Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. április 8., szerda

"Álmodtam egy világot magamnak..."


Reggel 5 óra. Évek óta ilyenkor ébredek. Valahogy megérzem ezt az időpontot. Az ablakokat eltakaró zsalugáterek közt beszivárgó fény, és az alvásközben is hallott zajok biztosan jelzik minden hajnalban ennek az időpontnak az eljövetelét. Kinyitom szemem, és végiggondolom mai teendőimet, aztán a már ezerszer megtett mozdulatokkal felkelek, öltözködöm. Családom még az igazak álmát alussza. Kinyitom az egész éjjel becsukott, zár nélküli bejárati ajtót és kimegyek az udvarra, magamba szívom a hajnal kissé még csípős levegőjét. Szeretem ezeket a reggeleket. Minden sietség nélkül, de tempósan végzem a munkám, azt a munkát, amit őseim is végeztek. Igen földműves vagyok, ha úgy jobban tetszik paraszt. Ennek a szónak manapság semmi pejoratív értelme nincs. Becsületes kétkezi munkát jelent. A szorgalmas paraszt generációról -generációra fejleszti birtokát, okosan sáfárkodva lehetőségeivel és energiáival. Feleségem méltósággal végzi a ház ráeső munkáit. Nem értené, ha mosogatni akarnék, mint ahogy én is értetlenül állnék, ha ő szeretne fát hasogatni a kandallóhoz. A munka nemek, és korok szerint is elkülönül. Egy parasztgazdaságban a legkisebb gyereknek is feladata van. Így tanulja meg, hogy az élelem nem az asztalon terem, hanem megdolgozunk érte. Ahogy felnövekszik fokról-fokra sajátítja el a gazdaságban szükséges összes munkafázis fogásait, fortélyait, és büszke lesz erre a tudásra, és ő ugyanígy adja tovább majd gyermekeinek, az én majdani unokáimnak. Az állatok, a földek mindig elegendő biztonságot nyújtanak a család megélhetéséhez. "Környezetbarát" házam van, mindent, ami körülvesz fából, agyagból, és földből készítettek. Csak a legszükségesebb esetben tartalmaz fémet egy eszköz. Nyugalommal tölt el a tudat, hogy megvan a helyem a világban. Ebben a világban nem kerülhetek hátrányba bűnözőkkel szemben, hiszen a törvény a tisztességes embereket védi, míg a tolvajnak levágják a kezét. A nevem becsületéhez nem férhet kétség. Nem kellenek bonyolult szerződések, ügyvédi ellenjegyzések, hiszen az adott szavam megtartását, csak a saját halálom akadályozhatja meg. A falu határaiban lévő földeknél csak ritkán utazunk messzebbre, de nem is vágyunk máshova, hiszen minden amire szükségünk van, itt van. Itt él a családom, a rokonaim, a barátaim, itt mindenki tudja ki vagyok, és ugyanazon a nyelven szól hozzám, amelyen én is beszélek. Évente néhány alkalommal megyek csak távolabb a vásárok idején, hogy beszerezzük az időközben elhasználódott eszközöket, szerszámokat. Persze kevés az ilyen dolog, hiszen a mesteremberek kínosan ügyelnek termékeik megbízhatóságára, így ezek némelyike generációkat képes túlélni. Van néhány szerszámunk amelyeket, még dédapám hagyott ránk örökül, és amikor ezekkel dolgozom, érzem az ő szellemét, mintha vezetné a munka során a kezem. Szép ez a világ. Mindent tartalmaz amire szükségünk van. Hiszen a nap érleli a gabonát, az erdőben lévő fa melegít minket egész télen. A kútban friss, tiszta víz van. Minden hulladékunk "bio", lebomlik magától. Ez idő tájt még nincsenek természetellenes mű-anyagok. Nincs szükségem autóra, hiszen ami távolabb van egy napi járásnál, az már nem is érdekel. A kertben termelt növényeink, nem tartalmaznak kemikáliákat, ezzel ellentétben rengeteg vitamint, nyomelemet, kapunk belőlük, ami a gyerekek egészséges fejlődéséhez, és a felnőttek egészségéhez, munkabírásához nélkülözhetetlen. Egész nap mozgásban vagyunk. Minden nap szorgos munkával telik, de csak a bioritmusunk által diktált keretek közt. Véletlenül sem hosszabbítjuk meg több órával a sötét órákat naponta, sem szórakozás sem munka céljából. Nem ismerünk alvászavart, depressziót, allergiát, streszt. Nem akarunk világkörüli utazást, a szükségesnél ötször nagyobb házat, nem akarunk az utakon egy óra alatt a fővárosba érni. Sokan a halálos ágyunkon látunk először és legtöbbször utoljára orvost. A saját ágyunkban halunk meg, a kezünket a családtagok fogják, akiknek erre van idejük. Mert szakítanak rá, mert tudják ez fontos, fontosabb mindennél. S ahogy jöttünk elmegyünk, visszatérünk a földbe, és az élet megy tovább. De amíg itt vagyunk létezésünk minden percének értelme van. Hihetetlen szerencsének érzem, hogy megszülethettem erre a gyönyörű világra. Minden reggel úgy érzem, a nap csak nekem süt, a madarak csak nekem énekelnek, és nincs miért szomorkodnom, hiszen mindenem megvan, ami ahhoz kell, hogy boldog legyek. Míg mindezt elgondolom, lecsutakolom a két gyönyörű lovamat, kifelé jövet megsimogatom a hűséges házörzőnket, aki kutya létére, szinte családtagoknak kijáró kiváltságokat élvez. A hajnali csendben a határból idehallatszik ahogy a csengő csilingel a birkanyájat vezető szamár nyakában. Olyan ismerős ez a hang! Talán nagyon is! És olyan furcsa, mintha nem így szólna egy csengettyű! Mégis mintha már ezerszer hallottam volna....
Hirtelen felébredek. Rutinos mozdulattal nyúlok a mobiltelefonomért, és a sötétben egyetlen mozdulattal találom meg azt a gombot, amivel az ébresztő csengőhangot elnémíthatom. Ugyanezzel a mozdulattal már fel is ülök az ágyban. A szokásos reggeli rutin. Ugyanezekben a percekben tőlem 15 km-nyire a munkahelyemen, egy számítógép parancssorozatokat generál , és továbbít az interfész felé, melynek hatására az óriási berendezés életre kel. Gázégőfejek gyulladnak be, ventilátorok indulnak, és elkezdődik a gép felfűtése a műszakra, hogy mire mi beérünk, már minden készen álljon a munkára. Ez a dolga, hisz így programoztam előző nap.
A fejem fölött a falon piros digitális számjegyek mutatják az időt 5:00. A tévedhetetlenül pontos időt egy sok száz kilométerre lévő atomóra táplálja, és rádióhullámokon jut a házba a jel. Innentől 15 percem van, hogy elinduljak a munkába. Hát gyerünk. Gépiesen öltözködöm, melegítem a mikróban a teámat, közben még mindig az álmom jár az eszemben. Valamit nagyon elrontottunk. Mára mindent uralni akarunk. A bolygót, az időt, betegségeket, a világűrt, mindent. De még magunkat sem vagyunk képesek. Vágyaink rég túlnőttek lehetőségeinken. Ezeket a vágyakat legtöbbször nem is mi találjuk ki, hanem készen pumpálja belénk a környezet. Közben elmegyünk a hétköznapi csodák mellett. Ugyan kit érdekel az ezerszínű égbolt egy őszi estén, észre sem veszed, mert Ibizán kell nyaralni, mert az a valami. Amikor ez nem sikerül frusztrált leszel. Napod 90%-át felesleges, értelmetlen dolgokkal töltöd, különböző cégek különböző beosztásaiban. Mint alkalmazott vagy inkább mint rabszolga. Nevetséges bérekért dolgoztatnak, ami csak annyira elég, hogy éppen nem halsz éhen. Persze Te igyekszel, kertet ásol, zenélsz, programokat írsz, Hollandiában paradicsomot szüretelsz, mégsem lesz elég a pénzed. Olyan leszel mint egy zombi. Már nincsenek normális emberi kapcsolataid, szerelemről csak ábrándozol, mert sem megfelelő alany, sem elegendő idő nincs ilyen dolgokra. Közben elkészülök, bezárom magam után a hét ponton záródó bejárati ajtót, és csak reménykedem abban, hogy a házban lévőket ez a "márkás" nyílászáró elégséges mértékben védi azoktól, akik már régen nem emberek, akiknek az agyában már nyomokban sincsenek gátlások, és csak a pillanatnak élnek, és a pénz, alkohol, vagy kábítószer rabságában vergődnek. Elfordítom a slusszkulcsot, a motor járni kezd, és közben arra gondolok, hogy ismét több kiló mérges gázt párologtatok el a környezetben, amit aztán én is - mint mindenki - belélegzek. Valamit nagyon elrontottunk, pedig addig a korszakig, amiről álmodtam jó volt az irány. A legszörnyűbb az, hogy természetesnek vesszük, ezt a torz világot körülöttünk, ami minden valódi emberi értéket negál, és alapfogalmakat magyaráz félre, illetve mos egybe. Mikor beérek a munkahelyemre ingert érzek, hogy megforduljak, hazamenjek, belefúrjam magam az ágyba, és visszaálmodjam magam egy nyugodt, békés, emberi világba.

9 megjegyzés:

Atomnyul írta...

Azt beszélik, a kalandvágy vitte előre az emberiséget, és tette olyan dolgokra képessé, amikre büszke lehet. Szerintem egy nem normálisak. Mindig azok voltak a legboldogabbak, akik nem vágytak többre, mint amijük van.
Azt is mondják, így emelkedtünk állatból civilizált lénnyé, egy társadalommá. Én meg azt mondom, egy állat lehet boldog. Egy gép sosem.

Z S U Z S A írta...

Teljesen egyetértek.

Exit írta...

Nagyon plasztikus volt az álom és nagyon tanulságos az egész írás! Ismét csak javasolnám, hogy célozz meg vele néhány újságot, hiszen amivel mostanában telepakolják, az többnyire csak szemét. Efféle tartalmas olvasmányokra lenne szükség!

Amaru-chan írta...

Az irodalom tanárom szobrot emeltetne, ha ezt elolvasná XD Ez most egy igazán jó írás lett. :)

amari írta...

Egyetértek Exit-tel, írásod nagyobb nyilvánosságot érdemelne.
Hogy legalább elolvassák...ha már a többségnek nincsenek ilyen gondolatai.
Köszönöm ezt a postot, ritkán van részem hasonló élvezetben.

Hawah írta...

Minden sorával egyetértek, s ezt hangoztatom magam is évek óta!

Andris - ha3fut írta...

Köszönöm. Ezt is. Kirázott a hideg :) tényleg jó helye lenne ennek az írásnak a sajtóban.

Aknoli írta...

Szerintem ez a legjobb írásod, és nem fogok addig nyugodni, amíg legalább ezt az egyet el nem küldöd néhány újságnak!

Aknoli írta...

Ráakadtam egy jó kis történetre, és úgy érzem ide illik a te álmod végére. :)
"Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves
kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is
vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt,
hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy
éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa
megkérdezte fiát.
- Nos, mit gondolsz erről az útról?
- Nagyon jó volt apa!
- Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
- Igen.
- És mit láttál meg mindebből?
- Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk
van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák
árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi
udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül
láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog
családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig
látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
- Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk."