megszoktuk hangjukat, hogy csak ősszel döbbentünk rá - amikor egy reggel kuka csendre ébredtünk - hogy ez az ezernyi fecske itt élt velünk hónapokig, és most ismét elmentek a messzi Afrikába.2010 a fecskék éve. Ezt így kitaláltuk. Mi emberek. Néhány jó szándékú ember, a sok millió közömbös, vagy direkt gonosszal szemben. Madárbarát kert, mesterséges fecskefészkek, sárgyűjtőhelyek, mind-mind okos, hasznos, és melegszívű ötletek. de vajon elég lesz-e ennyi az életben maradásukhoz hosszútávon? A semminél biztosan többet jelentenek. Mindenkit bíztatnék ezúton is, hogyha jelent valamit számára a fecskék élete, csatlakozzék ezekhez a programokhoz. Egy ilyen jó tett nem pénzkérdés sosem.
Olyan kis szerencsétlenek! Az elmúlt években minden tavaszban van egy ilyen hét, amikor a felmelegedés visszafordul, és a drasztikusan lehűlt levegőből, az addig terített asztalt jelentő rovartömegek eltűnnek. Nem tudom mit tesznek ilyenkor. Visszahúzódnak fészkeikbe, és gondolom, sokan soha többé nem emelkednek levegőbe, mert éhen pusztulnak. A már kikelt fiókák gyanítom, már a hideget sem képesek átvészelni. Ha még nem történt meg a tojás rakás, és a szülők valami nagy keservesen mégis túlélik az átmeneti hideget, akkor annyira elhúzódik a fiókák felnevelése, hogy nem lesznek képesek felszedni azt a tartalék súlytöbbletet, ami a telelési helyhez vezető hosszú út megtételéhez szükséges. Ha mindez sikerül, már csak mi maradtunk a rizikófaktorok. Mi, akik nem tudunk velük szimbiózisban élni, kényes ízlésünket zavarja a fészkekből lehullott ürülék, modern házaink homlokzatát "elcsúfítja" a madárfészek, ami a mi házunkhoz képest egy remekmű, és az elkészítése sem marad alul a mi teljesítményünkének, mellesleg abszolúte bioanyag, de ez valamiért mégis tűzzel-vassal irtandó a szemünkben. Ezzel párhuzamosan finom ízlésünket nem zavarja az autókból tonnaszám kidobott sörös doboz, pille palack, és McDonalds-os szemét. Nem beszélve olasz embertársainkról, akik gasztronómiai élvezet céljából vadásszák ezeket a néhány grammos énekesmadarakat. Ha még ez sem lenne elég, írtjuk egyik fő táplálékukat a szúnyogokat, hiszen az ember uralkodni akar a rovarokon is (még egyetlen fajt sem sikerült kipusztítanunk mióta a bolygón vagyunk), kár, hogy ezzel a tevékenységével pontosan az egyik legnagyobb partnerünket veszítjük el, akinek a rovarirtás a szakmája, és több ezer éve gyakorolja ezt környezetkímélő módon. Mindent összevetve a fecskék számára nem sok remény maradt. Szétválogathattam volna a különböző fecskefajokat, és az azokra leselkedő kihalást előidéző eseményeket, ám nincs jelentősége. Nekem egyformán kedvesek a molnárfecskék fehér mellényükkel, a füstifecskék kékesfekete hátukkal, és villás farkukkal, és a kevésbé kecses barna színű partifecskék. A lényeg szempontjából az is mellékes, hogy a lebetonozott városainkban nem találnak fészeképítéshez sarat, vagy a természetes löszfalakat támasztjuk meg betonnal, ezért nem tudnak fészket építeni. Kritikán aluli amit teszünk velük. Az az önző, mindenen átgázoló mód, ahogy csak a saját érdekeinket tartjuk szem előtt. Mintha nekik nem is lenne joguk élni ezen a bolygón, mert kismadárnak születtek. Undorító egy faj vagyunk. A legviccesebb pedig az, hogy intelligensnek tartjuk magunkat. Maximum racionálisak vagyunk. Mint egy érzéketlen gép.
Tehetetlennek érzem magam, hiszen sem a klímát, sem az emberek gondolkodását nem vagyok képes megváltoztatni. Jóslatok szerint 2020-ra eltűnnek Magyarországról. Én ezt nagyon nem szeretném. Tudom lehet élni nélkülük is, de ha előbb-utóbb minden ilyen szépség eltűnik,erről a bolygóról, akkor vajon érdemes is lesz?
Egyszer, még az előző házunknál, leesett egy fészek, és pozdorjából készítettem fecskefészket. Visszahelyeztem az életben maradt fiókákat és boldog voltam amikor a szülők -kis sárral történő csinosítás után- elfogadták az én silány tákolmányomat lakhelyül, és a következő évben is visszatértek ebbe a fészekbe, és egy újabb generációt hoztak a világra. Életem egyik legszebb emléke ez. Tíz évnél is régebben történt, akkor még tizenkettő fecskefészek volt a házamon. Ami azt jelenti, hogy a házunk körül a nyár végén több mint ötven kismadár vadászta fáradhatatlanul a rovarokat. Most szomorúan nézem a három üres fészket, amelybe az idén már nem érkeztek lakók. Hangjuk nélkül szegényebb vagyok. De még az üres fészkeket sem tudnám leverni a ház faláról, hiszen amíg ott vannak, addig , és azon túl is emlékeztetnek ezekre a kis tökéletes teremtményekre, melyeket mi valószínűleg soha nem leszünk képesek megközelíteni, elműanyagosított életünkkel, és gondolkodásunkkal. Amíg a fészkek állnak, mindig van remény, hogy egy tavaszi napon élet költözik a régi madárlakásba, és újra felhangzik a semmihez sem hasonlító csicsergésük. Az eső úgy esik, mintha soha nem akarna elállni, mintha megnyerte volna a csatát a Nappal szemben, és az emberiséget újra vízözönnel büntetné Isten. Az üres fészkek látványától, a szívem is üresnek érzem. Eközben más házak homlokzatán, sárból összetapasztott fészkekből, ugyanilyen szomorúan, apró fekete szemek néznek ki a reménytelenül szakadó esőbe, és némán dideregve várják az utolsó percet, amikor lelkük ismét levegőbe emelkedhet, és még egyszer utoljára lenézhetnek a távolodó gonosz bolygóra, és a rajtuk élő parazita emberre.
