Zene 3

Ígérem több nem lesz, ez az utolsó zenei témájú bejegyzés. :)
Van még néhány fontos dolog ami eddig kimaradt
Meg kell még említsem dob tanáromat Soponyai Józsefet a Szekszárdi Jazz Quartett dobosát, akitől mind emberileg, mind szakmailag rengeteget kaptam. Ő vezetett be a jazz világába, és ő általa lettem én is swingben gondolkodó, és egyáltalán gondolkodó dobos, hogy ez mit jelent ebbe most nem mennék bele, mert nem akarom azt a néhány rendszeres olvasómat is elveszíteni, aki még néha ide jár. Sajnos nem volt szerencsém jazz bandában játszani soha, csak a gyakorlás közben játszottam együtt felvételekkel. Mégis a jazz a kedvencem maradt a mai napig, és szívesen hallgatom, nézem bármikor. Nagy bánatom, hogy ezt a műfajt játszó zenészeket Magyarországon szintén az éhenhalás fenyegeti kis túlzással. Így nem túlzottan meglepő, ha jazz muzsikusaink külföldi karrierben gondolkodnak előbb-utóbb. Ez persze minden szakmában így lesz lassan. Jó lenne ha az okosok rádöbbennének, hogy ha minden tehetség, minden szakmában elhagyja az országot, az itt maradó debilis tömegekkel nem lehet élhető országot fenntartani.
Megemlíteném még egy kis zenei kitérőmet amit a honvédségnél követtem el, ahol jó sorsom összehozott Tárnok Ákossal, aki az andoki népzene csodálatos világába repített engem. Ákos ma is a Los Andinos együttes vezetője, akik világszínvonalon játsszák ezt a szép, dallamos, és minden elektronikát nélkülöző muzsikát.
Ezek után nem túl nagy csoda, hogy a mai Zéta szinte minden stílusban egy kicsit jártas, és ha zenehallgatásra kerül a sor, nehéz olyan zenét találni, amit nem tud értékelni. Persze azért lehet, hiszen a fantázia nélküli sablonokra épülő, harmóniákat mellőző zenéket én nem hívom zenének, és nem is tudok sok időt eltölteni ott, ahol hasonló környezetszennyezéssel találkozom.
Zenésznek lenni csodálatos dolog, és egyben néha borzasztó teher. Csodálatos mert, néhány hang boldoggá képes tenni bármikor, és én is könnyen szerzek örömet a hallgatóságomnak. Az én életem szerves része a zene, nem egy elvont fogalom, ami néha szól. Ezért nem is nagyon van kedvencem, hiszen annyi stílus oly sok előadóját szeretem, hogy ennyiből már képtelenség kiemelni néhányat. Nálam jól megfér Chopin Cisz moll keringője, a Beatles Yesterday-ével, az AC/DC Highway to hell-je a Ladysmith and the black mambazo-val stb. Nincsenek műfaji megkötések, már régóta nem kategorizálom azokat akiket szeretek, és mindent kedvelek ami igaz. Igazi zenészek, igazi hangszereken. Nem kell show, nem kell playback, nem kellenek túlspirázott média mega-, giga-, terra- sztárok. Egy gitáros énekes is csodákra képes, míg a legnagyobb technika is hatástalan maradhat. Szerencsére a közönség - nem tudjuk miért - ösztönösen érzi a valódi értéket, ezért az igazi zenészek mindig képesek létrehozni a csodát. Amikor csak a zene van, amikor sírva fakad a hallgató, és megborzong a gyönyörűségtől. Imádom amikor működik a varázslat!
Szeretem mikor a párok összesimulnak a táncparketten, és átélik a hangokat, és látom, hogy most nincs más számukra, csak a szerelmük, és körülveszi őket a zene. Az a zene, amit én játszom. Szeretem látni a szemükben, ahogy rám néznek, hogy hálásak az élményért. Ilyenkor csodálatos dolog zenésznek lenni! Ugyanezen dolgok fonákjáért néha nagyon rossz zenésznek lenni. Mert olyanoknak kell játszani, akiknek fogalmuk sincs a zene értékéről. De lehet, hogy az én értékrendem túlzó a zenével kapcsolatban. Fodor Ákos írja egyik haikujában, hogy "Nekem már Mozart zenéje sem öröm, ha látom: mást zavar." Valahogy így vagyok ezzel én is. Zavar, ha mások nem látják, hallják azokat a csodákat, amelyeket a zene képes nyújtani. Nem tetszik ahogy felhígul a szakma, és a valódi sztárokat háttérbe szorítják a műanyag zenészek, ahogy az élőzene varázsa eltűnik, és a gépek tökéletes illúziójában a zenét hallgatók már nem tudják megkülönböztetni a valódi muzsikust, a pótmétereket csavargató DJ-k-től. Nem tetszik ahogy eltűnt a tisztelet a hangszeres tudással szemben, ahogy a kis romagyerek felkiabál nekem a színpadra, hogy "öcsém ezt játszd..." Nem szeretem amikor az alkoholtól magukból kivetkőzött embereket kell szórakoztatnom, és cserébe csak megaláztatást kapok, és igazából nem is tudok megfelelni egy ilyen helyzetben. Más kérdés, hogy ezekben a szituációkban már egyre kevésbé szeretnék megfelelni. Úgy érzem, hogy megcsúfolom saját gondolkodásomat, a zenész őseimet, és azt a szent dolgot, amit számomra a zene jelent. Ilyenkor nagyon rossz zenésznek lenni.
A mérleg mégis pozitív, hiszen egyetlen tökéletes dal, is feledteti az összes kellemetlen emléket, és az ezres nagyságrendű átzenélt éjszaka minden fáradtságát is könnyen felejti az ember, egyetlen mosoly hatására, amit az a zene inspirál, ami az én hangszeremből csendül fel.
Zenésznek lenni életre szóló hivatás. Játszom vagy nem, mindig zenész vagyok, A hangok számomra mindig dallamokká állnak össze. Beépített mp3 lejátszóm, amit belső hallásnak hívnak, folyamatosan üzemben van, agyam tárolókapacitásának zöme hangok, dallamok, ritmus képletek tárolására van beállva. Könnyen elfelejtem egy olyan ember nevét, akit már hetek óta ismerek, de egy 30 éve hallott dallamot soha. Életem korszakait vissza tudom fordítani, az akkoriban hallott, játszott zenékre, nagyon sokszor így emlékszem vissza egy időszakra. Mint valami adatbázis primary key-ei, a különböző zeneművek az életem történéseinek egy rekordját kódolják. Most már egészen bizonyos vagyok abban, hogy ezt egy életen át kell játszani, ahogy Hevesi Tamásék megfogalmazták. De nem baj. Én a zenével vagyok csak egész.

Kész vagyok lassan a webáruházzal, és kezdődik a bicajos szezon is. Így ezentúl több időm, és remélhetőleg elegendő új élményem is lesz az újabb bejegyzésekhez. Addig is "legyetek jók ha tudtok, a többi nem számít!"