Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2011. április 29., péntek

Keresztények között

Érdekes dolog a vallás, és az azt gyakorlók lelkivilága. Vajon mi késztet minket arra, hogy megkereszteljük gyermekeinket? Miért fontos számunkra még mindig két évezreddel Jézus után ez a tulajdonképpen primitív emberi szertartás? Akkor is ilyen lennék, ha a szüleim, nagyszüleim nem hithű keresztények lettek volna, és nem látom magam előtt templomba járó példájukat? Vajon mi késztet embereket arra, hogy felnőttként megkeresztelkedjenek, mint ahogy ezt a Húsvét hétfőjén tette egy férfi a templomunkban? Mindezek mögött talán az istenfélő ember gondolatai vannak, aki nem tudja elviselni a lelkiismeretére nehezedő terhet, amit az a tudat jelent, hogy nem a keresztény normáknak megfelelően él, viselkedik, érez. Ez a megfelelni akarás, aztán végighajtja az ősök által már sokszor bejárt úton, ami a keresztelőtől az egyházi temetésig tart. Ezen a Húsvéton, a szedresi református templomban egy újabb kis ember indult el a kereszténység útján. Miközben néztem a szertartást az jutott eszembe, hogy a templomot ahol állunk ennek a babának az őse (az én dédapám) alapította többek közt, és a családunkban a most keresztelt emberke már az ötödik generációt képviseli, aki e falak között mondhatja majd el, ugyanazokat az imákat, melyeket az ősei is mormoltak már száz éve. Azt hiszem talán már csak a vallásban lehet megtalálni ezt az állandóságot, ami képes még ily módon generációkat is összekötni, és azok a gyerekek akik ezt felfogják, részesei lesznek valami nagyobb valaminek, amit az egyszerűség kedvéért hívhatunk most kollektív emlékezetnek is. A fiam azt mondta a hétvégén, hogy "egyszer eljövünk templomba és napokig nem térünk magunkhoz a katarzistól", ami ugyan túlzás, de meglehetősen közel jár az igazsághoz. Én már ezen a helyen  régóta  megnyugvást érzek, magamba szállva látom saját jelentéktelenségemet, és egyben azt a kikerülhetetlen sorsot, melyet az élet nekem és minden elődömnek szánt, mint megkerülhetetlen karmára úgy gondolok erre az útra, melynek lépésről lépésre követem a nyomvonalát, és aminek ugyanilyen törvényszerűen egyszer a végére fogok érni. Ennek az útnak az elején jár a család legkisebb tagja a pici Attila, aki most már keresztényként viselheti ezt a szép ősi nevet, és remélem, egyszer majd sok év múlva szülőként áll ő is ebben a templomban, és úgy nézi a keresztvíz alá tartott gyermekét, azzal a meghatottsággal, és az új élet felett érzett örömmel, amivel mi néztük őt hétfőn  április 25-én az Úr 2011-edik esztendejében.

A ceremónia.





Vége a megpróbáltatásoknak.

2 megjegyzés:

Atomnyul írta...

Fél napot mondtam, úgy már nem annyira túlzás. :D

Jól volt nézni ezt a kis legényt. Kíváncsi vagyok, tizen-egykét év múlva hogy áll ehhez a dologhoz. :)

Redzsi írta...

Ahogy "öregedő" magamat látom (az évek előrehaladtával rengeteg dolog átértékelődött és átértékelődik folyamatosan bennem) és apukáját ismerem, biztos vagyok benne, hogy gyakorolni fogja a vallását és nem lesz számára idegen és ismeretlen érzés a templombajárás ... :)