Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2010. június 26., szombat

My best friend

Tizenhat évesen találkoztunk először. Évszám: 1982. Azt hittük csak a zene szeretete a közös bennünk. Eleinte csakis ez miatt találkoztunk, az akkor még nagyon lassú, valós idejű zenemásolás egyik magnóról a másikra órákig tartott. Míg a magnókban forgott a szalag, és a felvevőfej átmágnesezte a szűz polimer csíkot, mi beszélgettünk. Ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé a zene lett a fontos, hanem a beszélgetés. A zene ehhez csak a hátteret biztosította. Kiderült nagyon sok gondolatunk közös, és éjszakába nyúlóan beszélgettünk mindenről. Sci-fi-ről, a világról, csajokról, magunkról. Elindultunk egy közös úton, már egymást formáltuk, új információinkat osztottuk meg, új zenei kincseket fedeztünk fel, a könyvtárunk is lassan közös lett. Rengeteget tanultam tőle, a mai környezetvédő gondolkodásom gyökereit is neki köszönhetem. Valahogy mindig azt éreztem Vele kapcsolatban, hogy mindig egy lépéssel előttem jár, és néha csak évek múltán értettem meg egy bizonyos mondatát. Az életünk közben zajlott. Iskolába jártunk, majd dolgozni kezdtünk, mellette ismét iskolákba jártunk, jogosítványunk lett, bevonultunk, majd másfél év múlva leszereltünk. Közben lányok jöttek, akik érdekes módon szintén barátnők voltak. Feleségeink lettek. Majd megszülettek első gyerekeink is. Azt hiszem valahol ez volt az a pont, ahonnét meredeken kezdett eltérni kettőnk életének alakulása. Lehettem volna én Ő, és Ő én. Ebben az időben még csak egy szakma, és a feleség volt a különbség. Egyre ritkábban találkoztunk. Mikor néha jött, kiöntötte szívét. Tényszerűen, beletörődve mesélt életéről, ami egyre borúsabbnak tűnt az idő múlásával. Azt mondta melegedni jár hozzánk. Mi örültünk, hogy képesek vagyunk egy kis meleget csempészni szívébe. Próbálkozott alkalmazkodással, munkába meneküléssel, pszichológussal, még vallási szektának is tagja lett. A válása nem lepett meg minket, én segítettem a költözködésben, majd néhány év múlva ezt megismételtük mikor a következő feleségétől is elvált. Ma már a fővárosban lakik, és dolgozik. Mint egy keljfeljancsi, harmadszor is felépíti az életét, pedig tudom magamról, hogy a huszonéves energiák elmúltával ez már nem lehet könnyű, sőt, talán iszonyúan nehéz. Néha írunk egymásnak. Én olvasom verseit, melyeket tizenéves kora óta ír, és legtöbbször próbálom kitalálni a sorokban elrejtett gondolatokat. Versei többnyire keserűek, pesszimisták, vagy csak egy tapasztalt optimista gondolatait fejezik ki. Néhány szavas haikuiban képes megragadni a lényegét bárminek, és ugyanannyi információt átadni 17 szótagban, mint én több oldalas irományaimmal. Tudom Ő a blogomat olvassa rendszeresen, így valamilyen szinten "képben" vagyunk egymás életével kapcsolatban. Már csak nagyon ritkán találkozunk. Egyszer azt mondta egy interjúban Faludy György:" ...az idő megöli a barátságokat...", de ez talán nem igaz, csak egy hosszú, igazi, mély barátság esetén már nincs mit megbeszélni, hiszen pontosan tudom mit érez, mit gondol a dolgokról. Mindent tudunk egymásról, a szellemi fejlődésünk, vagy leépülésünk is teljesen egy irányba tart, így a környezetről és emberekről is egyformán gondolkodunk. Közben öregszünk. A napi aktualitásokról, nincs mit beszélni, hiszen nem sok jelentősége van. Amikor felhívott a múlt héten, hogy erre jár, és bejönne, nagyon örültem, hiszen már nagyon régen találkoztunk. Ismét éjszakába nyúlóan beszélgettünk, mint valamikor nagyon régen, és ez még mindig nagyon jó. Mint egy pszichoterápia, ahol kimondhatunk őszintén dolgokat, anélkül, hogy ezt a másik félreértené. Kevés ember van az életünkben aki előtt álarcok, és pajzsok nélkül magunk lehetünk. Aki pontosan annak hallja a mondatainkat, aminek mi kimondtuk őket. Nem keres mögöttük hátsó szándékot, és nem kételkedik azok őszinteségében. Úgy hiszem egy barátság nem attól jó, hogy sülve-főve együtt vagyunk. A mi kapcsolatunk sosem volt egy ilyen közös sörözős, focinézős, klasszikus férfi barátság. De mindig tudom, hogy ott van a háttérben, és bármikor számíthatok rá, mint ahogy ő is rám. A folytatásban sem fog semmi változni. Ez az elátkozott korosztály, akinek már nyugdíja sem lesz, élete utolsó napjáig a munkához lesz láncolva. Azok a gyerekek akik eltartanák nemzedékünket, meg sem születtek, a várhatóan 70 év körüli nyugdíjkorhatárt egyébként sem sokan fogjuk elérni. Ez kizárja számunkra a nyugodt öregkort, így a barátságunkból sem lehet már több, mint egy néha találkozós, távolból követős kapcsolat, melynek a végén egy telefonhívásban mondják ki az utolsó szót.


Farkas István - Tovább az úton

Árnyékom az út porában fekszik,
lépek, megyek tovább.
Szememben a nap tüze,
fénye szivárványosra színezi könnyem,
keserédes emlék a szívemben.
Nehéz a léptem, hosszú az út,
Megyek tovább az úton,

(kép forrás: http://retronom.hu )

2010. június 22., kedd

Gagliarda avagy tizenöt hang-száll

Végre ismét van NET-em, egy vihar kivégezte a modemet, a rootert, és a hálókártyát is, így néhány napig kénytelen voltam többet olvasni, a hagyományos módon könyvből, ami egyáltalán nem baj, hiszen egyrészt imádok olvasni, másrészt jó néha kikapcsolni a virtuális világból.
De ma felgyulladtak a LED-ek a modemen, és újra a billentyűket csapkodom.
Mivel az esős évszak még mindig nem hagyja a bicajosokat tekerni, így élményeimet kénytelen vagyok más forrásokból beszerezni. A múlt csütörtökön egy munkatársam talán századszori meghívásának tettem eleget, amikor is ellátogattam a szekszárdi Művészetek Házába, aminek hangzatos neve a volt zsinagóga épületét takarja. Itt került megrendezésre a Gagliarda kamarakórus évadzáró hangversenye. Mivel ezúttal nem felejtettem el, és még rá is értem, hát nagy várakozással vártam az előadást, annál is inkább mert magam sem tudtam, milyen hatással lesz rám, egy ilyen jellegű zene. Akik ismernek azok számára nem meglepő, ha azt mondom hatott rám, nagyon is, újra felfedeztem magamnak a kóruséneklésben rejlő szépségeket, és lehetőségeket. A tizenkét nőből, és három férfiból álló kórus, egy igen színes műsorral állt színpadra, a dalok nagy időintervallumot öleltek át, és a kórus adta egyhangúnak is nevezhető "hangszerelés" egyáltalán nem hatott még az utolsó dalnál sem untatólag. Nagyon tetszettek a szólamok ritmikai megoldásai, és én nagyon is láttam a rengeteg munkát, próbát az előadásban, és a dalok nehézsége ellenére csak nagyon kevés, csak szakmabeliek számára hallható hibát, félre intonálást hallottam. De ahogy a kórustag munkatársamnak is mondtam az előadás után, nem tökéletesnek kell lennie, hanem jónak, és hatásosnak. Ez pedig maximálisan sikerült a csapatnak. Egy kicsit visszarepítettek engem kisfiú koromba, amikor a zeneiskolában szolfézs órákon, hasonló dalokat énekeltünk két-három szólamban, és most eszembe jutott mennyire szerettem ezeket. De a kórus egyik legszimpatikusabb vonása számomra az volt, hogy ahogy megszólaltak, rögtön kiült az arcukra a mosoly, és látszott, hogy ők ezt tényleg azért csinálják, mert számukra a zene örömet okoz. Ezért szívesen feláldozzák szabadidejüket is, hiszen a sok év alatt rengeteg dalt tanultak meg, gondolom mindenkinek más-más volt a nehéz, de mindenkinek vannak olyanok amit csak kínnal sikerült a lehető legjobbra megtanulni. Ebben a bolond anyagias világban olyan jó néha látni példát arra, hogy valaki valamit csak magáért a tevékenységért végez. Nem kapnak érte semmit, csak a kórustársak barátságát, a hallgatóik szeretetét, de számukra ez elég. Ahogy néztem őket láttam, ahogy egymásra nevetnek, ahogy élvezik ahogy az egyes hangokból valami teljes lesz, egy kitartott összhangzat, vagy ahogy a szólamok üldözik egymást, egymás alá, és fölé szállnak, segítik, ellenpontozzák, vagy hangsúlyozzák egymást. Örültem, hogy egy kicsit, ha passzívan is, de részese vagyok ennek a csodának, hiszen a vox humana a világ legősibb hangszere. Szépsége és megunhatatlansága talán éppen egyszerűségéből fakad. Ahány torok annyi hangszín, és a sok egyedi hangból lesz egy ugyanennyire egyedi kórushangzás. Semmi hangszer, semmi elektronika, csak a tér adta természetes effekt (church-reverb), a karmester "beint" és elindul a Zene. De szép is ez.
A dilemmám tárgya a következő. Van egy üres hely a tenor szólamban. Hívtak. Nem tudom mi legyen. :)

2010. június 9., szerda

Szuzi

Nem írtam még sosem egy napon két bejegyzést. De most kell.
A mai napon meghalt kedves öreg kutyám. 1995-ben született, anyja szintén az én kutyám volt, az apa pedig a szüleimnél élt. Nem tudom más kutyafajták milyenek, én a német juhászokban találtam meg azt, amit számomra egy kutya jelent. Az a fajta intelligencia, és szocializációs készség amire ők képesek, szerintem egészen rendkívüli. Ahogy telnek az évek, a kutya észrevétlenül válik családtaggá. Egy idősebb német juhász, már hangsúlyokból, pillantásokból is megért minket. Mindig lány kutyákat tartok, mert valahogy ők még szelídebbek, simulékonyabbak. Persze csak velünk. Soha nem merült fel bennem, hogy a kutyám bánthatná a gyerekeimet, pedig együtt játszottak velük órákon át naponta. Azt hiszem nem lesz újabb kutyám. Ennek több oka is van. Nem vagyok képes 10-15 évenként eltemetni az egyik legjobb barátomat, valamint az évek múlásával egyre kevésbé vagyok arról meggyőződve, hogy jogomban áll, egy másik élőlényt korlátozni a szabadságában, és csak a kutyáim tudnának arról mesélni, hogy valójában kettőnk kapcsolata számukra is előnyös volt-e. Mert számomra egyértelműen az volt, hiszen általuk egy barátot kaptam, aki sosem tolakodik, aki mindig kéznél van, és csak addig van velem, amíg akarom, nem követel, és nem is kér, képtelen alakoskodásra, nem gonosz, nem sértődik meg, ha rossz hangulatomban nem jól bánok vele. Egy huszonnégy órás őrző-védő szolgálat őrzi a házam, és családom álmát, alamizsna szintű bérezésért, és ha kell még meg is hal értünk ez a "buta" kutya. Nem régen olvastam, hogy egy kutya vagy macska közelléte kimutathatóan jó hatással van az emberre, vérnyomása csökken stb. De vajon ez képes ellensúlyozni azt a fájdalmat, amit a kivédhetetlenül bekövetkező elvesztésükkor érzünk? 15 év kutyaévekben állítólag 105 emberi évnek megfelelő időtartam. Most úgy érzem mintha valóban 105 éve élt volna velünk ez a kedves, meleg tekintetű állat. A család életének egy nagyon is meghatározó szakaszában volt velünk, miközben a gyerekeink cseperedtek, a vállalkozásunk felfutott, majd 10 év múlva véget ért, és ezzel az ő aktív éveinek is vége szakadt. Ő volt a kutya, aki amikor elkészült az új házunk velünk együtt költözött, mert az új ház mellett egy új kutyaház is készült számára. Csak öt nyugdíjas év jutott számára. A gondolat, hogy nincs többé egyáltalán nem könnyebb attól, hogy tudom, szeretetben élt, és a 15 év az tisztes kutya életkornak számít. Én még sokáig fogom lesni megszokásból a kutyaházat, és várni, hogy kidugja fejét.
Tudom. "Csak" egy kutya, de csak annyira "csak", mint amennyire én is csak egy ember vagyok. R.I.P.

2010. június 8., kedd

Madárbarát örömök

Fogalmam sincs hogy csinálták, de túlélték, és most itt vannak.
Végre teljes értékű a házunk. :)
Kell, hogy érezzék, hogy nálam biztonságban vannak. Apró öröm nekem ez, mégis mindennap képes vagyok örülni nekik. Amikor hajnalban munkába indulok, az első dolgom, hogy felnézzek az eresz alá, és a szemeimmel megsimogassam a fészekből kikandikáló apró, fekete sapkás fejüket. Délután pedig sokszor figyelem, ahogy semmilyen más madárhoz nem hasonlító röptükkel száguldoznak, a ház körüli légtérben.


Szeretem a fecskéket, nem csak őket, minden madarat, de őket különösen.
Figyelek a szomszédban fészkelő kerti rozsdafarkúra is, aki minden hajnalban, és alkonyatkor a szomszédház kéményéről "kiabál". A kertem tudatosan madárbarát kertnek "épül", ami egy természetvédelmi terület szélén talán túlzás, hiszen csak néhány méter sétát kell tennem az erdőig ami valóban természetes élőhelye rengeteg madárfajnak, de nekem mégis fontos, hogy a közelemben legyenek. Télen etetem őket, nyáron itatni fogom, és műfészkekkel, valamint madárodúkkal fogok készülni a jövő évre. Nekem ez nem áll semmiből, nekik nagy segítség lehet. Már alig várom a kis fecskék kelését, és az első repülő leckéket. Remélem most már fecskebarát lesz az időjárás is, és sikerül nekik normálisan felkészülni a költözésre is. Most a házamon épült három fecskefészekből kettő lakatlan. Ez körülbelül megfelel az országos statisztikáknak is. Nem kéne több, csak néhány kedvező év, hogy ismét felszaporodjék a létszámuk. Olyan nagy kérés ez?

2010. június 1., kedd

Regina révbe ér

Ez a könyvcím járt a fejemben egész hétvégén.
Ez a május számomra valahogy úgy alakult, hogy minden héten történt valami, ami a házassággal, párkapcsolattal összefüggésben adott számomra pozitív élményt. Kezdődött Nikivel és Andrissal, majd folytatódott a saját házassági évfordulónkkal, ezt követően, egy székesfehérvári buliban dolgoztam, ahol a pár a negyvenedik évfordulóját ünnepelte, lányai és számos unokája körében. Ennek a bulinak a legjobb része számomra, az a rengeteg képből álló diasorozat volt, amit vacsora után megnézhettünk. Ez indult a hatvanas években a két fiatal találkozásával, és házasságukkal amit 1970-ben kötöttek, majd a gyerekeik születése, felnevelése, házasságai után az unokák számának gyarapodásával egy hosszú szép, és minden jel szerint boldog kapcsolat, és életút bontakozott ki. Nagyon tetszett, hiszen valahol mindenki erre vágyik szerintem, de csak kevesek képesek ezt valóra váltani, mert néha az akarat is kevés, és a véletlenek szövevényének olyan kedvező együttállására is szükség van, ami egyáltalán nem mindennapi. Így jött el május 30 szombat, amikor a világon egyetlen példányban létező testvérem menyegzője elérkezett. A gondos, minden apró részletre kiterjedő szervezés (szerintem csak a húgom képes ilyen szín-centrikus, és milliméteres papír pontosságú teremdíszítést létrehozni), elérte célját, mert egy nagyon jó hangulatú, és valóban kellemes emberi összejövetelt sikerült rendezni.

Vannak esetek mikor azt érzem, hogy bizonyos dolgokon valamiféle felsőbb rendű áldás van. Kettejük találkozása nagyon érdekes, sorsszerű esemény volt. Utólag nézve, mintha mindketten csak azért tettek volna mindent, azért szenvedtek, vagy nélkülöztek volna hosszú éveken át, mert valahol a távoli ködös jövőben, ez a kapcsolat várt rájuk, és így már minden értelmet nyert. Ettől a naptól felesleges "mi lett volna ha..." kezdetű mondatokon tépelődni, hiszen Regina révbe ért. Vele együtt valahol mi is az Ő hajójának tatján utazunk, és örülünk, hogy a kikötő olyan, amilyennek mi elképzeltük már nagyon régen, és kezdjük elfelejteni a korábbi zátonyok mellett épült szánalmas stégeket, amelyeket csak a reménytelenül végtelen tenger vesz körül. A hullámok csendesen ringatják a hajót, és a végtelen már nem is olyan távoli, a horizont mögötti jövő cunamiktól mentes. Ennek a hajónak én vagyok az egyik legboldogabb utasa, hiszen a testvérem életéből hiányzó harmónia, a saját életemnek is hiányossága volt hosszú éveken át. Néha már a saját jól működő kapcsolatom is rejtegettem, csak azért, hogy ne érezze azt a hatalmas kontrasztot, ami kettőnk házassága között fenn állt. Persze tudom, hogy Ő ezt mégis minden pillanatban érezte. De az ember csak akkor érti meg valójában azt, hogy miben élt, amikor megtapasztalja a másik oldalt is személyesen, és most már ő is kérdően, értetlenül szemléli, a múltjának, és korábbi cselekedeteinek mozgató rugóit. De ez már nem is fontos. Hiszen a viharok távol vannak, az ég kék, és a kikötő hangjai magát az Életet jelentik.
A hajó egy másik utasa, még csak most cseperedik, mint minden tinilány még csak próbálgatja nőiességét, és a tizenévesekre jellemző —felnőtt fejjel már annyira érthetetlen— ezernyi problémával küzd. Néztem Őt a partin és arra gondoltam, hogy erre a kislányra milyen komoly nyomás nehezedett születése óta, és mennyi irányba kell megfelelnie a mai napig. Az, hogy még tud szívből mosolyogni, bennem tiszteletet ébreszt. Vajon hány elalvás előtt ábrándozhatott erről a napról, amikor az Anyát végre boldognak láthatja, és amikor egy olyan apa lesz a mindennapokban mellette, aki valóban partner, játszótárs, és erős támasza a családnak? Most Ő is kíváncsian tekinget ki a hajóból, olyan "alig merem elhinni" érzéssel, és talán a stabil szárazföld közelsége megnyugtatja. Az a kis csónak amelyen most tanul evezni, talán már elég tapasztalatot adott ahhoz, hogy a későbbi, saját hajója is biztosabban találjon egy nyugodt kikötőre.
Regina révbe ért. De ehhez kellett Regina. Kellett egy olyan Nő, aki képes volt kezébe venni a saját sorsát, és kiszakadni egy olyan közegből, ami számára csak egy hajófenék kilátástalan napfénynélküliségét adhatta. Látva a rengeteg gratuláló őszinte megnyilvánulását, tudom, hogy sokan érzik velem együtt ezt az áttörést, amit Ő vitt véghez. Gondolom sokan látják ebben a történetben saját sorsukat is egy kicsit, talán sokuknak példát is mutat, hogy soha nem késő váltani, hiszen a hajót mi kormányozzuk, és a világ nem csak háborgó tengerként érzékelhető.
Én pedig kívánom Reginának és Attilának, hogy negyven év múlva egy vendéglőben ők is egy szép hosszú diasorozatot tudjanak levetíteni, amiben rengeteg mosolygós felnőtt és gyerek szerepel!
Sok boldogságot Nektek "Forever and for always"!