Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2011. február 25., péntek

Kórházi emlékek

A folyosóról beszűrődő televízió zaja, észrevétlenül lopakodik az agyukba, és egyre zavaróbban hat. 2/4 becsukja az ajtót.
Való világ, agymosás—kommentálja az éppen futó műsort, amit a betegtársak sokadalma hangosan élvez a folyosón.
Boldogok a lelki szegények...— ért vele egyet 2/3.
Az ajtó nem sokáig marad csukva, valahogy a nővérek allergiásak erre, vagy csak nincs kedvük napjába több százszor lenyomni a kilincset. A kivágódó ajtón az éjszakás nővér érkezik egy társával. Kezükben gyógyszereket tartalmazó nagy méretű doboz. Mintha csak stewardess szolgálat lenne egy repülőn, úgy kínálják portékájukat.
Nyugtatót, altatót, fájdalomcsillapítót valakinek? — kínálja a drogokat Kata nővér.
2/3 kér most is, mint minden ilyen alkalommal. Az állandósult fájdalomtól már hetek óta pihenni sem tud. A jobb lába gyakorlatilag menthetetlen. 70 éves, és már nem is a valószínű amputáció izgatja, hanem az, hogy legyen minél előbb túl az egészen, mert így minden nap gyötrelem számára.
Még néhány futó láz, és vérnyomásmérés, véralvadásgátló injekciók a már műtéten átesetteknek, és a két nővér mögött ismét becsukódik az ajtó. 2/4 eközben azon gondolkodik, hogy miért nem képes ugyanúgy kapcsolatot teremteni az ápolószemélyzettel, mint ahogy a kinti életben bárkivel. Bármennyire is igyekszik a nővérekkel, a néhány szavas visszavakkantáson túl nem lehet kommunikálni. A néha felvillanó érdeklődést a szemükben a beteg iránt lehetetlen tovább fejleszteni egy emberi beszélgetéssé. Mi ez náluk? Valami védekezés, hogy ne kerüljenek közel a beteghez, hogy ne érintsék meg a lelküket az óhatatlanul mindennaposan bekövetkező tragédiák? Miért elég nekik a szoba/ágyszám egy-egy beteg azonosítására, és miért nem akarnak egy kicsivel többet tudni róluk? Lehet ezzel a személytelen hozzáállással ápolni odaadással? Egyértelmű hogy nem lehet mindenki Kalkuttai Boldog Teréz, de mégis csak többet várna az ember olyan emberektől, akik az ápolói szakmát választották hivatásuknak.
Megkérdezi 2/3-at aki nála közel harminc évvel idősebb, kíváncsi mit gondol erről ő.
Szerintem ők nem is látnak bennünk embert, csak egy munkadarabot— válaszolja 2/3— de ennyi elég ahhoz, hogy ellássák a feladatukat minimálisan.
De én nem azt akarom, hogy minimálisan lásson el, hanem azt szeretném, ha tényleg érdekelné, hogy mi van velem — makacskodik 2/4.
Akkor nem jó kórházban, vagy országban, de lehet, hogy még csak nem is jó bolygón vagy —mondja nevetve 2/3.
Aztán tovább beszélgetnek, szóba kerül minden. Társalognak irodalomról, történelemről, napi politikáról, zenéről, és fényképezésről, családról. Már rég elmúlt villanyoltás ideje, de még mindig beszélgetnek halkan. A kórterem félhomályában egymásra talál két generáció, ritka emberi beszélgetés alakul ki, amikor mindkettőt érdekli a másik véleménye a világ dolgairól. Közben néha 2/3 menetrendszerűen feljajdul, a bivalyerős fájdalomcsillapítók már mit sem érnek nála. 2/4 az idő múlásával egyre vidámabb, nyakán egy nagy kötéssel, törökülésben ül az ágyon, bízik abban, hogy a nehezén túl van, és csak néhány nap és újra otthon lehet, elfelejtve ezt a nyomasztó helyet, ahol mindennap lefűrészelnek egy lábat. Alig telik el néhány perc, és rengeteg érdekességet tudnak meg egymásról, csupa olyan dolgot, ami nem átlagos, vagy legalábbis az emberek felé csak egy kicsit is érdeklődő másik ember számára érdekes lehet. Ismét szóba kerülnek a nővérek akik számára csak 2/3 és 2/4 ők, két munkadarab néhány napra, akik nemsokára hazamennek és a helyüket új betegek foglalják el. Egy hét múlva a két kód más arcot takar, más kórtörténetet, és számukra ez is mellékes. A betegek közönyt, szinte sugárzó utálatot érzékelnek irányukból. Végzik a munkájukat, jól, pontosan és lélektelenül. A betegek személyiségét úgy fedi el közönyük, mint a klinika előtti teret a januári hó. Hetente több tucat embert látnak el anélkül, hogy bármit is megtudnának róluk. Nem gyűjtenek élményeket tudatosan, ezzel elzárják magukat a munkájuk egyik lehetséges legnagyobb jutalmától is, hogy megtudják, az amit tesznek hasznos, annak értelme van, és sok ember számára nem kevesebbet jelent mint a visszakapott reményt, magát az életet. Szenvtelen arccal kötöznek, és etetnek, mosdatnak és injekcióznak, lázt mérnek és infúziót kötnek be, de a betegekről semmit sem tudnak, így meg sem fordul a fejükben mikor a kiürült ágyakon cserélik az ágyneműhuzatot, hogy visszaadtak egy nagypapát az unokáinak, meggyógyítottak egy apát akiért a gyerekei és felesége aggódtak. A nemtudás homálya fedi el számukra azt is, hogy találkoztak 2/3-al aki történetesen Gyenes Kálmán volt  a fotóművész, akinek könyve jelent meg Erdélyben készült fotóiról, és fogalmuk sincs 2/4-ről aki egy fekvőbringával teker országokon át.

6 megjegyzés:

aranyos fodorka írta...

Nincs lélek, nincs idő, nincs igény, nincs erő, nincs elvárás, nincs pénz.
Ha semmi sincs,
miért lenne pont könyörület, megértés, szeretet, megbecsülés, empátia ?
A magam részéről teljesen reménytelennek, kilátástalannak tartom a helyzetet.
Csak valamiféle katarzisban hiszek.

Ábrahám Exit Béla írta...

Már az elején tudtam, hogy Te vagy a 2/4.

Névtelen írta...

(Kórház,altattak,műtöttek,gerinc... aztán az izgulás,lesz-e bénulás ?- majd kb. 13 éve rokk.nyugdíj- stb.)
Tartsatok cinikusnak,vagy tudom is én ? Az ápolói munka az nagyjából ilyen ! (?) -Épp' elég szakmailag elvégezni,nem hozzá még +-ban az emberek magánéleti dolgait is felvállalni ? Bizonyára az ápolónak is vannak problémái, otthoni,munkahelyi, stb.
Vajon "fordított esetben" menne-e nektek ? - Remélve, nem bántottam meg senkit sem. Én meg így vélekedem.

Zéta írta...

@Exit: Örülök. Már ismered a stílusomat nagyon. :)

@x: Szerintem meg nem. Azokon a területeken, ahol emberekkel kell dolgozni nem elég csak a szűken vett szakmai teendőket ellátni. Igenis egy ápoló foglalkozzon a beteg lelkivilágával is, hiszen ez is a gyógyítás része, mondhatni ugyanúgy szakma, mint szakszerűen bekötözni egy sebet. Igenis egy egy pedagógus nyújtson többet a gyerekek számára, ne csak lexikális tudással=baromságokkal tömje a nebulók fejét. Nem érdekel, hogy milyen napja van az óvónőnek, és milyen problémái, elvárom, hogy ne lökdösse, ne kiabálja le a fejét a gyerekemnek. Minta ahogy elvárjuk, hogy a pincér ha rossz napja van ne borítsa ránk az asztalt, a buszsofőr ne menjen fának, az orvos ne tévesszen diagnózist,az igazoltató rendőr ne lőjön le, a színész, zenész szórakoztasson. Ez az ő szakmája, ők választották, senki nem kényszeríti őket arra, hogy ezt tegyék naponta. A munkahelyek mindegyikén elvárják, hogy a problémáid ellenére jó teljesítményt nyújts, és ha problémád van vegyél ki szabadságot és rendezd, ha beteg vagy menj orvoshoz. Igazad van nekem nem menne, de nem is vagyok ápoló mert tudom, hogy alkalmatlan lennék rá, mint ahogy ezer másra is. Például gyűlölök szerelni, annak ellenére, hogy ez az egyik tanult szakmám, én választottam, de belátom hiba volt, és a szerelés a legrosszabbat hozza ki belőlem. Ezernyi munkahely van, és ennek sokszorosa foglalkozás. Ezért soha többé nem akarok ilyen munkakörben dolgozni, és ha Isten segít nem is fogok.

Ábrahám Exit Béla írta...

Én szívesebben megyek olyan boltba, ahol kedvesek az eladók (pedig lehet, hogy drágábbak a termékek). Inkább beállok abba a sorba, ahol kedves a pénztáros (pedig lehet, hogy hosszabb a sor). Ez más területekre is igaz.

Redzsi írta...

Vége van Tesó! Mondandá egy kollegám: "ez már történelem" !
Ne foglalkoztasson már a kórház és az ott történtek! :)
Végre újra dolgozhatsz! Remélem pálmalevél, vörösszőnyeg pezsgő durranás és egyebekkel vártak!:)