Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2010. június 26., szombat

My best friend

Tizenhat évesen találkoztunk először. Évszám: 1982. Azt hittük csak a zene szeretete a közös bennünk. Eleinte csakis ez miatt találkoztunk, az akkor még nagyon lassú, valós idejű zenemásolás egyik magnóról a másikra órákig tartott. Míg a magnókban forgott a szalag, és a felvevőfej átmágnesezte a szűz polimer csíkot, mi beszélgettünk. Ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé a zene lett a fontos, hanem a beszélgetés. A zene ehhez csak a hátteret biztosította. Kiderült nagyon sok gondolatunk közös, és éjszakába nyúlóan beszélgettünk mindenről. Sci-fi-ről, a világról, csajokról, magunkról. Elindultunk egy közös úton, már egymást formáltuk, új információinkat osztottuk meg, új zenei kincseket fedeztünk fel, a könyvtárunk is lassan közös lett. Rengeteget tanultam tőle, a mai környezetvédő gondolkodásom gyökereit is neki köszönhetem. Valahogy mindig azt éreztem Vele kapcsolatban, hogy mindig egy lépéssel előttem jár, és néha csak évek múltán értettem meg egy bizonyos mondatát. Az életünk közben zajlott. Iskolába jártunk, majd dolgozni kezdtünk, mellette ismét iskolákba jártunk, jogosítványunk lett, bevonultunk, majd másfél év múlva leszereltünk. Közben lányok jöttek, akik érdekes módon szintén barátnők voltak. Feleségeink lettek. Majd megszülettek első gyerekeink is. Azt hiszem valahol ez volt az a pont, ahonnét meredeken kezdett eltérni kettőnk életének alakulása. Lehettem volna én Ő, és Ő én. Ebben az időben még csak egy szakma, és a feleség volt a különbség. Egyre ritkábban találkoztunk. Mikor néha jött, kiöntötte szívét. Tényszerűen, beletörődve mesélt életéről, ami egyre borúsabbnak tűnt az idő múlásával. Azt mondta melegedni jár hozzánk. Mi örültünk, hogy képesek vagyunk egy kis meleget csempészni szívébe. Próbálkozott alkalmazkodással, munkába meneküléssel, pszichológussal, még vallási szektának is tagja lett. A válása nem lepett meg minket, én segítettem a költözködésben, majd néhány év múlva ezt megismételtük mikor a következő feleségétől is elvált. Ma már a fővárosban lakik, és dolgozik. Mint egy keljfeljancsi, harmadszor is felépíti az életét, pedig tudom magamról, hogy a huszonéves energiák elmúltával ez már nem lehet könnyű, sőt, talán iszonyúan nehéz. Néha írunk egymásnak. Én olvasom verseit, melyeket tizenéves kora óta ír, és legtöbbször próbálom kitalálni a sorokban elrejtett gondolatokat. Versei többnyire keserűek, pesszimisták, vagy csak egy tapasztalt optimista gondolatait fejezik ki. Néhány szavas haikuiban képes megragadni a lényegét bárminek, és ugyanannyi információt átadni 17 szótagban, mint én több oldalas irományaimmal. Tudom Ő a blogomat olvassa rendszeresen, így valamilyen szinten "képben" vagyunk egymás életével kapcsolatban. Már csak nagyon ritkán találkozunk. Egyszer azt mondta egy interjúban Faludy György:" ...az idő megöli a barátságokat...", de ez talán nem igaz, csak egy hosszú, igazi, mély barátság esetén már nincs mit megbeszélni, hiszen pontosan tudom mit érez, mit gondol a dolgokról. Mindent tudunk egymásról, a szellemi fejlődésünk, vagy leépülésünk is teljesen egy irányba tart, így a környezetről és emberekről is egyformán gondolkodunk. Közben öregszünk. A napi aktualitásokról, nincs mit beszélni, hiszen nem sok jelentősége van. Amikor felhívott a múlt héten, hogy erre jár, és bejönne, nagyon örültem, hiszen már nagyon régen találkoztunk. Ismét éjszakába nyúlóan beszélgettünk, mint valamikor nagyon régen, és ez még mindig nagyon jó. Mint egy pszichoterápia, ahol kimondhatunk őszintén dolgokat, anélkül, hogy ezt a másik félreértené. Kevés ember van az életünkben aki előtt álarcok, és pajzsok nélkül magunk lehetünk. Aki pontosan annak hallja a mondatainkat, aminek mi kimondtuk őket. Nem keres mögöttük hátsó szándékot, és nem kételkedik azok őszinteségében. Úgy hiszem egy barátság nem attól jó, hogy sülve-főve együtt vagyunk. A mi kapcsolatunk sosem volt egy ilyen közös sörözős, focinézős, klasszikus férfi barátság. De mindig tudom, hogy ott van a háttérben, és bármikor számíthatok rá, mint ahogy ő is rám. A folytatásban sem fog semmi változni. Ez az elátkozott korosztály, akinek már nyugdíja sem lesz, élete utolsó napjáig a munkához lesz láncolva. Azok a gyerekek akik eltartanák nemzedékünket, meg sem születtek, a várhatóan 70 év körüli nyugdíjkorhatárt egyébként sem sokan fogjuk elérni. Ez kizárja számunkra a nyugodt öregkort, így a barátságunkból sem lehet már több, mint egy néha találkozós, távolból követős kapcsolat, melynek a végén egy telefonhívásban mondják ki az utolsó szót.


Farkas István - Tovább az úton

Árnyékom az út porában fekszik,
lépek, megyek tovább.
Szememben a nap tüze,
fénye szivárványosra színezi könnyem,
keserédes emlék a szívemben.
Nehéz a léptem, hosszú az út,
Megyek tovább az úton,

(kép forrás: http://retronom.hu )

10 megjegyzés:

aranyos fodorka írta...

Én úgy vélem, egy ilyesféle jóbarát – még ha ritkultak is a találkozások, beszélgetések, még ha az idő múlásával kicsit meg is változunk – nagyon fontos az ember számára. Nekem is van egy több mint 40 éve. Megharagudtunk egymásra, majd megbocsátottunk egymásnak, meg/kiismertük a másik rigolyáit, volt hogy naponta többször, máskor egy hétig nem is kerestük egymást, de egy biztos, ha bajban vagyok, ő az első, akivel megbeszélem, és bizony nagyon sokszor kaptam már tőle jó szót, segítséget nehéz perceimben.
Örülj, hogy van barátod. Olyan, amilyen. Nem mindenkinek adatik meg.

Regina írta...

Én kevésbé ismerem, de nagyon szerettem amiatt a kevés miatt is, amit tudtam róla és érzékeltem kislányként!
Annak ellenére, hogy egyszer a fél szemem múlt rajta :)
DE! Aki autóba ül éjjel és elindul külföldre, mert a barátjának ott van szüksége rá, az hiszem az ilyen barát minden kincset megér!
Nem kellenek barátok, csak egy ilyen!

Éjszem Farkas István írta...

Kedves Barátom, köszönöm. Semmi sem fog változni.:-)

Éjszem Farkas István írta...

Drága Regina, nem is tudod, hányszor eszembe jut az a pillanat, ahogy Barátom kiáltja, hogy "Ne!", de már későn... Sosem fogom megbocsátani magamnak - és most is bocsánatod kérem -, mert fájdalmat okoztam neked, hála az égnek, a szemed megmaradt.

Regina írta...

Drága István! Nem mondod, hogy ez ennyire mély nyomot hagyott Benned?! Mi azóta is jókat vigyorogtunk ezen... Mert nem is én lettem volna, ha nem történik velem meg ez is! Hidd el, soha egyetlen pillanatig sem nehezteltem Rád emiatt!!! És nem is történt semmi, csak rossz helyen voltam, rossz időben...itthon meg előadtuk- jó testvérekhez híven -, hogy megcsípett egy méhecske... :)
A testvérem barátja számomra is kedves... :)

Zéta írta...

Ugye milyen jó ez a blog? Hol leveleznétek különben egymással?
Ja, méhecske, ezt már el is felejtettem. :) Nagy rutinunk volt az ilyen történetek kitalálásában, hiszen majd minden héten történt valami "méhecskecsípésszerű" baleset velünk. Ez volt nekünk MSN helyett. :)

Éjszem Farkas István írta...

Bizony Drága Regina, mély nyom maradt. Mondhatom, méhecske... Bár akkor még nem voltam ilyen nagy szamár, mint most.:-))
A Barátom húga pedig..., szal az a Barátom Húga, na.:-)

Éjszem Farkas István írta...

Persze, hogy jó, bár az e-mail címem Regi előtt sem titkos.:-)

Regina írta...

És mennyivel jobb volt, mint az MSN!!! Hol egy karó a combban, bújócskázás közben, ...hol egy "távolba nézés" a vadőrház padlásáról (amit húsz év múlva mondott el a juhász édesanyánknak)...hol egy gyomorszájba rúgás focizás közben...mert ki más lett volna a fiúk kapusa, mint a hugica :)
De ezek a történések tették felejthetetlenné a gyermekkoromat...

Kedves István! Az e-mail-ig nem jutottam el, de a verseidet olvasom ... és köszi!;)

Éjszem Farkas István írta...

Kedves Regi, köszönöm, hogy olvasod a verseim - mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezelőorvosomat :)) -, az e-mail címem szintén megtalálod a honlapomon.:-)