"Walk like an Egyptian..."

Egy éven belül két kontinensre eljutni az én szintemen nagy dolognak számít és nagyon hálás is vagyok érte. Tulajdonképpen sógorom nélkül ez az utazás nem vagy csak sokkal később valósult volna meg, hiszen az ő álma volt eljutni a piramisokhoz és Luxorba is, nekünk ez még nem volt tervben. Kérésére és meghívására szerveztem meg az utat, ami aztán nagyszerűen alakult és utólag egyáltalán nem bántuk ezt a kis rendkívüli nyaralást. Miután elhatároztuk, hogy az év végén megvalósítjuk a kirándulást, már csak a megfelelő repülőjegy-szállás kombót kellett megtalálni és kivárni míg megérkezett, aminek köszönhetően kb. az utazási irodák árainak harmadából ki tudtuk hozni ezt az egy hetet. 

1.nap.

Mindig nagyon irigylem a fővárosban élőket, de csak ilyenkor, amikor egy korai repülőjáratra kell felébrednem valamikor hajnali egykor, csak hogy minden beleférjen, az autóút a reptéri parkolóig, a parkolás és transzfer a reptérig valamint a kötelező, ám eléggé felesleges 2 órás megérkezés a járat indulása előtt. Szerencsére ezen az éjszakán nincs köd az autópályán így zökkenőmentesen haladunk a meglehetősen hűvös 5-6 fok körüli éjszakában. A már sokszor használt reptéri parkolóban rutinszerűen parkolunk és nemsokára már a kisbuszban utazunk a terminál felé. Sógorom ma veszíti el "repülős szüzességét" így gondolom nálunk kicsit jobban izgul a reptéri checking procedúra alatt. Sokadik repülésre mindez már rutin, maga a repülés inkább unalmas, mint szórakoztató, szerencsére az e-book mindig kéznél van, így egy jó könyvet olvasva gyorsan elrepül az idő, velünk pedig az Air Bus. Leszálláshoz közeledve először látjuk meg a sivatagot, a maga kietlen, fenséges gyönyörűségében és hatalmasságában. A hurghadai reptéren 30 fok meleg csap meg bennünket, már a kiszállófolyosón. Nagy változás ez az otthon már megszokott kora téli hőfokhoz képest. Kicsit bonyolult bürokratikus eljáráson kell végig mennünk, két biztonsági ellenőrzéssel párhuzamosan, mire végre kijutunk a terminál épületéből. A még otthonról rendelt transzferszolgáltató képviselője a nevünket mutatja a kijáratnál egy kartonpapírra írva. Néhány perc várakozás után elindulunk a város felé. A közlekedés európai szemmel nézve egy agyrém. Legfontosabb jelzőeszköz a duda, ezzel kommunikálnak a sofőrök a látszólag minden szabályozást nélkülöző közlekedésben. Az irányjelzők használatát mindvégig nem tudom megfejteni az  ott tartózkodásunk alatt. De tény hogy haladunk és egyszer sem kell vészfékezni, holott sem lámpa, sem elsőbbségadást jelző tábla nincs sehol a kereszteződésekben, ami viszont rengeteg van az a "fekvőrendőr", elég durva méretekben. Közben kérdezgetem a taxisofőrt, hogy az itteniek hogy mondják a város nevét, mert ugye a Hurghada az tulajdonképpen Gurdaka. Mire ő kimondja, ékes arabsággal, hogy ""Al Ghardaqah" olyan torokból feltörő mássalhangzókkal, hogy a hátam beleborsódzik. Egy darabig nincs több kérdésem. Húsz perc ámokfutást követően megkönnyebbülten szállunk ki a szállodánknál, amit Al Dora Residence-nek hívnak. Kíváncsian várom, mert valami elképesztő áron sikerült lefoglalnom 7 éjszakára, három személyre, all inclusive, összesen 130 ezer forintért. Ehhez képest azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen rendben van a hotel. 

Nincs az a patika tisztaság, amivel Európában a legtöbb helyen találkozhatunk, de nagy problémák nincsenek. Különben meg el kell fogadni, hogy ez itt Afrika, más igényszintek, más kultúra. Pont ezért jöttünk ide, hogy ezt a másságot megtapasztaljuk. Az hamar kiderül, hogy egy kicsit itt más a munkatempó, senki nem siet sehová, és a szorgalmat nagyban szabályozza a baksis mértéke. Úgy maguktól csak a minimumot hozzák, de ha kérsz és adsz egy-két dollár borravalót, akkor minden kérésed teljesítik. Én magam utálom a borravaló rendszerét, mert kiszámíthatatlan és egyébként is azt vallom, hogy mindenki dolgozzon a fizetéséért és a munkáltatója fizesse meg megfelelően, mert ez nem a vendég dolga. Szobánk az ötödik emeleten van, ahonnan kilátás nyílik a Vörös tengerre és a belső udvaron lévő medencére.  Gyorsan felderítjük még vacsora előtt a tengerpartot, az odavezető út és úgy általában az utcák szemetesek, minden valahogy olyan félkész. Nehéz eldönteni egy épületről, hogy éppen épül vagy bontják. Az utcákon taxik vadásznak turistákra, első benyomásra nagyon lepusztult minden. Persze ez a rész a város széle. Maga a szálloda egy hatalmas komplexum de azon túl nincs más csak a sivatag. Az első vacsoránknál megismerjük az éttermet és az ételválasztékot, ami úgy alapjaiban nem sokat változik az egy hét alatt, de szerencsére elég bőséges a kínálat és már csak az utolsó napokon kezdem kicsit unni a csirke-hal-marha hús kombót és a jellegzetes köreteket. Vacsora után gyorsan megtaláljuk az ágyainkat és hamar elalszunk.

2.nap

A nyaralás második, valójában első egész napjára pihenő napot találtunk ki. Reggelizünk az étteremben. Egy szakács folyamatosan rántottát süt két tojásból. Majdnem mindenki ilyent eszik. Kóstolgatom a helyi ízeket, lekvárokat, sajtokat. A többségük ízlik, de van ami nem. Itt is az a bajom, mint ami Törökországban volt, a római köményt nagyon sok ételben használják, és én ennek az ízét  nem nagyon kedvelem, pláne ha besokallnak belőle, ami elég gyakran előfordul. Azért persze éhen halni nem kell egyik étkezésnél sem. Délelőtt lemegyünk a medencéhez, én bemegyek  a vízbe, és azonnal megértem miért vannak többen odakinn a napágyakon. A víz irgalmatlanul hideg, úgy 18-19 fokra saccolom. Mindegy volt már rosszabb (Öbölúszás), azért úszom néhány percig és kimegyek a most már sokkal kevésbé perzselőnek érzett napra. Magának a szállónak nincs közvetlenül elérhető tengerparti strandja, de a szoba árába "included" egy másik szálló strandjának használati lehetősége. Ehhez előbb jegyet és strandtörölköző ticketeket kell kérni a recepcióstól, amit a becsekkoláskor persze jótékonyan elfelejtett. De most készségesen pótolja, sőt még azt is hozzáteszi, hogy "Sorry, it's my fault.", úgyhogy szavam sem lehet. Ebéd után lesétálunk a kb. 5 percnyire lévő strandhoz, ahol kérés és baksis nélküll is kapunk a napágyainkra matracot. Én persze rögtön bemegyek a vízbe, ami legalább 5 fokkal melegebb, mint a szállodai medence vize. Egy kicsit szemetes a meder a part mellett, de beljebb úszva meglátom életem első koralljait. Nagyon szépek, közöttük halrajok úsznak, a napfényben csillognak a pikkelyeik. Sokáig gyönyörködöm ebben a víz alatti tájban, csak levegőt venni emelem ki a fejem a vízből néha. Beljebb úszva hirtelen vált mélyre a víz ezzel együtt ultramarinkékre a víz színe. Ez már hajóközlekedésre is alkalmas mélység, minden bólyán és kijelölt határon túl vagyok, ezért vissza is fordulok. Hogy legyen kis sportértéke is az úszásnak, úszom néhány száz métert párhuzamosan a parttal lendületesen, majd kiúszom a partra.  1 km úszást mér az órám, a semminél több. Feleségemék kihagyják a vizes élményt a napágyakon relaxálnak, most én is csatlakozom hozzájuk. A Nap ebben az időszakban itt is gyorsan süllyed délután , és ezzel együtt a hőmérséklet is arányosan csökken. A vizes fürdőnadrág egyre kevésbé  komfortos, így megindulunk vissza a szállásunkra. 

3. nap

A mai napra tervezett fő attrakció Kairó meglátogatása, ahol a cél a néhány hete nyílt, új Grand Egyptian Museum (GEM), majd a Gízai fennsíkon közel 4500 éve ránk váró piramisok és Szfinx megtekintése. Ezt még otthonról szerveztem, minden zökkenő nélkül ment az egész. Csak a kapcsolatot kellett a megérkezés után felvenni a szervezővel. Éjjel egy órakor indulunk a szállodától. Ismét egy barátságtalan időpont, de itt semmi sem egyszerű. A különböző szállókból érkező turistákat jellemzően külsőre teljesen egyforma  Toyota Hiace furgonokkal szállítják a fakultatív kirándulásokon. (Úgy általában a városon belül is ez a jellemző szállítóeszköz, helyijáratos buszt alig látni). Ezeknek rendőrségi útvonalengedélyre van szükségük az országon belüli mozgásra. A furgonok konvojban közlekednek, az indulásnál és az útközben pihenőknél is összevárják egymást. Ez nagyban bonyolítja és hosszabbítja az utazást. Kényelmesen vagyunk a furgonban mindössze heten. Az út nagyobbik felén sötét van, így nem nagyon van mit nézni sem. Pirkadattól egyre többet látunk a mellettünk elsuhanó sivatagból. A halálosan élhetetlen, látszólag minden élőlényt és növényzetet nélkülöző táj furcsa az európai szemnek. Csak a Nílus völgyéhez közeledve kezd zöldülni a táj. A folyóhoz kapcsolt csatornák már megteremtik a mezőgazdálkodás alapfeltételeit. Persze nem a végtelen kukorica- és búzamezőket kell ez alatt sem érteni, de határozottan sokféle növényt termesztenek kisebb parcellákon az itt élők. Lassan megérkezünk Kairóba. Az egész várost valami pára- és porköd lepi. Kétszer 10 sávos utak mellett a mélyszegénység jelei, csillogó épületek és putrik váltakoznak. A közlekedés persze itt is ugyanolyan kaotikus, mint Hurghadában. A ködből a távolban lassan kibontakozó piramisok, már messziről is lenyűgöző látványt nyújtanak. Egyik parkolóban megállunk, ahol csatlakozik hozzánk mai idegenvezetőnk Hisham, aki tud magyarul, mert nálunk töltött egy évet és megtanulta a nyelvet. Persze jó néhány perc kell míg a fülünk rááll a kiejtésére és tényleg meg is értjük minden szavát. Borzasztóan lelkes, azt mondja több, mint százszor járt már a piramisoknál, de mindig alig várja a következő alkalmat. Először a GEM-hez megyünk és az online vásárolt belépőkkel sorban állás nélkül bejutunk. Hisham büszke egyiptomiként mesél a múzeumról, hogy 50 hektáron terül el, egyszerre 20 ezer látogatót képes fogadni és hogy 1,2 milliárd dollárba került a létrehozása. Ha nem látnám néhány perc múlva  belülről, talán túlzásnak is találnám az elmondottakat, de az épületbe lépve meglátom II. Ramszesz, 3200 éves, 11 méter magas szobrát, ami úgy veszik el a múzeum terében, mintha csak egy kis játékkatona lenne.

 Az 500 ezer négyzetméternyi komplexumot  úgy tervezték meg, hogy közvetlenül egy vonalban álljon mindhárom piramissal. És a belső terek is ugyanezt a tematikát követik. A kiállítások a múzeum területének kb. egyharmadát foglalják el. Az egész épületen végigfutó lépcsősoron szobrokat állítottak ki, méghozzá időrendi sorrendben, melynek a tetejére felérve egy óriási üvegfalon keresztül láthatjuk a piramisokat, ami az épületben többször is visszaköszön, mivel a bejáratok alakja is a piramis alakzatot követi, ahol a fő piramist fekete hieroglifás panelek keretezik. Maguk az elemek borostyánszínű ónixszal díszítettek, amiket vékonyra szeleteltek, hogy hátulról megvilágíthatóak legyenek. A tervezőket dicséri, hogy még a szuvenírboltok dizájnja is illeszkedik a múzeum tematikájához. Az előcsarnok pedig a hatalmas felülvilágító üvegfelületeken át jut megvilágításhoz. Az itt kiállított műtárgyak javarésze kő, így nem fényérzékenyek, mint más múzeumokban, mint pl. a Louvre-ban található festmények. A gyűjtemény legnagyobb szenzációja egyértelműen Tutanhamon sírjában talált teljes 5500 db-os gyűjtemény felvonultatása, de az előcsarnokba bekerült Hufu 4500 éves napbárkája is, ami az ókor egyik legrégibb és legjobban megőrzött hajója. Az ebben a témában jártas rajongó szerintem napokat is eltölthet itt, ha a hét évezredből származó kb.100 ezer kiállított tárgy mindegyikét szeretné alaposabban megtekinteni. Olvastam, hogy az egyiptomiak még három tárgyat szeretnének visszakapni és a múzeumba kiállítani: a rosette-i követ a British Museumból, a Zodiákust a Louvre-ból és Nefertiti mellszobrát Berlinből. Az ügy érdekében pedig egy online petíciót is indítottak, melyet már több százezren aláírtak. Az 1799-ben talált rosette-i kő volt a kulcs a hieroglifák megfejtéséhez. A francia hadsereg fedezte fel, majd a britek háborús zsákmányként elkobozták. Egy francia csapat 1821-ben kivágta a Dendera Zodiacot – egy ókori egyiptomi csillagtérképet – a Felső-Egyiptomban található Hathor-templomból. Egyiptom emellett azzal vádolja a német régészeket, hogy több mint egy évszázaddal ezelőtt kicsempészték az országból az egyiptomi fáraó, Ehnaton feleségének, Nefertitinak a mellszobrát. Én magamban sok sikert kívánok nekik, abszolút egyetértek azzal, hogy amit innen elvittek a történelem zivataros időszakai alatt, annak továbbra is itt a méltó helye Egyiptomban, ahol megszülettek.  Az egynapos kirándulásból a múzeum csak az egyik helyszín, ezért mi csak a főbb attrakciókat tekintjük meg.

Szerencsére Hisham idegenvezetését egy fülhallgatóból hallhatjuk, amiket az indulásnál kiosztott köztünk, mert a rengeteg látogató között elveszne a hangja, sőt néha ő maga is majdnem elveszik, elég követnünk, ahogy cikázik a múzeum hatalmas terében. Nagyon jópofa a srác, rengeteget tud erről a korról és igyekszik is átadni nekünk a legtöbbet, az alatt, ami belefér az időbe. Többször említi, hogy nem szeretik az angolokat és a vízilovakat, ez utóbbiakat sikeresen ki is irtották a környékről. A krokodillal semmi bajuk, azt mondja "krokó az háziállat". Kijelöl közülünk egy srácot innentől ő lesz a múmia, rajta szemlélteti a balzsamozás  munkafázisait. Közben haladunk az embertömegben, néha gyalog, néha mozgójárdán. Tutanhamon arany halotti maszkjánál akkora a tülekedés, mint a párizsi Mona Lisánál. Nem is nagyon tudunk jó fotót készíteni róla, szerencsére a neten vannak profi képek. (kép forrás: Wikipédia). 
Sajnos mennünk kell tovább, mert az idő közben telik, A piramisok itt vannak a múzeum mellett kb. 2 km-nyire és már építik azt a hidat, ami majd összeköti a GEM-et a piramisokkal, de pillanatnyilag, még nincs kész, vagy csak még nem adták át, mindenesetre, mi furgonnal megyünk tovább, a  belépőkapuhoz, ahonnan buszok visznek a piramisok közelébe. Ahogy közeledünk, úgy bontakozik ki grandiózus méretük ezeknek az építményeknek. Gízai piramisok néven három piramist értünk: az egyiptomi óbirodalmi Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisait. (A három fáraó görögösített nevén – Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz – is ismert.) Maga a teljes piramismező a három nagy piramison kívül magába foglalja a hozzájuk tartozó halotti templomokat, kisebb piramisokat – köztük I. Hotepheresz, I. Merititesz és Henutszen királynék piramisát –, a Nagy Szfinxet, Hafré és Menkauré völgytemplomait, I. Hentkauesz királyné sírját, a nemesek masztabáit és más, a halottkultusszal, illetve az építkezéssel kapcsolatos épületeket.  A gízai piramisok közül Hufu piramisa az ókori világ hét csodájának az egyike. Én személy szerint, ahogy közeledünk egy 5.osztályos történelemkönyvben látott képre gondolok, "Hufu  fáraó piramist építtet." címmel. Persze azóta sok mindent olvastam és láttam dokumentumfilmekben erről a témáról, de ott állni a piramis tövében és megérinteni a több ezer éves köveket, az egy teljesen más dolog. Ha eddig szkeptikus voltam a Kheopsz piramis építésével kapcsolatban, akkor most miután láttam, érintettem, csak még inkább rejtélynek látom az egész építmény keletkezését. A probléma: Nagyjából minden egyiptológus egyetért abban, hogy a piramis kb. 2.400.000 kőtömbből áll, melyek súlya 2 és 70 tonna között mozog. Ezeket a tömböket olyan pontossággal helyezték el, hogy a piramis alapjának hibahatára 1 cm, az északi tájolás eltérése 1 fok. Ezt a precizitást manapság csak lézervezérelt építési technológiával tudjuk elérni. Most tekintsünk ahol számomra minden elmélet megbukik, az az idő. Mennyi idő alatt épült fel valójában a piramis?

Egy kis matek. Tételezzük fel, hogy az egyiptomi munkások naponta csak egyetlen követ vágtak ki, szállítottak és helyeztek a helyére. Ebben az esetben (2.400.000/365) 6575 évig tartott volna a teljes építkezés. Tehát valamikor i.e. 9.000 körül kezdődött volna, pedig a hivatalos álláspont szerint csak i.e. 2.500 körül készült el, mégpedig mindössze 10 év alatt. Jó legyen. Tegyük fel csak tényleg 10 év állt rendelkezésre. Akkor ez csak úgy volt lehetséges, ha a munkások  minden egyes nap, 10 órán keresztül, megszakítás nélkül PERCENKÉNT egy kőtömböt kivágtak, elszállítottak és a helyére illesztettek. Lassítás nélkül minden 60. másodpercben egy kőtömbbel növekedett a piramis. Mindezt rézszerszámokkal, kerék nélkül, fagerendákon, rámpákon vontatva? Hisram sem tudja a "hogyant", nem tudja hol vannak a múmiák akiknek ezek a piramisok épültek, senki sem tudja. Mindenesetre nagyon úgy néz ki valami kulcsfontosságú dolog hiányzik a képletből. De az idő elnyeli a bizonyítékokat, a bolygó számára az eltelt 4-5-10 ezer év csak néhány perc, valószínűleg az igazat sosem fogjuk már megtudni. Ráadásul Egyiptom csak a  második a piramisok számát tekintve, ahol 118-138 azonosított piramis található, Szudánban 200-255, Amerikában 1000-2000 építmény, Kínában közel 200 és tucatszám fordulnak még elő egyéb régiókban is. 
Perzselő a hőség 32 fok körül van a hőmérséklet, otthoniak írják, hogy nálunk havazik. Eléggé hihetetlen innen nézve. A piramisok tövében virul a "turista lehúzás". Apró szuvenírekre lehet vérre menő alkukat folytatni, fel lehet ülni tevére 5 dollárért, majd leszállni onnan 50-ért. Az egész hely jobb lenne mindezek nélkül. Én akkor szeretnék itt lenni, amikor nincs itt senki. Persze ilyen állapot talán már nincs és nem is lesz soha. Így nagyon nehéz átszellemülni és közel engedni önmagunkhoz az ókor emlékét. Sok fotót készítünk, persze már most tudjuk, hogy a piramisok látványát visszaadni ugyanúgy lehetetlen, mint eddig bármit, amit élőben monumentálisnak és csodálatosnak láttunk. Tovább sétálunk a szfinx irányába, ami egyszerű halandók számára gyakorlatilag alig megközelíthető, (persze van az a pénz, amiért közelebb lehet menni hozzá, de ez nem a mi dimenziónk)  csak a távolból nézhetjük meg az emberfejű oroszlántestű szobor monstrumot. Az arabok Abu'l Hól néven ismerik, ami azt jelenti: A rettenet atyja. 4500 éve áll a Nílus völgyének szélén, és mintegy jelképesen őrzi a piramisokat. Története során többször eltemette a homok, kiásták már az új birodalom korában, majd a szaiszi időszakban, az újkorban pedig Napóleon egyiptomi hadjárata idején is csak a fej állt ki a homokból. Ma teljes méretében látható, a tetejétől a sziklaágyig megtisztították, ennek azonban az az ára, hogy a sivatagi szél újra erősen koptatja. A nagy szfinx ma veszélyeztetett műemlék. Lassan végére érünk a napnak, még egy ebéd vár ránk egy kisvendéglőben, ahol a bejáratnál autentikus arab zenét játszik egy trió, de nagyon spórolva az energiával, mert csak addig játszanak néhány taktust, amíg az újonnan érkezők elhaladnak mellettük, és ha nincs baksis mindjárt beáll a generál pauza a zenében. Grillezett húsokat és húsgolyókat szolgálnak fel, már erősen délután van, régen volt a reggeli úti csomag, amit még útközben ettünk meg, éhesek vagyunk. Bízva abban, hogy nem most veszünk fel, valami idegen bacit, amivel még nem találkoztunk falatozni kezdünk. Ebéd után szavazással döntünk az utolsó programról, a többség a papirusz manufaktúra meglátogatására voksol, így arra vesszük az irányt. A papirusz Egyiptom ma is termő könnyen elérhető növény, kb. mint nálunk a nád. Az ókori technológia ma is működik egyszerű áztatásos-préseléses eljárással előállítható a papirusz, amire ma is lehet írni és még egy golyóstoll nyomát is le lehet egyszerűen radírozni róla amihez nem kell más csak egy nyers papirusz darabka. A kiállító teremben rengeteg papiruszra készült festmény, persze vásárlási lehetőséggel, ide sem teljesen véletlenül hozott minket Hisram, a világon mindenhol egyformán működnek a turistákat pumpoló hálózattok. De ebben az esetben valamit kaptunk is, mert maga a kiállítás érdekes volt, sógorom vásárolt is emlékül egy tekercset. Este 10 óra van mire visszaérünk a szállodához. 

4. nap.

Kicsit a szerencse is kedvezett, de végül is így szerettük volna, hogy a nagy kirándulást követően legyen legalább egy teljes nap pihenőnap, amikor pihenünk, csak élvezzük az egyiptomi Nap melegét, magunkba szívunk még egy kis D vitamint, amit otthon már nem tehetnénk. Új keletű problémám is lett, mert eddigi életem során novemberben még sosem sikerült leégnem, de innentől ez is legalább ki van pipálva. Reggel futottam 10 km-t, eközben nagyon érdekes volt látni a várost, ahogy elindul az élet, a napi rutin. Hurghada 22 ezer fős település. A lakosság 80% a turizmusból él, a többiek építőipar, kormányhivatalok alkalmazottai. Az utcákon rettentő sok a szemét, van valami jele a szervezett hulladékgyűjtésnek, de ez láthatóan nem elégséges és a helyiek sincsenek még erre alkalmas érettségi szinten. Az utakon mindenféle autó jár, sok a japán autó, ők jellemzően azokat a típusokat szeretik, amelyek kibírják a nyári 40+ fokos körülményeket. Az évi 7 mm-nyi átlag csapadék miatt a karosszériák nem nagyon rozsdásodnak, így nagyon hosszú ideig életben tarthatóak az autóik. Talán ennek köszönhető, hogy láttunk Renault 12-es modellt, ez az az autó, aminek licensze alapján a román Dáciákat  gyártották 1967-től. Magyarul az autó legalább ötven de nem kizárt hogy 60 éves lehetett. Itt a forgalmi engedély, műszaki vizsga nem létező fogalmak, jogosítványt egy hét alatt lehet szerezni. Feltűnt futás közben, hogy mindenki flip-flop papucsban van, itt a zokni úgy tűnik felesleges. Rengetegen ültek a járdák mentén és várták a maguk kis furgonját, amivel munkába indultak. Sokan nyitott platós járművel, a vezető fülke tetején is ülve utaztak. Azt mondta erre az idegenvezetőnk, hogy a rendőrök látják, tudják, hogy ez szabálytalan, de elfordítják a fejüket, mert a realitás az, hogy más módon ezek az emberek nem tudnak eljutni dolgozni. 

5. nap

Az utazás másik fő tervezett célpontja Luxor volt. Ezt erre a napra sikerült megszervezni szintén otthonról, bár egy másik szolgáltatóval, de velük sem volt gond. Nagyjából ugyanúgy zajlott, csak egy kicsivel később reggel 4-kor indultunk a szálloda elöl. Szerencsére Luxor lényegesen közelebb van Hurghadához, mint Kairó így néhány száz kilométer utazással meg is érkeztünk a városba, ahol felvettük itteni idegenvezetőnket, aki sajnos, mint kiderült sokkal rosszabbul beszélt magyarul, mint Kairóban Hisram, és  inkább csak egy letudandó feladatnak tekintette vezetésünket, minél előbb kipipálva a látványosságokat, közben csak minimális előre betanult mondatot ismételgetve. Visszakérdezni nem is nagyon volt értelme, mert vagy nem értette meg a kérdést, vagy nem volt képes megfogalmazni magyarul a választ. Szerencsére Luxor látnivalói és az angolnyelvű feliratok önmagukban is elég információval és élménnyel láttak el minket. Elsőként a Karnaki templomkomplexumot néztük meg. Több mint száz hektáron terül el és három nagy, elkerített templomkörzetet, valamint több kisebb templomot foglal magába. A három templomkörzetből Ámon-Ré főistené a legnagyobb, ettől délre felesége, Mut temploma áll, mellyel kosfejű szfinxekkel szegélyezett felvonulási út köti össze, északra pedig Théba ősi istenének, Montu hadistennek a templomát találjuk. A 134 oszlopból álló oszlopcsarnokot látni kell, hogy elhidd, a 12középső oszlop 22m a többi 15 m magas. A csarnok papiruszmocsarat jelképezett, oszlopai eredetileg a tetőt tartották. 

Itt található a világ második legmagasabb obeliszkje (a legnagyobb azok közül, ami ma is Egyiptomban található) ezt Hatsepszut királynő készíttette i. e. 1500 körül, 29,56 m magas és jelenleg a karnaki templom 4. és 5. pülonja között áll. A Hatsepszut-obeliszk súlya a legtöbb forrás szerint körülbelül 320–343 tonna. Anyaga, egyetlen tömbből kifaragott vörös (vagy rózsaszín) aszuáni gránit.  Kr. e. 1457 körül állították fel a fáraónő uralkodásának 16. évében.
Ezt az obeliszk állítást is nehezen értem, de talán ez a piramis építésnél egyszerűbb volt, és állítólag  az 1990-es években történtek tudományos kísérletek az ókori egyiptomi módszer rekonstruálására, amely végül 1999-ben sikerrel járt. Ennek még majd utána kell olvasnom.
A fáraónő valamiért imádott obeliszkeket gyártatni, nevéhez fűződik a világ legnagyobb, de félbehagyott obeliszkje, melyet az asszuáni gránitbányában találtak és melynek félbehagyták a kitermelését, mert az obeliszk a kifaragása közben megrepedt. A lenyűgöző méretű és súlyú „Befejezetlen Obeliszk” közel 1168 tonna és 42 m magas).

Órákat lehetne eltölteni a területen, de idegenvezetőnk kíméletlenül hajt minket, alig hagy szabadidőt a fényképezésre és a látottak befogadására. Tovább indulunk a kötelező turistacsapda felé, ami most éppen egy alabástrom manufaktúra. Mikor megállunk egy olyan helyen vagyunk, mint egy magyarországi szeméttelep. Egy csarnok bejárata előtt emberek ülnek és imitálják a kőfaragás műveleteit, szigorúan csak addig, míg a csoport ott tartózkodik. A két perces bemutatót követően a csarnokba terelődünk, ahol milliónyi kőből faragott, gipszből öntött vagy Isten tudja milyen nagyüzemi módszerrel készült ajándéktárgyak sorakoznak a polcokon. Természetesen minden eladó, azért vagyunk itt. Kapunk egy ajándék hibiszkusz teát is, de ez sem hozza meg különösen a vásárlási kedvünket. Mikor már nyilvánvalóvá válik csapnivaló vásárlási potenciálunk, idegenvezetőnk is feladja a kísérletezést és beszállít bennünket a furgonba, hogy Hatsepszut  halotti templomát célozzuk meg a Nílus nyugati  partján. Hatsepszut korának korábbi fáraóinál lényegesen nagyobb építkezéseket hajtott végre. Ezen tevékenységét megkönnyítette az a tény, hogy uralkodása nagy részében béke honolt a birodalomban, nem voltak háborúk. A legtöbb építkezését Thébában végezte, több épületet hozott létre a karnaki és a luxori templomokban. Kimerészkedett Théba vonzáskörzetén kívülre is, így voltak építkezései északabbra is. Legnevezetesebb építkezése azonban a nevéhez fűződő templom, melyet ma már Hatsepszut halotti temploma néven emlegetünk. Egy kis elektromos járgánnyal közelítjük meg a templomot, ami egy hatalmas sziklafal

oldalában található, az ókori egyiptomiak által csak „Völgy”-nek nevezett Deir el-Bahriban, épült. A templom teraszos kialakítású, arányos szépségével az ókori egyiptomi templomépítészet talán egyik legszebb épülete volt. Az egy teraszos középbirodalmi templom megoldással ellentétben, itt a tágas udvar után két, pillérekkel osztott homlokzatú terasz következik, amelyekre széles rámpák vezetnek fel. A pillérsorok mögötti falfelületeken domborművek találhatóak. Az alsó teraszon, pedig egy obeliszkpárnak a Níluson való szállítása és Thébába érkezése látható. A felső terasz falát baloldali irányban, az Afrika keleti partján fekvő Puntba indított expedíció jelenetei, jobboldali irányba pedig a Fáraónő Isteni megszületésének és trónra lépésének fiktív jelenetei fedezhetőek fel. A felső teraszon közép álló szentély, Ámon-szentélye, balra az ősök kultuszárát segítő helyiségek vannak, jobbra pedig a Napudvar helyezkedik el. A templomban több kápolnát is emeltek, Hatsepszutnak, I. Thotmesznek és Hathornak is. Hatsepszut múmiáját, érdekes módon dajkája, Szitré sírjában (KV60) fedeztek fel, a Királyok völgyében. Hatsepszut múmiáját 2007-ben sikerült azonosítani. 
Szomorú érdekesség a hellyel kapcsolatban, hogy Hatsepszut templománál történt az egyik legvéresebb támadás, melyet iszlám fegyveresek hajtottak végre automata kézi fegyverekkel 1997. november 17-én a templomot látogató turisták ellen. Az akció délelőtt 9 óra előtt kezdődött, amikor a templom bejáratát lezárva tüzet nyitottak a benn tartózkodókra, majd szisztematikusan igyekeztek végezni mindenkivel. A 45 percnyi öldöklés 62 halott és 26 sebesült áldozatot követelt. Az akció óta az egyiptomi biztonsági erők teljesen átszervezték a munkásságukat. Minden turisták által látogatott helyre – legyen ez történelmi emlékhely, vagy akár csak a szálloda épülete – komoly átvilágítások után léphetünk be, és fegyveres biztonságiak kísérik minden léptünket, csoportjainkkal kísérőként is velünk tartanak mindenhova. (forrás: hellomagyar.hu).

A halotti templomtól a királyok völgye felé vesszük az irányt, ami innen kevesebb, mint 5 km. Útközben elhaladunk Howard Carter  villája mellett, ami szintén egy emlékhely, ahol a neves brit régész, a Tutanhamon sírkamra felfedezőjének  emléktárgyai tekinthetők meg némi egyiptomi font fejében. A sírkamrák azonosító jel a KV rövidítséből  (mint King of Valey, de véletlenül ez jó a magyar Királyok Völgye elnevezésre is) és egy számból áll ( amit a felfedezések sorrendje szerint kaptak). A belépőnk 3 sírkamra megtekintését teszi lehetővé, hogy melyiket válasszuk az a saját döntésünk is lehetne, de idegenvezetőnk nem sok opciót hagy. Így végül is IX. Ramszesz (KV6),  IV. Ramses (KV2) és Merenptah  (KV8), sírkamráit látogatjuk meg. A második kamrában iszonyú a tömeg a hőség és a páratartalom. Azt beszéljük, hogy ezek a sírok kibírtak eddig több ezer évet de még százat nem fognak, ha a látogatottság így marad. Hihetetlen gazdagon festett falak, eredeti színekkel, iszonyú sok munkaóra a milliárdnyi hieroglifa elkészítésében. Olyan mintha ebben a korban nem számított volna az idő, mintha az akkori eszközökkel mindent töredéke idő alatt el lehetett volna készíteni. A piramisokhoz képest ez is hihetőbb, mégis nehezen hiszem el a rézszerszámokkal, fáklyafénynél dolgozó szakembereket, akik hihetetlen precízen tévesztés nélkül néhány év alatt képesek voltak kivésni és kifesteni ezt a tömérdek jelet és ábrát. Csoportunk kezd fáradni a KV8-at már nem sokan vállalják be ez a három közül a leghosszabb 164 méter mélyen vezet a föld alá, három lejtős folyosója. Kifele jövet a kapu közelében történik, hogy megtalál minket egy arab árus és mi elkövetjük a hibát, hogy elkezdünk vele üzletelni három kis kőfaragvány szobor vásárlása ügyében. Persze az alku feltételek másodpercenként változnak, és csak jelentős magamra erőltetett nyugalommal tudom elsimítani a felgyűlt indulatokat és végül is kialkudni egy mindkettőnk számára elfogadható vételárat és a három kis szobor birtokosai leszünk 4 euro és 2 dollárért.

A sírkamrák látogatása után a Nílus felé indulunk, ahol először megtekintjük a Memnón kolosszusokat  III. Amenhotep fáraó két hatalmas ülőszobrát, melyek 3400 éve állnak a thébai nekropoliszban, a Nílus partján a mai Luxor városával átellenben. A két kolosszus eredetileg Amenhotep halotti templomának bejáratánál állt, mely az ókori Egyiptom legnagyobb temploma volt, de építése után nem egészen kétszáz évvel le kellett bontani, mert túl közel épült a Nílushoz, és a folyó évenkénti áradása helyrehozhatatlan kárt tett benne. A két szobor ülve ábrázolja a fáraót, amint kezeit térdén nyugtatja; arccal a folyó és felkelő Nap felé fordul. Lábai mellett két kisebb alak áll, fő felesége, Tije, és anyja, Mutemwia.

Ezt követően hajóra szállunk és teszünk egy kört a hatalmas folyón. A kikötőben az egyik helyi vagány csávó a szemünk láttára megmerít egy petpalackot a vízben és jóízűen kortyolja a folyó vizét. Nem utánozzuk, mert lehet nincs a szálláson elég hasfogó tabletta egy ilyen mutatványhoz. 

Ehelyett elmegyünk egy vendéglőbe és megebédelünk, ez még a kirándulás árában van és végül is rendben van az étel. Elbúcsúzunk könnyen felejthető idegenvezetőnktől, aki gyorsan letudott minket és már kora délutánra befejezte a programot. Szerintem a többség nem elégedett a munkájával, vagy csak magasra tette a lécet a kairói srác két nappal ezelőtt. Hazafelé 300 km-en át csodáljuk a számunkra élhetetlen sivatag kőhalmait. A lenyugvó Nap fényében valamilyen ragadozómadár kering a magasban, el nem tudom képzelni milyen zsákmányállatra vadászhat ebben a kietlen környezetben.

6. és 7. nap

Két nap pihenés a kirándulások után, sok fürdéssel és napozással, reggelente futás este séta városban.

8. nap 

Hazautazás napja. 

A rendelt transzferünk pontosan érkezik. Úgy általában elmondható, hogy a várthoz képest minden szolgáltató halál pontosan időre dolgozott. Mindig a megbeszélt időpont előtt érkeztek és mindig ők vártak ránk, pedig mi sem az utolsó percben érkeztünk sehova. Ez egy kellemes tapasztalás volt. A reptéri becsekkolásnál kapunk jegyet annak ellenére, hogy én már otthon kinyomtattam a visszaútra szolgáló jegyeket is. Nem értjük, de végül is, ha ez kell, hát legyen. Újabb dupla biztonsági ellenőrzésen kell átesni, és végre eljutunk a beszállókapuhoz, ahol gépünknek még se híre-se hamva. Majdnem a beszállítási időben aztán begurul egy gép, amiről hosszú percen át szállnak le az utasok, majd miután kiürül a fedélzet kezdünk mi is szivárogni a csáp felé. Sok idő gondolom nem volt a takarításra és a hajtóművek sem hűltek ki, és már újra tolják ki a gépet apályára, ahol hamarosan levegőbe emelkedünk. Az idefele úttól eltérően ezúttal nincs folyamatosan síró kisbaba a fedélzeten, így viszonylagos nyugalomban telik az út. Az M0-ás  felett becsukom az e-book-ot, és hátradőlök a  székemben. Alattam a gép folyamatosan süllyed. Szinte hallom, ahogy a pilótafülkében az automata hangosan visszaszámolja a magassági értékeket. One hundred, fifty, forty, theerty...és a megszokott hang a futóművek elérik a kifutó betonját bekapcsol a sugárfék, majd lassan gurulunk a terminál felé. A türelmetlenek már állnak csomaggal a kezükben. Pedig még van idő, a gép megáll, megkapja a csápot, kinyitják az ajtót az első szektor el kezdi a kiszállást. Lassan a gép közepe is elindul, majd mi. Hívom a pakolót, indul a kisbusz értünk. Már csak 130 km és újra otthon, 5 órája, még Afrikában voltunk. Elképesztő az ember ahogy legyőzi a távolságot a bolygón belül.  Ismét egy utazás vége, egy új kaland, egy új tapasztalat és egy új zászló a blog címsora alatt. :) 

A beszámoló videós verziója ezen a linken megtekinthető.