Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2022. június 21., kedd

One Way Ticket Run a backyard verseny

Érdekes napon vagyok túl. Egy verseny, aminek csak két módon lehet vége. Feladod, vagy megnyered. Harmadik opció nincs. Ez a One Way Ticket Run nevű Tihanyban rendezett backyard verseny. A lényege, hogy óránként elrajtol a mezőny, egy zárt karámból, ahova 6,7 km megtétele után egy órán belül vissza kell érni, és a következő egész órakor ismét el kell rajtolni. Ha nem érsz vissza, vagy ha nem rajtolsz el egy percen belül, kiestél, számodra a verseny véget ért. Nem tűnik bonyolultnak sem nehéznek a verseny a leírás alapján, mindaddig míg el nem kezded ezt az őrült körözgetést.

Amikor először olvastam róla azonnal megtetszett, hiszen itt nem annyira gyorsaságról van szó, hanem fizikai és mentális állóképességről. Úgy éreztem készen állok egy ilyen megmérettetésre. Bíztam abban, hogy az UB után ahol egyfolytában tudtam 210 km-t itt is képes leszek ennyit teljesíteni, ezért minimálisan a 24, de valójában a 30 kört tűztem ki célul. Bátor terv volt. Talán még sikerülhetett is volna. Sajnos a verseny előtt két nappal bekaptam valami gyomorrontó vírust, ami egy napon át a legváratlanabb pillanatokban kényszerített futásra. A verseny reggelére már nem volt tünet, de ennyi idő alatt még nem állt helyre teljesen minden, mint később kiderült. Mindenesetre bizakodva, jókedvűen rajtoltam 10 órakor pénteken. Feleségem volt a segítőm, ez nagyon jó volt, sokat nevettünk és gyorsan teltek a 6,7 km-s körök. A pálya közel sem sík, 100 m emelkedést jelent minden kör, csak mondom, hogy ez nyolc körönként egy Kékes csúcsfutás. Persze sétálni lehet sőt, kötelező is. Állandó dilemma, hogy mi ad többet, ha tempósabban haladsz, és több idő marad a pihenésre a következő rajtig, vagy ha lassabban haladsz, de kevesebbet pihensz. A többségünk 45-50 percre lőtte be a kört, így 10-15 perc maradt a pihenésre, ami villámgyorsan eltelik, és már ismét megy a visszaszámlálás.  Ehhez még a "kellemes" nyári meleg, árnyéknélküli aszfalt kerékpárúton. Estére már elfáradtam kicsit főként a hőség miatt. Állandó szomjúságot éreztem, hiába ittam bármennyit. Eljött a napnyugta, bíztam abban, hogy ahogy visszahűl a levegő ismét új erőre kapok. Ez nem történt meg olyan mértékben, mint amire számítottam. Egyre gyengébb lettem, és egyszerűen semmit nem kívántam enni, ahogy ment előre az éjszaka ez egyre rosszabb lett. A 15. kör végén félrenyeltem a sókapszulát, amitől megfordult a gyomrom és hányni kezdtem. A következő körre még kimentem, de út közben kétszer álltam meg hányni. Ez teljesen lerombolt mentálisan. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy  mennyire volt a megállásom mentális gyengeség (hiszti), vagy fizikai. De tény, hogy a 17. körre már nem tudtam kimenni, holott 10 perce még úgy jöttem be, hogy kimegyek. Nagyon nagy csapdája a versenynek, hogy minden órában dönteni kell, hogy maradok, vagy kimegyek a következő körre, aminek minden méterét ismered már, az út egyenetlenségeit, az emelkedők lejtésszögét, a házakat és kerítéseket, fákat,  a parkoló autókat, sőt a kutyák ugatását is. Ezzel együtt ismered az úton fellépő küzdelmet, ami kiszámítható, unalmas és frusztráló. Ahogy ültem a 17. rajtra várva, azt éreztem, hogy a tervezett 24 órát semmiképpen sem fogom tudni teljesíteni ebben az állapotban, a harminc meg egyenesen lehetetlen. Ebben az esetben viszont akár meg is állhatok, hiszen innentől nem sok jelentősége van, hogy 16 vagy 18 esetleg 20 kör a vége. Ezek a gondolatok veszélyesek ilyenkor. Néhány másodperc alatt törik át az akarat már meggyengült, roskadozó védőfalát, és a dolog már el is dőlt. Néhány perc múlva megnyugvással és kicsit sajgó szívvel néztem végig, ahogy a megmaradt mezőny, mintegy 40 futó a visszaszámlálást követően elindul az éjszakába teljesíteni a kört. A következő három órában a sátrunkban aludtam, forgolódtam, nem igazán pihentető módon. Rossz érzés volt bennem, a bukott diák érzete. Holott senkinek semmiféle elvárása nem volt velem kapcsolatban, rajtam kívül. De ez is elég ilyenkor. A "ha" azt tudjuk, hogy nincs. Mégis számtalanszor pörgettem végig a fejemben a "ha"-val kezdődő gondolatokat. De a verseny számomra már véget ért. 154 indulóból 31 fiú és 11lány még a pályán körözött. Így én 43. lettem összesítettben. Ami ennyi idősen nem olyan rossz. Mindenesetre ez egy újabb tapasztalatot jelent a jövőre nézve. Innentől tudom egy ilyen típusú versenyben mi a kihívás, és azt is hogyan készüljek rá. Mert a verseny hangulata elképesztő, addiktív. Még a sebeimet nyalogatom, még nem dolgoztam fel a relatív vereségemet, amit a terveimtől jelentősen eltérő alul teljesítés okozott, de már most tudom, hogy jövőre ismét ott leszek a rajtban. Felkészültebben, tapasztaltabban, koncentráltabban, erősebben. Mint egy igazi ultrafutó.

1 megjegyzés:

aranyos fodorka írta...

Sajnos vannak nem várt, kellemetlen események - de ez nem a te hibád. Igaz, nem úgy sikerült a verseny, ahogy szeretted volna, de miképp írod is, a következőre jó előkészítő volt. Az élet már csak ilyen, egyszer fenn, egyszer lenn. Végső soron annak is örülni kell, hogy nem valami komoly bajod volt (ha jól gondolom...)