Százas lettem

Már senki sem mondhatja rám, hogy nem vagyok százas, bizonyos értelemben persze igen. :)
Tegnap sikerrel végigfutottam egy kicsivel több, mint 100 km-es távot. Erős kezdés volt ez így a futóév első eseményének, de az az előnye meg van, hogy innentől talán minden könnyebb lesz ebben az évben, és a tegnap szerzett tapasztalatok birtokában jobban tudok készülni a következő eseményekre.
Mindez még tavaly kezdődött, amikor neveztem erre a versenyre, A Szederkény-Bóly 100 km-es "bulifutásra", de csak a féltávjára. 55 km a baranyai dombok között már tavaly is megviselt, jellemzően az emelkedőket gyalogoltam, és a síkokon, lejtőkön futottam. Emlékszem mennyire vártam a végét, és elképedve néztem azokat akik mindezek után még kimennek a második névlegesen 45 km-es körre. A verseny egyik legnagyobb értéke számomra, hogy megismertem Inhoff Józsit  az esemény szervezőjét és kis csapatát, valamint a pálya összesodort két nagyszerű emberrel Szilágyi Gyulával, és Schmidt Ferenccel, ami tipikusan az"I think this is the beginning of a beautiful friendship" klasszikus mondatban már leírt élménynek bizonyult. Tavaly valahol 35 km körül találkoztunk és 45-ig mentem velük, aztán Gyula lassan távolodni kezdett, neki még vissza volt a második kör is. A futás hangulata a szervezők és frissítőpontok  kedves hozzáállása a futókhoz mély nyomot hagyott bennem, és már a verseny végén tudtam, hogy jövőre is itt leszek.
Amikor az idei kiírást megláttam, rögtön neveztem, ezúttal a teljes távra, ez csakis az egér lenyomása időszakában fennálló átmeneti elmezavarral magyarázható, hiszen én korábban ennek a távnak a közelébe sem értem el soha. Mindegy a kocka el volt vetve, és vártam a kelést, mert kockafám még úgysincs. Nem tudtam mire számítsak, nem tudtam hogyan fog a szervezetem reagálni, nem volt semmilyen tervem sem tempóra, sem frissítésre, csak annyit tudtam, ha valami komoly dolog meg nem állít végig szeretném futni. Ezúttal az emelkedőkön sem szerettem volna sétálni. A futást megelőző éjszakám nem volt százszázalékos, két órakor már elkezdtem nézegetni az órát, amiért nem kicsit voltam mérges, mert nagyon szükségem lett volna az alvásra. Hála az M6-osnak szinte közvetlen út vezet tőlünk Szederkényig, így háromnegyed óra alatt odaértem. A nálunk csillagfényes tiszta levegő a Baranya megye tábla után tejköddé változott. Ennek azért annyira nem örültem. Tudtam, hogy a táv nagy részében autók által is használt utakon, sőt az 57-es főúton fogunk haladni, ami még jó látási viszonyok mellett sem teljesen veszélytelen. Az idén már kaptunk a csuklónkra chip szalagot, így a hivatalos időmérés is megoldódott, illetve ezúton valamennyi információt kaptak az otthoniak is arról hogy a táv melyik szakaszában járunk. 6 órakor megkondultak a szederkényi templom harangjai és Józsi kezében is megszólalt a rajtjelző kürt. Elindultunk, mindenki lámpákkal és fényvisszaverőkkel megpakolva, ami nem sokat csökkentett a mellettünk elhaladó egy-két gépjárművezető frusztrációján, nyomták a dudát, mintha attól a köd feloszlana, vagy bármi is történne. Gyulával és bicajos kísérőjével Ferivel mentünk hármasban, sokat beszélgettünk, még tele voltunk energiával, jól éreztük magunkat.Szerencsére az 57-es útról lekanyarodva, már sokkal kevésbé forgalmas úton haladtunk tovább. A hajunkra ráfagyott a kilehelt pára és a köd, viccelődtünk is vele, milyen jól jönne ez a jég néhány nyári versenyen. 30 km után Himesházára értünk, ahol nekem egykori iskolatársam, és fogorvosom Erika lakik, szerencsére éppen kint volt a ház előtt, gyorsan üdvözöltem, és mentünk tovább, még nagyon sok volt vissza. Gyula remek formában van, számomra egy kicsit nagyobb tempót futunk, mint ami kényelmes lenne, de megyek, mert a társaságuk olyan plusz töltést ad, amit minél később szeretnék csak nélkülözni. Szerencsére Gyula is fejébe vette, hogy idén nincs séta, így megfutjuk az emelkedőket, amiből az első körön akad éppen elég. Kb. órányira vannak ebben a tempóban egymástól a frissítőpontok a többségét igénybe is vesszük. Az önkormányzatok szponzorálják a frissítést, így az egyes állomásokon fogalmunk sincs, hogy mi fog bennünket várni. A tavalyi év tapasztalata alapján azonban nagyon várjuk a 39. km-nél, Kékesdnél lévő "palacsintázót", ahol tavaly jól belaktunk palacsintából. Ezúttal is itt vár a palacsinta, és a zsíros kenyér. Próbálok mindent enni, kíváncsi vagyok mit bírok és mit nem, de úgy tűnik semmi nem okoz gondot, a hízásra hajlamos ember étvágyának is van néha előnye. Mondjuk űrkajával, géllel és hasonlókkal nem is készültem. Valahol ezután kezdem érezni, hogy Gyula tempója kezd sok lenni nekem, kezdek elmaradozni, először még csak centikkel, utána néhány lépéssel, Gyula kedves, és visszavesz, néha szinte meg is áll, hogy bevárjon. Érzem, ez a második körben már nem fog így menni, ezt mondom is neki, szerintem ő is érzi, és azt is, hogy nélkülem jobb tempót tudna menni. Lassan visszaérünk az első kör végén 55-km-nél Szederkényre, becsippantunk és kicsit regenerálódni próbálunk. Gyula száraz ruhát vesz, én persze ezzel sem készültem rutintalanság fél egészség. Eszem egy kicsit, írok a családnak, és közben mentálisan küzdök a fejembe bújt kisördöggel, aki megpróbál rávenni, hogy ne menjek ki a második körre. Tény, hogy ebben a pillanatban nagyon nehéz elképzelni a sajgó lábaimmal, hogy képes leszek közel még egyszer ennyit futni, de a koponyám az induláskor jelképesen feltöltöttem betonnal, ami nem gondolkodik, és főleg nem enged a kitűzött célból. Így aztán bármennyire is nehéz felállni, nekiindulunk a második körre. Gyulának és Ferinek mondom ne foglalkozzanak velem, megyek a saját tempómban, és így is lesz. Ez később szerintük is a nap legokosabb döntésének bizonyul. Beállok egy lassabb, de érzetre sokáig tartható tempóra, próbálok nem gondolni az előttem lévő táv nagyságára, a fájdalmakra. Mindig csak 10 km-rel járok fejben előrébb. Bólynál a Nap átsejlik a ködrétegen, ez jól esik, bár még mindig fázás határon vagyok a vizes ruhákban, és a lassú tempó miatt nem túl sok hőt termelek, de a Nap valahogy reményt sugároz belém, és újra erősnek érzem magam fejben és lábban is. Végtelen hosszú egyenesek jönnek, nagyon lassan peregnek a km-ek. Ilyenkor előszeretettel gondolok más, korosztályomba tartozókra, akik 100 métert sem tudnak futni, és minden egészségügyi paraméterükben hozzám képest betegek. Bevillan, hogy már "csak" egy maraton van vissza. Mosolygok magamban, a maraton még nem rég az elérhetetlen cél volt, most olyan távot futok ahol ez is csak egy résztáv, ez a futóevolúció. Közben hírek jönnek a mezőny elejéről, ahol hihetetlen tempókat futnak, hihetetlen emberek. Én nem velük versenyzem. Itt az egyetlen ellenfél én vagyok. A Nap lassan kezd alábukni a horizonton, meg van az idei év célversenyének távja, a Korinthosz 81 km-re, már csak egy félmaraton, itt mondom ki először magamban, hogy ez már meglesz, tudom, hogy innen akár besétálok, de ha kell be is mászom a célba. Egyébként jól vagyok. A fejlámpa ismét a fejemen, a beálló sötétben  lassan csak az általa bevilágított terület jelenti a külvilágot. A cirkáló kísérőautók többször rákérdeznek az állapotomra, de tényleg jól vagyok. Egyenletesen haladok, nem vagyok szétesve, és még mindig nem sétáltam egyetlen métert sem, kivéve amit a frissítőpontokon óhatatlanul muszáj. Még soha nem mutatott az órám ilyen km számot, kicsit az elején megijedek, mert olyan mintha megállt volna 100 km-nél, de nem, csak a három számjegynél másként mutatja a tized kilométereket. Már rég elhagytam Bólyt, elméletileg 2 km múlva a célban kéne lennem, de Szederkény még sehol. Előttem két lány fut, kicsit tanácstalanok az autópálya aluljárójánál, hogy merre kell továbbmenni, de én emlékszem, mert idefelé is erre jöttünk. Innentől együtt futunk a célig. Ha 102-re számítasz minden lépés valahogy fájdalmasabb amit ez felett teszel meg. De már legyőzhetetlenek vagyunk, látjuk Szederkény fényeit, és nemsokára befutunk a célba. 104,5 km az órám szerint a vége. Elmondhatatlanul jó érzés. Az embertől elvehetnek mindent, mindent ami anyagi természetű, akár az életét is, de ezek a pillanatok örökre velünk maradnak, kitörölhetetlenül őrzi az emlékezetünk, amíg csak élünk.

Újabb szintugrás, talán ez már nevezhető ultra távnak is. Sok minden kiderült ezen a napon. A legfontosabb, hogy tudok ennyit futni. Simán indulhatok 100 km-es távon, vagy egy 12 órás versenyen. A frissítésre nem érzékeny a gyomrom, az ultrafutók körében annyira gyakori anomália, az evésképtelenség, engem egyáltalán nem érint. Ettem zsíros- és lekváros kenyeret, kolbászos szendvicset, és különböző linzereket, nápolyit és töpörtyűt, palacsintát ittam vizet, teát, kólát, sok kólát. Sótablettát azt azért vittem, de ahol volt valami sós kaja az asztalon, ott inkább azt választottam a kapszula helyett. Nincs szükségem űrkajákra, egyébként sem eszem szívesen műanyagot, ez jelentős könnyebbség, és egy csomó pénzkiadástól mentesít. Lehet, hogy jobb hatásfokú lenne a frissítésem gélekkel, de az én szintemen ennek nem túl nagy jelentősége van. Azt meg tudom, hogy milyen a nyári forróságban egy felforrósodott borzasztóan édes zselét a számba nyomni, amikor már a hátam közepére sem kívánom. Borzalmas. :) A lábam persze fájt, de ez Gyula barátom szerint az ultrában alap, és nagyon hülye dolog lenne, ha ez nálam nem így lenne. De nem fáj jobban, mint 5 éve egy félmaraton után, vagy mostanában egy maraton után. Nem szedett szét jobban, mint bármelyik verseny, pedig erre számítottam. Összességében csak pozitív élményeim voltak.
A verseny résztvevői, és a szervezők szenzációsak.  A 3700 Ft-os nevezési díj sokszorosát kaptuk  vissza a nap folyamán. Nagyon jó, kellemes hangulatú, családias versenyt hoztak össze, ami nem is verseny, az időmérés ellenére sem. Ez tényleg egy bulifutás, sok beszélgetéssel, találkozással a futótársakkal, akiket a futás nélkül nem is ismernénk. Ha ez így lenne sokkal szegényebbek lennénk.

....és a bónusz, Dunántúli Napló 2019.02.13.