Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2011. szeptember 25., vasárnap

Budapesti színek

Talán említettem, hogy tavasszal egy vaterás aukción sikerült egy 100 éves hegedűhöz jutnom. Most érkezett el az ideje, hogy egy hangszerész, újra megszólalásképes állapotba hozza. Ehhez a hegedűt el kellett vinnem a fővárosba. Már maga az az élmény, hogy évtizedek után ismét hegedűtokkal a kezemben utazom megérte az egészet. Valahogy ez a kettő, a vonat és a hegedű egy olyan új dimenzióba helyezte az utazást számomra, mintha nem is 2011-ben járnék, hanem sokkal, de sokkal korábban.  A hangszert leadtam a mesternek, miután mindent megbeszéltünk. A vonatom csak délután ötkor indult így bőven maradt időm egy városnéző kalandra. Hála a huszonnégy órás BKV jegynek, egész nap utazhatok 1550 Ft-ból a tömegközlekedéssel, ez igazán nem nagy ár ezért. Így hát nekivágtam. Kezdetben a Széll Kálmán (volt Moszkva) teret jártam körbe, mert meg kellett találnom azt a hegedűst, akit már messziről is kiszűrt a fülem a járművek zajából. Egy nagyon kövér, rokkant férfi ült a tér egyik sarkában, és behunyt szemmel játszott. Meglepően jól. A hangok tiszták voltak, szépen intonáltak, nem tudtam belekötni szakmailag a játékába, igaz nem is nagyon akartam, hiszen a férfi szívből játszott, nem csak a szánalmas alamizsnáért, ami a hegedűtokban néha megcsörrent, amikor valaki megszánta őt. Sokáig hallgattam a hegedűt, közben azon gondolkodtam, milyen élet lehet ez, mikor csak a járókelők jóindulatára hagyatkozva élsz minden nap. Mikor felkelsz reggel, tudod, hogy csak a hegedű hangja hozhat számodra annyi pénzt amiből az aznapi élelemre költhetsz. Vajon mi volt ez az ember előtte? Lehet, hogy nívós helyen játszott elegáns vendéglőben, öltöny feszült rajta és kiglancolt cipő? Mögötte hasonló tudású zenészek álltak figyelve minden rezdülését a prímásuknak? A hegedű hangja fájdalmasan jajong a téren, a gyönyörű vibrált hangok csak kevés embernek keltik fel a figyelmét. Az emberek közömbösek. Néhány forintot dobok én is a tokba, és továbbállok. A tér másik oldalán egy Yamaha szinti szól. Az áramellátást egy kismotorhoz való akkumulátor szolgáltatja. Gondolom a műsoridő ennek az aksinak a kapacitásához igazodik. Egy másik rokkant férfi ül a hangszer mögött, ujjai a billentyűkön, de csak imitálja a játékot.


Az ujjak mozgásából látom, hogy képtelen is lenne megszólaltatni a hangszert, hiszen alig képesek a végtagjai a mozgásra. A hangszer beépített "demo" dalai szólnak. Keserves pénz kereset. Kínomban még képes vagyok mulatni is azon a jelenségen, hogy már a koldusok is playback-elnek. Hiába a show business mindenhova betör előbb-utóbb. Felülök a várba tartó buszra, hiszen Mátyás-templom nélkül nem élet az élet. A mellettem ülő férfi csukott szemmel imádkozik, majd egyik kezét magasba, a másikat a szívére teszi, így mormolja tovább a szöveget. Aztán kezet vált. Újabb szép példánya a bezizzent embernek, akinek az életén elhatalmasodott valami, ami nála nagyobb. Tele van a város ilyenekkel. A Dísz-tér a szokásos turista özönnel fogad. Számomra valami rejtélyes okból ma a spanyol turisták vannak elsöprő többségben. Azért van egy japán csoport is, jellegzetes keleti napernyőkkel, és nyávogós hangú idegenvezetővel járják körbe a teret. A tér rajzolója, spanyolul kiáltozza: "Viva la Espanola, Viva la liberta!" Ő sem kicsit zizzent. A templom határozottan sokat szépült az elmúlt egy évben. A színes tető már elkészült, és a homlokzat is kezdi a végleges formáját mutatni.


Most nem megyek be a templomba, nem akarok erre is költeni. A téren kétségbeesett igyekezettel próbálnak a turistákból kisajtolni különböző vállalkozások egy kis pénzt. Itt van a solymász emberünk a madarával, rajzolók és szuvenír árusok, különböző vendéglátóegységek "kerítői", köztük egy fiú aki éppen egyik spanyol turista hölgynek mesél angolul a pálinkáról, konflis hajtók, és mutatványosok, és persze minden borsos, számomra irreális áron. A vendéglő itallapját lefényképeztem, mert csak így tudom hitelesen bizonyítani, hogy mekkora "lehúzás" zajlik nálunk. Én aki már nem egy országban voltam kispénzű turista eddig még sehol nem ittam ásványvizet ilyen drágán. Most sem.



A parkból egy tekerőlant hangját hallom. Közelebb érve megpillantom a kuruc ruhába öltözött, pipázó zenészt.



Számomra ez a hangszer túl unalmas, így nem sokáig maradok. A Halászbástyától remélek nagyobb zenei élményeket. Elsőre csak zenét kapok, élményt nem. A fal tövében két cigányzenész "szenved". Egy hegedű, és egy gitár hangszereléssel játsszák az "Obladi-oblada"-t. Borzasztóan rosszul.




Nem is tudom először mitől rossz. A hangok alapvetően tiszták, az akkordok is. Aztán észreveszem, hogy a gitáros nem akkor váltja az akkordokat, amikor a melódia kívánná, a hegedűs pedig szabadon játssza a fő dallamot periódus csúszásokkal. igénytelen lesz tőle az egész, és stílustalan. Nem is bírom sokáig őket hallgatni. A Bástya-Restaurant-ban már hangolnak a zenészek, és tapasztalatból tudom, hogy itt mindig a legjobbak játszanak. Valószínűleg déltől szól a szerződésük, mert addig egy hangot nem játszanak, amikor azonban megkondul a templom harangja, azonnal elkezdik. A harangzúgás miatt nem sokat hallani a zenéből, de türelmes vagyok. Egy Steven Seagal kinézetű prímás, egy bőgős és egy cimbalmos alkotja a zenekart. Hihetetlenül jók. Játszi könnyedséggel muzsikálnak, mintha ez nem is munka lenne, mintha nem is több százezer óra gyakorlás állna ennek a játéknak a hátterében. A vendéglő spanyolokkal van teli, ennek megfelelően spanyol dalokat játszanak. Elsőként a nagy klasszikust, a Granada-t. A prímás vagy hat asztallal előrébb játszik, a zenekar semmit sem hal a játékából, a vonó mozgását követve kísérik. A dal olyan szinten össze van gyakorolva, hogy hiba nélkül váltanak tempót ilyen körülmények között, és tökéletesen egyszerre fejezik be. El vagyok bűvölve. Világszínvonalú produkciót látok, a szememtől néhány méterre.




Közben a prímás folyamatosan kínálja a zenekar CD-jét eladásra a vendégeknek, és szépen fogy is a portéka. Természetes módon társalog, néha viccelődik velük spanyolul, németül, angolul, attól függően, hogy az asztalnál ülők milyen nyelvet beszélnek. Aztán újra játszanak egyet, és új asztalt "támad" meg. Órákig el tudnám őket nézni, de tovább kell mennem. A bástya teraszán, egy presszó működik, ahol ugyan ilyen zenekar játszik, ugyanilyen színvonalon. Az egyik spanyol hölgy elkéri a prímástól a hegedűt, és "behúz" néhány hangot Brahms "ötödikéből". A prímás ezt szakmai kihívásnak veszi, és belekezd Monti csárdásába. Olyan tempót diktál a gyors résznél, hogy a zenészei majdnem megszakadnak a követésében. Ez nem annyira tetszik. Öncélúan használja a technikát. Nem a zenét akarja kiszolgálni, hanem azt akarja megmutatni milyen virtuóz. Ehhez kétség nem fér ezután. Mégis nekem a másik banda lent jobban tetszett. Elhagyom a várat, elég a zenéből. Célba veszem a Margit-szigetet. Utoljára három éve voltam itt, amikor a rekut vásároltam, itt róttam az első próbaköröket, gyakorlatilag itt tanultam meg rekuzni. A Margit híd készen van. A hatos villamos ismét megáll a sziget bejáratánál a híd közepén. Veszek egy giros-t, és ebédelek az egyik padon. Közben nézem a sziget közönségét. A futó ösvényen sorba tűnnek fel a sportosak. Idősek, fiatalok, férfiak nők, gyerekek. Feltűnik, hogy remek formában vannak mindannyian. Ritkán feltűnik valaki aki láthatólag a súlyából szeretne leadni, őt külön tisztelettel nézem, még élénken él az emlékezetemben, amikor én is küzdöttem naponta az én szigetemben ugyanebből a célból. Közben azt is látom, ahogy duci lányok tépik, marcangolják a hamburgeres bódé mellett a dupla "hambijukat". Láthatólag ők elégedettek az alakjukkal. Én kevésbé. A Dunában egy busz úszik. Elég hülye látvány. Valakinek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy egy sima buszt átalakít kiránduló hajóvá. A vízibusszá avanzsált volt Ikarusz nyugodtan úszik Szentendre irányába.



A sziget kezd megtelni. A Nap delelőn van, mindenki fürdőzik a sugaraiban. Egy lány bikinire vetkőzve napozik a tisztás közepén, egy másik csak simán elfekszik a rakpart lépcsőjén. Amerre csak nézek mindenhol párok ülnek a padokon, a fűben, a parton.  "Ennyi jut nektek a természetből" gondolom magamban, kicsit sajnálva a fővárosi népeket, miközben már kifele tartok a szigetről.

 

Gyors látogatás a Nyugati pályaudvarnál, ami engem valamiért mindig vonz, de nem tudom igazán megmagyarázni miért. Valahogy ez a múltszázadi vasszerkezet testesíti meg számomra azt a századeleji környezetet, amikor, és amelyben  jobban szerettem volna élni. Ez a cilinderes, polgári világ, ahol nagyobb udvariassággal, és tisztelettel viseltettek egymás iránt az emberek számomra ebben a Eiffel cég által készített vasszerkezetben konzerválódott. A pályaudvarra ilyenkor gőzmozdonyokat, a parkolóba konflisokat képzelek, és látom, ahogy a hölgyek előtt szélesre tárják az urak a kupé ajtókat.

 

Már a metrón ülök, és az egyik megállónál megáll bennem a levegő ahogy elkapom egy leszbikus pár szeméből azt a bizonyos csillanást, amit csak szerelmesek tudnak. Érdeklődve nézem őket, ahogy elmerülnek egymás világában, tekintetében, követem mozdulataikat, amelyekkel azokat a finom érintéseket létrehozzák, amelyek süvegelő viszonyban sincsenek a barátnők megszokott érintéseivel. Nem tüntetnek kapcsolatukkal, nem akarnak feltűnést kelteni. Egyszerűen csak sugároznak, ahogy bármely hetero szerelmes pár is ezt teszi. A következő állomáson leszállok. Minden aluljáró koldusokkal van teli, az itt élők már meg sem látják őket. Lassan kifogyok az apróból. A Hősök terén vagyok. Kicsit nézelődöm, majd átsétálok a Városligetbe. Közben szépen halad az idő, már nincs sok a vonatindulásig. Egy gyors metrózás a Ferenc körútig, még gyorsabb látogatás a Tam-Tam dobcentrumban. Tájékozódom az aktuális dob és cintányér árakról, begyűjtök néhány nyomtatványt, és elindulok a Déli pályaudvar felé. A Gemenc IC már bent áll a vágányon. Lehuppanok az ülésbe, és arra gondolok, mennyi impulzus ért ez alatt a néhány óra alatt.  Mennyi szín és ezernyi árnyalat, ami ebben a városban egyszerre zúdul az idelátogatóra. Mennyiféle ember, egyszerűek, és különlegesek, mind cipeli hátán a saját problémáit. A város tempója számukra természetes, sőt annyira megszokták, hogy már lassúnak is érzik néha Számomra ez fénysebesség. Képtelen lennék ebben a nyüzsgésben élni. Az itteniek talán nem érzik de ez akkor is egy folyamatos stresszfaktor számukra. Ebben a városban boldogtalannak lenni az egyenlő a halállal. Ez a környezet naponta megterhel a milliónyi látvánnyal, a rengetegféle emberi sorssal, ami mellett minden percben elmész. Ez a folytonos nyüzsgés csak úgy viselhető el, ha te magad belül rendben vagy, és van egy hely ahol kikapcsolhatsz ebből. Ez azonban csak keveseknek adatik meg.

Amikor a vonat elindul megnyugodva gondolok arra, hogy nemsokára kihúz a mozdony ebből a számomra izgalmas, de hosszútávon élhetetlen városból. Hátradőlök és lehunyt szemem mögött még sokáig nézem a vetítést, amit a városban rögzített agyam. Az ismerős állomásnevek egymás után futnak el az ablak előtt, csak néhány pillanat, már itthon vagyok. Ez valami más. Nekem való.

A képek Nokia 5800 XpressMusic telefonnal készültek. Nyugati pályaudvar kép innen.

2 megjegyzés:

@X írta...

Kissé irigykedve olvastam beszámolódat ! Én az elmúlt 5 hónapban 2x jártam Bp.-en, legutóbb 09/18-án (vasárnap) vonattal (IC)-nyugd.utalvánnyal (90%)- reggel mentünk,délután jöttünk,- (nem kell elhinni,mert másnak sem mondtam)-voltak olyan érzéseim, hogy de jó lenne egyszer, kb. annyira "szétnézni,"- mint ami veled is megesett. Valahogy csak a nagy rohanás volt/van.
Koldulókról : villamoson egy Fedél Nélkül-t "áruló" nőnek valamennyi pénzt én is "odavetettem" (adtam) - hazafelé odáig süllyedtem (!) vettem egy 0,5 l-es vizet,(igaz,jó hideg volt) de 300 Ft-ot fizettem.
Tán' hallottad a hírt, Bp.-en 50 Ft-ért "rakott ki" egy bank, 0,5 l-es vizet (50 Ft-ért)- de ingyen is el lehetett vinni... a befolyt összeget egy gyermek alapítvány kapta meg. A bp.-iek 36-37%-a fizetett érte - a többség elvitte ingyen. (Hát, ennyit.)-részben Bp.-ről...

aranyos fodorka írta...

"Képtelen lennék ebben a nyüzsgésben élni"....írod. Egyetértek, én is ezt érzem. Nemrég voltam Bp-en, hát nekem gyötrelem volt. Nem tudom mi kellene, hogy történjen velem ahhoz, hogy képes legyek oda költözni.