I'm an Ironman

 3 év, heti két úszó edzés, 10.000 km kerékpár, 6.200 km futás. Nekem ennyi kellett a leghosszabb triatlon versenyre felkészüléséhez. Talán sok volt, talán kevés. Az, hogy sikerült nem csak ezen múlt, kellett hozzá a családi háttér, az eddigi versenyeken szerzett rutin, a  saját testem ismerete, kellett a tanult fájdalomtűrés, az alázat és a szilárd magamba vetett hit, ami táplálta az akaratot, amivel minden métert megtettem, megtehettem.

Az egész történet 2021 nyarán indult, amikor próbaképpen neveztem a Fadd-Domboriban rendezett triatlon verseny sprint távjára, amit sikerrel teljesítettem ezzel elveszítve triatlonszüzességem. Már a célban tudtam, hogy itt még nincs vége, megyek tovább hosszabb távokon és nem kizárt, hogy ennek a menetelésnek a végén néhány éven belül egy ironman táv lesz a korona. Majdnem pontosan 4 év telt el, mire ez az - akkor még csak álom - valóra válhatott. 
A verseny időpontja 2025.08.10 vasárnap. (Rajt 7:31:40, azért éppen ennyi, mert Vangelis - Conquest of Paradise zenéjére indulunk és ekkor éri el a zene a tetőpontját.) Már péntek délután elindulunk a jó előre lefoglalt szállásunkra, mert rá akarok hangolódni a versenyre és egyébként is szombaton már konkrét tennivalók vannak, mint pl. rajtszámfelvétel, futófelszerelés bedepózása Nagyatádon. Mindjárt az indulásnál történik egy kis malőr, az izgalomnak és a figyelmetlenségemnek köszönhetően nem vészesen, de határozottan nekitolatok a nyitott kapu élének, némi aprópénzt igénylő javítást érő kárt okozva ezzel a kedvenc kisautómban. Ha kicsit is babonás lennék, ezt intő jelnek értelmezhetném és el sem indulok, de ettől mi sem áll tőlem távolabb. Már nem olyan jó hangulatban, de elindulok az úton és röpke két és félóra múlva megállok Zákányban a vendégház kapujában. Azért választottam ezt a helyet, mert nagyon közel van a rajt helyéhez, a gyékényesi tó mindössze 4 km innen. Miután berendezkedünk, fogjuk a strandcuccunkat és legurulunk a tóhoz, ahol tavaly már úsztam egy kört, de ezúttal a versenyen három teljes kör vár rám. Barátkozni jöttem a vízhez, feleleveníteni az utolsó találkozásunk emlékét, felkészülni a vasárnapi csatára. Még nincsenek kint a távolságjelző bóják, így "saccra" elúszom addig, ahol a fordítópontot sejtem, és vissza a partra. A víz nagyon kellemes, egy hűvösebb időjárási periódus után vagyunk egy meleg napon, tudom, hogy vasárnap még ennél is melegebb lesz már a víz. Visszamegyek még egy körre, és sokkal többet nem is terveznék mára, azt remélve, hogy szombaton délelőtt még lesz alkalmam úszni egy hosszabbat a verseny előtt. Mikor kijövök a partra és leülök érdekes dolgot kezdek érezni. A derekam fáj, jobb oldalon határozottan és egyre kellemetlenebbül. Tornázok, ülök, állok, fekszem, de sehogy sem jó, nem javul csak rosszabb lesz. Visszamegyünk a szállásra, gondolva, ha lefekszem majd csak jobb lesz. De nem. A jobb vesém irányából markáns görcsös fájdalmat érzek és még mindig fokozódik. Este kilenc óra, több, mint 200 km-re távol otthonról, eléggé kétségbeejtő helyzet. Megkérdezem a házigazdát, hol van orvosi ügyelet, ő a nagykanizsai kórház SBO-ját javasolja. Mivel eddigre már nem kérdés, hogy orvosi segítség kell, el is indulunk a 22 km-re lévő kórházba és nagyon hosszúnak élem meg, ezt az egyébként normál esetben futótávot. A kórházban felveszik az adatokat, megvizsgálnak laborvizsgálathoz gyűjtenek anyagot, és végül bekötnek egy infúziót is, ami néhány percen belül enyhít az addigi kínjaimon. 

A laborvizsgálat eredményétől függ a jövőm. Végül megérkezik, minden rendben az értékekkel. A doktornőnek említem, hogy ok, de én versenyezni jöttem, erről mi a véleménye? Azt mondja, ha úgy érzem, nyugodtan induljak és még hozzátette, "én biztosan nem hagynám ki...". Ezen később jót derültünk, mert a doktornéni alkata nem sok sikerrel kecsegtetett egy ironman távú versenyen. :) Már csak gyógyszert kellett volna szerezni, de ez akkor és ott lehetetlen volt. Régen, az átkosban egy városban volt egy ügyeletes gyógyszertár, ahol egy kis ablak mögött édesdeden szunyókált egy patikus, aki felriadva a csengő hangjára morcos fejjel, már nem volt annyira (szim)patikus és a pokolba kívánta a zaklatóját, de azért kiadta a kívánt gyógyszert. A mai világban az ügyeletes gyógyszertár bezár 22:30-kor. A 22:31-kor beállt fájdalmakra nincs gyors megoldás. Így várt rám egy kellemes 10 óra, míg az infúzióban beadott gyógyszer már elveszítette a hatását, de még nem tudtam pótolni újjal. A 8:30-as nyitásra már ott toporogtam a Király gyógyszertár bejáratában és azonnal lenyeltem két szem No-Spa-t és egy Algopyrin-t. Hamarosan újra tudtam már gondolkodni. Mondtam a családnak, hogy úgy csinálunk mindent, mintha semmi sem történt volna, arra készülünk, hogy vasárnap reggel én a rajtban fogok állni.  Ekkor még állni is éppen hogy tudtam. Az első adag gyógyszer 3 órán át hatott, a következő már 6 órán át. Bizakodva a javulásban, szombat délután átautóztunk a nagyatádi versenyközpontba, ahol felvettem a rajtcsomagom, és bedepóztam a másnapi futófelszerelésem az öltözősátorba.

Este lefekvés előtt bevettem a harmadik adagot és úgy számoltam, hogy a rajt előtt már nem kell újabbat bevenni, akkor viszont előtte háromnegyed órával igen, a többit majd meglátjuk. Eljött a reggel, amit olyan régóta vártam. Olyan sok mindennel kalkuláltam, annyi mindenre készültem és számítottam. De, hogy egy olyan szervem fog gátolni aminek eddig a létezéséről sem tudtam nagyon új fejlemény volt. Gyékényesen már nyüzsgött a vízpart, hozzám hasonló 3-400 őrült készülődött élete leghosszabb napjára. Mindenki biciklit tolt vagy szerelt, vagy már a vízben úszott, vagy az utolsó energiaszeletet tolta az arcába. Mindenki a saját hite szerint készült a rajtra. Én is leszedtem a tetőcsomagtartóról a Scott-ot és megindultunk felpakolva mindenféle felszereléssel a part irányába. Nagy segítség volt, hogy tavaly már indultam egy rövidebb távon, így tudtam mindent, hogyan működik. Hamar megtaláltam a bicaj helyét a depóban a 203-as rajtszámot jelölő helyen. 

Felraktam a műszert a kormányra, feltöltöttem a kulacsokat vízzel és Hammer Perpetume-mal, felraktam a kézifékkarokra a rajtszámot és csak a sisakot és szemüveget hagytam a kormányon. A bicajos tasakba beletettem az SPD-s cipőket, a zoknikat, egy kis törölközőt, egy flakon vizet és egy energiaszeletet. A tasakot felakasztottam az öltözősátorban a rajtszámom kampójára lábamon már időmérő chip és flip-flop papucs, kezemben úszószemüveg és sapka. Készen álltam fizikailag a rajtra. Gyorsan ment az idő, nemsokára Péter Attila már szólított bennünket a checking-re. Ilyenkor minden indulónak egyenként leolvassák a bokachipjét, ez egy utolsó ellenőrzési lehetőség, hogy a saját chipedet viseled illetve egy kontroll, hogy tudják kik mentek a vízbe, mert ideális esetben ennyien is kell kijönni majd. Ilyenkor már nem lehet visszamenni a kísérőkhöz, feleségemtől egy kordon választ el. Biztosan látja rajtam, hogy nagyon izgulok és bizonytalan vagyok. Elindul Vangelis zenéje másfél perc a rajtig. 

Állok a tömegben, nyelem a könnyeimet, annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot és most teljesen bizonytalan vagyok, egyszerűen nem tudom mi fog történni a következő órákban. Megszólal a kürt, elindulunk. A víz kellemes, néhány lépést gyalogolok bele, aztán előre vetődöm és elmerülök. Felbukkanok levegőt veszek, visszabújok a vízbe, lábtempó és egy pillanat alatt kisimulok. A víz kellemesen ölel minden erőfeszítés nélkül siklik a testem előre benne. Érzem, hogy minden rendben, nem lesz baj csak okosnak kell lennem, egyszeriben nem érzek bizonytalanságot, mert kiszorítja egy új érzés, először csak az "ez simán meglehet", később pedig az "ezt meg tudod csinálni, semmi nem volt hiábavaló". A bója közeledik, majd mögöttem távolodik, már a célkapu felé úszom, nemsokára kiérek. Parton felségem aggódó arccal kérdezi hogy vagyok! Szélesen vigyorgok, hogy minden ok! 

Vissza a második körre, tudnék gyorsabban is úszni egy kicsivel, de szándékosan nem teszem, bőven benne leszek így is a szintidőben nem akarom kísérteni a sorsot. Második kör végén csak annyit mondok, hogy nagyon unom az úszást, és tényleg nem szeretek továbbra sem időre úszni, de most muszáj. A harmadik körben csak egy jó van, hogy ez az utolsó és megvan a 3,8 km úszás. Valahogy ez is eltelik, egy kicsit ez már lassabb, mint utólag kiderül, de amikor végzek a körrel, a szintidőből még van 35 perc, amíg el kell kezdenem a bicajozást. Futok az öltöző sátorhoz, bekapok egy sótablettát, kicsit megtörlöm a lábam, felrántom a zoknikat és a cipőt, az úszó holmikat bedobálom a tasakba és már futok is a bicajhoz. 

A szabály szerint először a sisakot kell felvenni, addig nem lehet a bringához érni. Így is teszek, sisak, napszemcsi, közben bekapcsolom a fedélzeti műszert. Kezemben az energiaszelet és már szaladok is ki a depóból egyik kezemmel a bringát tolva. A felülést jelző vonal után nyeregbe pattanok és elkezdek tekerni. Számomra a versenynek ez a legkellemesebb része. Az idegtépő úszótempó vánszorgása után elkezd rohanni a táj, pillanatok alatt 30 km/h feletti sebességgel száguldok, miközben a ruhám még vizes, ami kellemesen hűt. Közben eszegetem az energiaszeletet és kortyolom rá a vizet. A bicajos táv egy nagy körrel kezdődik ami 60 km Nagyatádig. Feleségem és sógorom közben kalandos, minden sarkon elterelős autózásba kezd a közutakon, hogy kb. két óra múlva találkozhassunk Atádon, ahol az egyéni frissítésem lesz a feladatuk. Nekem szaladnak a kilométerek, a kerékpáros útvonal mentén a falvakban hatalmas szurkolás van, nagyon lelkesítő áttekerni ezeken a pontokon. Annyira ritka már a mai világban, hogy az emberek ellenszolgáltatás nélkül végeznek dolgokat saját és mások örömére! Én nagyon tudom ezt értékelni. 1 óra 59 perc telik el amikor a megbeszélt találkahelyre érek feltankolnak újabb adag energiával és innentől négy 30 km-es kör vár rám, így lesz meg együtt a teljes 180 km-es kerékpáros szakasz. Óramű pontossággal jövök óránként egy-egy körön. Rutinná válik a frissítés, először ledobom  a vizes kulacsot, a hivatalos frissítőktől elkapok egyet, majd kicsivel hátrébb ledobom a sportitalos fekete kulacsot, feleségem feladja az újat, amit elrakok azonnal a tartóban, közben sógorom már vár az energiaszelettel, amit elveszek tőle és máris gyorsítok a "frissítő utca" emelkedőjén. Pár másodperc múlva már ismét 30 felett haladok. A Nap egyre kegyetlenebbül perzsel, a maradék vizeket a kulacsból minden frissítés előtt magamra öntöm, ez ad egy kis enyhülést a hőséggel szemben. Az utolsó körnél már 40 fok körüli hőmérséklet van délután, az aszfalt visszasugározza a hőt, mindenki kínlódik, főként akik már a futópályán koptatják a cipőtalpukat. De eljön az utolsó kör és végre ráfordulok a depo felé vezető kijáratra, gondosan csökkentem a sebességem mert a versenyszabályzatban leírtak szerint, büntetés jár a 20 km/s (sicc.) sebességgel gyorsabban hajtókra. :) A leszállást jelző vonal előtt kikapcsolom a lábam a pedálból és áttolom  a vonalon és a chipszőnyegen a bringát, megkeresem a tegnap már felderített helyét, felrakom az állványra, levetem a sisakot és irány az öltözősátor, ahol valami eszméletlen meleg van. Nem esik nehezemre sietni, gyorsan futócipőre váltom a bringáscipőket felteszem a sapkát és elkezdek futni. Vagyis kezdenék, de nem tudok. A perzselő hőség egy pillanat alatt szívja ki belőlem az energiát vele együtt a motivációt. A triatlonnak szerintem ez a legnehezebb része, a váltás a bicajról futásra. Át kell állnia az agynak, a pulzusnak, a lábizmoknak a futásra. Elhatározom, hogy nem fogok itt meghalni, elkezdek sétálni, nálam ez 8:30-as km-eket jelent, ami persze sokkal lassabb a normál futásnál, de haladni még így is elég jól lehet vele. Mondom is feleségemnek mi a helyzet, az a koncepcióm, hogy az árnyékok növekedésével egyenes arányban egyre többet futok. A második körben jelez a vesém, hogy ő még egy kicsit görcsölne, de két szem No-Spa-val a tudomására hozom, hogy én viszont még futni szeretnék közel 30 km-t. De ez nem nagyon akar összejönni, még mindig iszonyú a hőség, rengetegen sétálnak. 

Szerencsére minden frissítőasztalon van jég, amit a legváltozatosabban használok. Már van a sapkámban, az ingujjamban, a mellkasomon a cipzár alatt, a számban és a tenyeremben is viszek néha kockákat, amit a nyaki artériámra szorítok.  Közben küszködöm a frissítéssel is, nagyon kéne valami szilárdat enni, de a frissítőasztalokon nincs ilyen jellegű anyag. Jobb híján dinnyét veszek le az asztalokról, ennek nemsokára meg is lesz az eredménye, többször is ki kell álljak a Toy-Toy utcában néhány perces szünetre, aztán ez is elmúlik. Valahogy fogynak a körök. Összesen 8 kör a maraton, a 6.-nál elveszítem a fonalat és elbizonytalanodom, hogy még mennyi van vissza. Valahogy hihetetlen, hogy a következő kör már az utolsó előtti lesz. Közben matekolok fejben és úgy számolom, hogy a 14 órán belüli teljesítmény teljesen reálisan elérhető, így ismét kicsit belehúzok, most már amennyit csak tudok futok, a gyaloglás kerül a kisebbségbe.  Feleségem közben utánajár és megnyugtat, hogy ez már az utolsó felvonás. Közben besötétedik. A városból sokan vannak az utcán, a tereken a parkokban, mindenki nekünk szurkol. Kedvencem egy idős bácsi, akinek egyik lába hiányzik, illetve műlábat visel. Minden körben van egy kedves szava, biztat, vigasztal, viccelődik. Elgondolkodom, hogy milyen remek ember az, akiből a lába elvesztése nem a rosszabb énjét hozza ki. Nem utálja a körülötte egészségtől kicsattanó atlétákat, hanem teljes szívéből szurkol nekik, és végig mosolyog. Nem veszítette el életkedvét a saját állapota miatt. Utolsó körben egy pillanatra meg is állok mellette és mondom, hogy nekem ez az utolsó köröm, nagyon szépen köszönöm  a kitartó szurkolást és én ma magammal viszem az ő derűjét és pozitív életszemléletét, hogy egyszer valamikor majd tudjak meríteni ebből, ha szükség lesz rá. Már sötét volt a parkban, ezért csak én tudtam, hogy könnyes volt a szemem amikor elindultam az utolsó köröm befejezésére. Feleségem már lelkesen szökdécsel a rajttal párhuzamos bevezető út mellett. Szerintem ő legalább annyira örül és megkönnyebbült mint én, hogy vége ennek a nagyon rosszul induló mégis tökéletesen végződő pár napnak. Már hallom Péter Attila hangját, és ráfordulok a célegyenesre. Azt hiszem ez a száz méter rajta lesz életem végső filmjén is. Lelassul az idő. Attila azt mondja "Na figyelj Zolikám! Mától a neved: Váradi Zoltán Ironman!" Két kezem a magasban tartva futok és ordítom Attilának, hogy "IGEEEN!" Elérem a célkaput, megfogom a célszalagot, míg elkészül a célfotó. Nyakamba akasszák az érmet, kezembe adják a rózsát, a köszönet virágát, amit ezen a világon csak egy ember kaphat meg. Ő, aki néhány pillanat múlva már ott áll előttem és én átölelem és a nyakába borulva egyszerre nevetek és zokogok. 

Megcsináltam! Ironman lettem 59 évesen. Életem legboldogabb pillanatait élem. A beérett munka gyümölcse az enyém, a hónapokig tartó felkészülés minden keserve egy pillanat alatt nyer értelmet. Most már mindenre van idő. Vár a családom, az étel, a pihenés, a bicajom a depóban, az autóm a parkolóban, a zuhany a szálláson, a nyaralás Görögországban. Lassan összeszedegetünk mindent és elindulunk "haza". Alig érzek fáradtságot, az adrenalin és az endorfin teljesen elhomályosítja az elmúlt 14 óra fizikai megterhelését. Az ultra teljesítmények után sosem tudok rendesen aludni. A Nap megperzselt, ég a bőröm, az ízületeim forrók a folyamatos mozgástól, az izmaim tele mikroszakadásokkal most éppen gyulladásban regenerálódnak, mind ehhez a kavargó gondolataim. De valahol ez az egész most olyan jó. Kiülök a kerti padra fél öt van, hajnal, a falu éppen csak ébredezik. Kinyitom  a laptopot, nézegetem az eredményeket, a készült képeket és videókat. Relax és chill! Idejét sem tudom mikor pihentem úgy igazán utoljára. A többiek még alszanak, elmegyek boltba, reggelit vásárolok. Aztán hazaérve elkezdem összerendezni a kaotikus rendetlenséget tartalmazó autót, kipakolom a tegnapi nap kellékeit és szemetét, a bicaj felkerül ismét a tetőcsomagtartóra, a sportruhák és eszközök elkülönülnek az élelmiszerektől és civilruháktól, lassan alakul a rend. Közben felébred a család reggelizünk és gyorsan rendet teszünk magunk után az apartmanban. Elbúcsúzok a házigazdától leadom a kulcsot és elindulunk a már jól ismert úton Nagyatád felé, ahol 10 órakor kezdődik az ünnepélyes eredményhirdetés a sportcsarnokban. Mikor odaérünk, már nyüzsögnek a tegnapi versenytársak az egyforma finisher póló mindenkit remekül azonosít, én is ebben feszítek. Nem túl szép ez a póló, de ma lehet ebben is alszom. :) Kis keveredés, mert persze az én helyem valami hiba folytán kimaradt az ülésrendből, de végül is tisztázódik a helyzet, leülhetünk. Péter Attila, a verseny lelke, a hangja, a motorja, a színpadról konferálja sorban a különböző díjazottakat, először a 10 és 20-szoros ironman-eket ünnepeljük, majd következünk mi az elsőbálozók, egyenként hív bennünket színpadra és hosszú sor gratuláció után megkapjuk a magunk névre szóló oklevelét a célfotóval. 

Majd jönnek a korcsoportok és egyéb betét versenyszámok dobogósai. Végül tombolasorsolás, persze nem nyerek semmit. Meg is lepne. Végül a Polgármester hivatalosan is lezárja a 2025-ös ExtremeMan versenyt. Egy kis állófogadással is készülnek a szervezők, de mi már nagyon mennénk hazafelé, így gyorsan lenyelek egy sütit és elindulunk. Közben egyfolytában csilingel a mobilom,  barátaim, ismerőseim, volt és jelenlegi munkatársaim gratulálnak az eredményhez. Másnap a teljes nap a pihenésé, csak szerdán megyek ismét dolgozni, ahol újabb meglepetés vár.

Az irodai névtáblám helyén egy új van, és az ajtón egy célban fényképezett fotóm kinyomtatva. Persze mindenki gratulál és többször is el kell mesélnem részleteket. Ez a nekem járó tízperces dicsőség jólesik. Most már én is elhiszem, hogy megcsináltam és egy újabb precedenst adtam a körülöttem lévőknek, hogy sosem késő és semmi sem lehetetlen. Még soha semmit nem éreztem annyira fontosnak, hogy magamra tetováltassam, de ezúttal nagyon gondolkodom, hogy egy kis IM logo elférne a vádlimon emlékül magamnak és azoknak, akik látják majd a jövőben az  öreg, reszketeg bácsit, bizonyítékul, hogy ő egykor nagyon is aktív volt és csúcsteljesítményekre képes. De lehet csak azt kéne magamra tetováltatni, hogy "Elmúlik"? :)

Ezúton is köszönöm feleségemnek és sógoromnak a verseny előtti, alatti és utáni támogatásukat, Szabó Barbara úszóedzőmnek a három évig tartó felkészítést, ami lehetővé tette, hogy kényelmesen a szintidőn belül jöjjek ki a tóból. Köszönöm a sorsnak, hogy megélhettem ezt az élményt, a nagykanizsai SBO ügyeletes doktornőjének, hogy nem elrettentett az előzmények után, hanem bátorított a teljesítésre, köszönöm a kedvenc Scott kerékpáromnak a hibátlan működést és köszönöm mindenkinek, aki csak egy mosollyal is segített ezen az úton!

A verseny videós beszámolója: