Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2008. június 8., vasárnap

Ride in the rain

Érdekesen indul ez a nyár, legalábbis a tavalyihoz képest. Szerintem tavaly egész nyáron nem esett ennyi eső, mint az elmúlt héten, de ezt nem tudom bizonyítani! :) Munkatársaim eddigi sejtéseit, miszerint elmebeteg vagyok ezen a héten sikerült mély meggyőződésre váltanom. Hiszen már az is sok volt nekik, hogy vagyok olyan "őrült", és kerékpárral járok a 15 km-re lévő munkahelyemre, de az hogy minderre esőben is képes vagyok, számukra kétséget kizáróan bebizonyította hogy valami nincs rendben a fejemben. A poén az, hogy igazuk van. Sok minden nem úgy van az agyamban, mint az átlagéban, hogy melyik a jó és a rossz, ez csak nézőpont kérdése. Lássuk be, senki sem szeret megázni. De miért? Ez nem kénsav, csak víz. Ha van fontos vegyület számunkra, akkor ez mindenképpen a legfontosabb. Számomra az eső pontosan egyenértékű a napsütéssel. Igen. Egyformán szeretem őket. Számomra például sok mindennél kellemesebb egy csendes esőben történő tekerés. Mindenképpen előtérbe helyezném, ha választanom kell a zsúfolt busz és a kerékpár közt. Ha valaki utazott már átázott emberekkel megtömött buszon akkor tudja miért. Továbbá számomra sokkal kellemesebb esőben tekerni, mint 35 fokos hőségben. Egy nyári zápor ugyanúgy képes frissítőileg hatni rám, mint a növényekre. Ilyenkor úgy érzem a természet része vagyok. Ez is egy olyan megtapasztalás, amitől egy hibás szokásmechanizmus következtében az emberek többsége kizárja saját magát. Csak nevetni tudok a bevásárlóközpontoknál a parkolóban hezitáló embereken, akik az esőben autójukig nem hajlandóak elmenni, mert az a néhány csepp víz leküzdhetetlen akadályt képez számukra. A másik típus, aki képes egy bejárathoz közeli parkolóhelyért ölre menni bárkivel, csak azért, hogy néhány lépéssel rövidítse a távolságot amit az esőben kell megtennie. Miközben mindenben keressük a természetességet, a nyilvánvalót a bolygó egyik legtermészetesebb jelenségét idegenként kezeljük. Az igazán gazdag emberek már régen megvásárolták volna a lehetőséget-ha lenne ilyen- hogy soha ne essen az eső. Még szerencse, hogy a természet öntörvényű, és ha olyan kedve van egy mozdulattal képes elsöpörni az őt kizsákmányoló parazitát az embert. Mit kapok az esőtől! Önbizalmat. Mert én ennyivel is több vagyok másoknál, bármikor esőben is letekerek 15 km-t. Állóképességet. Mind fizikai és mentális értelemben is, ugyanis kell ehhez egy buddhista szerzetes türelme és belenyugvása, hogy eltűrd, hogy megázol, esetenként már fázol is, és a melletted elhaladók lefröcskölnek, akarva-akaratlanul (az arányt nem tudom :)). Szépséget. Egy esőfelhő a maga halálosan veszélyes gyönyörűségével nagyon szép tud lenni. Az eső utáni felszálló pára látványa sem utolsó. Elégedettséget. Látom a megújuló természetet, ahogy a szárazságtól eltikkadt növények új erőre kapnak, a vetések sötétebb zöld árnyalatba öltöznek, látom a tollászkodó madarakat, és közelebb érzem őket magamhoz és a gondolataimhoz, mint embertársaimat. Minden élőlény számára megtörtént, ami már milliószor az elődök életében. Átélték az egyik természetes jelenségét a planétának. Esett az eső. Mi is ebben a tragédia? Biztos, hogy az én hozzáállásommal van baj? Én bicajozom esőben. Mások a plázában vásárolják közben azt a szemetet, amit holnap fogok meglátni az útszélére kidobva. Ez értelmesebb tevékenység? Nem hiszem.

1 megjegyzés:

Exit írta...

Maximálisan egyetértek a blogod cikkeinek mondanivalójával. Az lenne a jó, ha minél többen végigolvasnák, felfognák és elgondolkodnának rajta.
Én is "zöld" bringás vagyok, már az időtlen idők óta és mindenkinek javaslom a mielőbbi átállást a "sötét oldalról" a világos, zöld, természetes oldalra!
Mosolygós napot! :-)