Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2012. február 9., csütörtök

Hazafelé

A busz könnyedén indul el a megállóból, mintha kerekeinek semmi problémát nem jelentene a csúszós közeg, amit az a hó jelent számára, ami napok óta nehezíti az emberek életét. Ez a február elhozta azt a rendkívüli havazást, amiben általában senki sem hisz, hiszen a legtöbb évben rendre elmarad. A tél, ami először csak a kerékpárról szállított le, majd az autóból a buszra kényszerített, közömbösen éli ki fagyos természetét rajtunk, mintha csak újabb egyéni rekordokra törekedne, egyre küldi csatába az újabb hófelhő seregeit, komoly hideggel párosítva, és mi reggelente apokaliptikus hangulatban, egyre hitetlenebbül bámuljuk az éjszaka lehullott havat, és a  kinti hőmérőt. Én egyfajta furcsa kettősséggel bosszankodom az időjárás miatt naponta, és közben enyhe kárörömmel figyelem a technikai civilizációnk csődjét, ahogy megállítja az életet ez a kis mindössze harminc centiméternyi hó. 
Behunyom a szemem és hátradőlök az ülésben. Fáradt vagyok. Harmadik éve dolgozunk napi 10 órás műszakokban, és gyakran hétvégéken is. Fáradtságom nem csak fizikai, már a világba vagyok belefáradva.  Fülemben Beethoven egyik csodálatos zenéje szól Sarah Chang művésznő tolmácsolásában. Így relaxálok, és közben nem hallom a többi utas beszélgetését, amelyek mindig ugyanarról szólnak, pénzről, ami kevés. A gyönyörű dallamok  közben azon töprengek, hogy miért érzem azt naponta, hogy egyre rosszabb minden? Vajon ez életkori sajátosság, vagy a fiatalok is ennyire kilátástalannak látják ebben az országban az életüket? Tavaly ilyenkor örültem, hogy élek, és megfogadtam, hogy nem fogok többé világi dolgok miatt keseregni. De az ember gyarló, és hamar természetesnek veszi visszanyert egészségét, életét, és újra nem gondol arra, hogy ez csak egy ideiglenes amnesztia. Az emberek megbolondulnak körülöttem. Félek ők is őrültnek látnak engem. A romló megélhetési körülmények, a napi pénzhajtás, kiszívja belőlünk az energiát. Mindennek tetejére, még itt ez a napsütésmentes depressziós időjárás, amiről csak az jut eszünkbe, hogy a gázóra számlálója őrült tempóban forog körbe, és ennek nemsokára egy sárga csekken is láthatjuk majd nyomait. Miért bolondul meg mindenki? A munkahelyem olyan mint egy méhkas, már nem tudom kihez lehet szólni, és mi az, amivel nem haragítom magamra. A legtöbben, velem együtt naponta érzékelik a lecsúszást, ahogy az addigi életszínvonaluk egyre mélyebb szintre kerül. Lemondunk apránként életünk apró luxusairól, dohányosok a szeretett cigarettájukról, koffeinisták a napi feketéjükről, és hozzám hasonlatos édesszájú Micimackók  mindennapos csokijaikról. Átvizsgáljuk, hogy mi az, ami nélkül tudunk élni, és hajlandóak vagyunk megválni tőle, így esnek áldozatul a drága tusfürdők, és illatszerek. Visszatekerünk egy fokot a szobatermosztáton, mert hát az nem olyan sok, még abban sem fogunk fázni. Lassan átalakul az étrendünk is, a menü kitalálásánál első szempont lesz az összetevők ára, így egyre kevesebb a sajt, és a karaj, és egyre több a krumpli, és a csirke aprólék. Már sokkal kevesebbet autózunk, moziban pedig már nem is emlékszem mikor voltunk utoljára. Jó lenne a kiadási oldal csökkentésével párhuzamosan növelni a bevételeinket is, de ez még keményebb dió. A multináci cégek, nem nagyon szeretnek fizetni. Számukra elfogadható az, hogy mi egyre kevesebb eurós kiadást jelentünk, hiszen nemzeti valutánk valahol a vakondokok környékén szárnyal. Hat évvel ezelőtthöz képest ma 200€-val keresek kevesebbet. Most, hogy az adójóváírást is eltörölte kormányunk már forintban is effektíve 10-15 %-al kevesebbért dolgozunk havonta, mint tavaly. A bolti árak eközben jól érzékelhetően kúsznak felfelé. Megoldás? Az nincs. Mindenki nem mehet külföldre. Családosok, és házuk által idegyökerezett emberek pedig biztosan nem fognak. Tűrni kell. De ez egyáltalán nem könnyű. Mert a tűrés azt jelenti, hogy naponta dobálsz el álmokat, amelyek eddig életben tartottak, és ettől holnap már még nehezebb reggel felkelned az ágyból, pedig muszáj, mert az életed túlnyomó részben sárga csekkek befizetéséről szól. Ez engem megvisel. Számomra az élet, néhány ember szeretetéről, a világ megismeréséről, és a művészetről szól, ami ezen felül van az salak. Értéktelen felesleges, időpazarló tevékenység. Számomra nem okoz örömet az a munka, amelynek legnagyobb eredménye maga a létfenntartás lehet csak. Frusztrált vagyok? Igen. Rombolja a hangulatom, hogy bármit is teszek, mások döntenek felettem, és semmire sincs befolyásom. Egy tollvonással eltörölhetik, az állásomat, a fizetésemet, az életemet. Nem kevésbé frusztrál, hogy ez a környezet vérengző vadállatokká teszi az embereket, ahol barátságok szűnnek meg, és mindenki minden apróság miatt képes a másik torkának ugrani, mint ahogy az előbb a buszsofőr rám támadt, mert 500 Ft-ossal akartam kifizetni a 370 Ft-os viteldíjat. Hiszen nagybetűkkel ki van írva, hogy a sofőr nem kötelezhető pénzváltásra. Miért, az utas igen? Ez nem egy szolgáltatás, ami az utazókért van? Végül is felváltotta a pénzt, mert volt elegendő aprója (?), és végül is hálás lehetek, mert nem lökött le a buszról. Ilyenné vált a világunk. Mert ilyenné tettük, mi magunk. Mert az államot mi alkotjuk, az elöljáróinkat mi választjuk, de néha, már úgy érzem, hogy ez az egykor forradalmi nép mára már ellustult, és lázadni is rest. A "népek tengere" napjainkra egy nyúlós, poshadt mocsár lett, aki mindent elvisel, akinek bárhogy jó, aki eltűri azt, hogy néhány pénzember uralja az országot. 
Beethoven dallama szárnyal a húrokon közben, és most arra gondolok, hogy vajon abban a korban is hasonló gondolatok jártak a hozzám hasonlatos kisemberek fejében? Bizonyára. Valószínűleg számukra a mai életkörülményeim a mennyországot jelentenék. Akkor meg mi bajom van? Hiszen évtizedek óta tudom, hogy a változás állandó, és eddig is csapdában voltam. A kiégés szindróma összes tünetét produkálom. Jó lesz ha már végre megérkezik a tavasz, és visszaülhetek a kerékpárra. Kitekerem magamból az összes keserűséget, amit ez a tél bennem hagyott, és megpróbálok újra mosolyogni a világra vicsorgás helyett, úgy ahogy azt a legkisebb öcsikém teszi minden percben, azzal a mosollyal, ahogy csak a kisgyerekek tudnak örülni a világnak, teljes szívből, és ártatatlanul,  boldog tudatlanságban.

3 megjegyzés:

Exit írta...

Ennél már csak jobb jöhet - ami az időjárást illeti. Tegnap hajnalban volt a leghidegebb az időkép szerint. Én is nagyon várom már a tavasz, de a munkahelyre járás nálam még megoldható kerékpárral ilyenkor is. Én bízom abban, hogy javulni fog a helyzet - nem csak az időjárást tekintve..

aranyos fodorka írta...

Igazán nem akarnálak elkeseríteni – de kedvellek annyira, hogy „megmondjam az őszintét”:
Bizony barátom öregszel….Ha megkérded családod fiatalabb tagjait, valószínű nem így gondolkodnak, vagy ha hasonlóan, akkor is másak az indokaik. Egyébként is, nekik nincs hasonlítási alapjuk, nem tudják, milyen nehéz volt 40-50 évvel ezelőtt az élet és a mostanit is egészen más szemmel nézik, mint mi.
Valószínűnek tartom, sokkal könnyebben hagynának maguk mögött mindent, mint te, aki azt hiszem már nem lennél képes erre. Szülőföldet, barátokat csak fiatalon lehet elhagyni (egyes kényszerítő körülménytől persze eltekintve…)
Az a „szerencse” – az én esetemben legalábbis így történik – hogy én az ötvenes évekre nagyon is jól emlékszem, szegények voltunk, és most már biztos, szegényen is fogok meghalni. Nekem ebből a mókuskerékből már nincs kiút…Hiába a becsülettel ledolgozott élet, hiába minden….
De arra, hogy milyen kilátásai vannak ennek az országnak, (hogy ne mondjam a világnak) nem tudok válaszolni. Semmi jót nem látok – és nem azért mert pesszimista lélek vagyok.
Elromlott valami az emberiségben (globálisan) – és Hamlet szavait kicsit megváltoztatva csak azt tudom mondani:
Kizökkent az idő; - oh, kárhozat!
NEM én születtem helyre tolni azt.

@X írta...

Nem túlzottan szeretem felemlegetni a "múltat", a bezzeg a mi időnket ! Szerintem a mostani fiatalok -minden bizonnyal - ha elérik azt a kort, amiben kb.mi vagyunk, nagyjából ugyanazt vagy ugyanígy fogják mondani.(a magukét.)
Megjegyzem, minden relatív. Értem arra,(is)hogy ki is szegény valójában -manapság.