Happy New Year for everybody!Már idejét sem tudom az utolsó olyan szilveszternek, amikor otthon voltam, vagy uram bocsá' szórakozni mentem ezen az éjszakán. 96 óta vezetem Excelben a zenész életem (is), azóta egész biztosan minden ilyen nap éjszakáján szórakoztattam. Ennyi idő alatt már mindenki hozzáedződött ahhoz, hogy ez az éjszaka számomra munka. Így volt ez az idén is. Szerencsére az elmúlt hat évben, már állandó helyen játsszuk az évbúcsúztató partyt. Ez egy hangulatos
kisvendéglő egy közeli kisvárosban, ahol a tulajdonossal nagyon jó kapcsolatban állunk, és évközben is többször hív minket a különböző rendezvényeire dolgozni. Ez jó. Jó mert ide, már "haza" járunk, és a vendégek többsége képes leutazni akár Székesfehérvárról is, csak azért, hogy minket hallgasson, a mi zenénkre táncoljék. Ez nagyban meghatározza a bulik hangulatát. De a legfőbb hatással rám van ez a szituáció, mert ilyenkor tényleg képes vagyok nem csak robotolni a gázsiért, hanem valóban szívből énekelni. Ez rockénekes koromban minden buliban így volt, hiszen a közönségünk, vagy kicsit nagyképübben fogalmazva rajongóink követett minket minden koncertünkre, így mindig ott volt egy állandó mag, akik a színpad elötti sorokban nagyon is meghatározták a színpadon állók hangulatát. Ha a zenész érzi a felé áradó szeretetet, akkor képes azt visszasugározni, és létrejön egy oda-vissza gerjesztő folyamat, ami nagyon kellemes, és rengeteget doppingol rajtunk, így a lehető legjobb formát tudjuk nyújtani. A "hakniban" ez nem általános. A zenekar néha csak a szükséges rossz, a mindig hangos, a sosem a kellő dalokat játszó, akik mindig felelőssé tehetők azért ha egy buli nem olyanra sikerül, mint a várt. De egy buli hangulatának csak egyik komponense vagyunk mi, a másik a közönség, és ha ők nem képesek ellazulni, vagy esetleg ezt alkohol segítségével próbálják meg elérni, és túllőnek a célon, akkor sosem lesz jó hangulat, csak egy csomó részeg, és egy csomó csalódott ember, és kedvetlen zenészek. Márpedig a szomorú zenésznél csúnyább látvány nincs egy színpadon. Szerencsére ez az idén sem így volt, hanem sikerült tényleg nagyon jó hangulatban eltölteni az éjszakát, és az idő úgy elrepült, hogy egyszercsak arra eszméltünk, hogy reggel van, és elfogytak a vendégek. A szakadó eső ellenére is jókedvűen pakoltuk össze a felszerelést, és hazáig énekeltük a dalokat együtt a rádióval. Ilyenkor szeretek zenésznek lenni. De az ilyen alkalmak az utóbbi években már csak az elenyésző kivételt jelentik. Sajnos az esetek többségében életunt, depressziós, gondokkal teli, ellazulni képtelen, muszájból jelenlévő közönséggel kell dolgoznunk, vagy a másik véglet, a vállakozói felső réteg, amikor is a gátlástalanság, és a minél előbb ordenáré részeggé válás jelenti a problémát, és sajnos egyre inkább gyakori ezekben a bulikban, hogy a zenekar lesz a célpontja a viccelődéseknek, ami néha már megalázó számunkra. Sajnos én ebben nagyon kemény tudok lenni, mert véleményem szerint a szolgáltatást vásárolják meg a delikvensek, és nem engem, minket. Így ha már nincs már út felajánlom, hogyha nem vetnek véget a macerálásnak, akkor én vetek véget a bulinak, és távozom, adott esetben gázsi nélkül, mert ez már túl van azon a határon számomra, ami még megfizethető. De ilyen még szerencsére csak egyszer volt egy vállalati bulin, ahol a fővezérigazgatóatyaúristen elkezdte a keverő beállításait megváltoztatni önkényesen. Én felajánlottam neki, hogy addig én elindítok néhány gépet az üzemben, mert kb. ez pont ugyanaz a dolog, mint hogy ő hozzányúlkál az én cuccomhoz. De nem jutottunk konszenzusra, ezért én is hozzányúltam a keverőhöz, lehúztam a hangerőpótmétereket, és kikapcsoltam mindent, és elkezdtem összepakolni. Azóta ott nem játszottunk, de ezt egyáltalán nem sajnálom. Vannak határok. Ha nekem meglehet szabni, hogy nem nyúlhatok a vendégek asztalához, nem beszélgethetek a vendégekkel, mosolyognom kell folyamatosan, különben levonnak a béremből, akkor én is elvárhatok a vendégektől néhány egyszerű alapszabályt. Nem nyúlunk a felszereléshez, nem köpködjük tele a mikrofonomat, mert utána azt én nyalom egész éjjel, nem dobáljuk meg a zenészt pogácsával mert ez olyan vicces. Szerintem ezek nem irreális elvárások. Inkább csak egy alapvető intelligencia igény, esetleg egyszerűen csak normális társasági viselkedés feltételezése. Ezek miatt gondolkodom folyamatosan, hogy visszatérek a rockműfajhoz, mert minden látszattal ellentétben a rocker közönségtől soha nem kaptam mást, csak tisztelettel vegyes szeretetet. Ők értékelték a munkám, hálásak voltak minden hangért. Egy rockkoncerten sokkal emberibb érzések vannak, és sokkal őszintébb megnyilvánulások, mint egy jogász, vagy orvos bálon. Sajnos tapasztalataim szerint a tanultság és a társasági viselkedés pont fordított arányban állnak. A legtöbb baj a hiperokos, befutott emberekkel van egy mulatságon, hiszen ők mindenkit megvehetnek pénzért, vagy legalábbis ezt gondolják. :) Persze ez a munkával jár. Azt is szokták mondani, hogy aki k...-nak áll ne panaszkodjon, ha megb.... Ez talán még így is van, de úgy hiszem, még egy k.... is megválogathatja, kivel, mikor hogyan. Ennyi választása talán lehet egy muzsikusnak is. Vagy mégsem?
kisvendéglő egy közeli kisvárosban, ahol a tulajdonossal nagyon jó kapcsolatban állunk, és évközben is többször hív minket a különböző rendezvényeire dolgozni. Ez jó. Jó mert ide, már "haza" járunk, és a vendégek többsége képes leutazni akár Székesfehérvárról is, csak azért, hogy minket hallgasson, a mi zenénkre táncoljék. Ez nagyban meghatározza a bulik hangulatát. De a legfőbb hatással rám van ez a szituáció, mert ilyenkor tényleg képes vagyok nem csak robotolni a gázsiért, hanem valóban szívből énekelni. Ez rockénekes koromban minden buliban így volt, hiszen a közönségünk, vagy kicsit nagyképübben fogalmazva rajongóink követett minket minden koncertünkre, így mindig ott volt egy állandó mag, akik a színpad elötti sorokban nagyon is meghatározták a színpadon állók hangulatát. Ha a zenész érzi a felé áradó szeretetet, akkor képes azt visszasugározni, és létrejön egy oda-vissza gerjesztő folyamat, ami nagyon kellemes, és rengeteget doppingol rajtunk, így a lehető legjobb formát tudjuk nyújtani. A "hakniban" ez nem általános. A zenekar néha csak a szükséges rossz, a mindig hangos, a sosem a kellő dalokat játszó, akik mindig felelőssé tehetők azért ha egy buli nem olyanra sikerül, mint a várt. De egy buli hangulatának csak egyik komponense vagyunk mi, a másik a közönség, és ha ők nem képesek ellazulni, vagy esetleg ezt alkohol segítségével próbálják meg elérni, és túllőnek a célon, akkor sosem lesz jó hangulat, csak egy csomó részeg, és egy csomó csalódott ember, és kedvetlen zenészek. Márpedig a szomorú zenésznél csúnyább látvány nincs egy színpadon. Szerencsére ez az idén sem így volt, hanem sikerült tényleg nagyon jó hangulatban eltölteni az éjszakát, és az idő úgy elrepült, hogy egyszercsak arra eszméltünk, hogy reggel van, és elfogytak a vendégek. A szakadó eső ellenére is jókedvűen pakoltuk össze a felszerelést, és hazáig énekeltük a dalokat együtt a rádióval. Ilyenkor szeretek zenésznek lenni. De az ilyen alkalmak az utóbbi években már csak az elenyésző kivételt jelentik. Sajnos az esetek többségében életunt, depressziós, gondokkal teli, ellazulni képtelen, muszájból jelenlévő közönséggel kell dolgoznunk, vagy a másik véglet, a vállakozói felső réteg, amikor is a gátlástalanság, és a minél előbb ordenáré részeggé válás jelenti a problémát, és sajnos egyre inkább gyakori ezekben a bulikban, hogy a zenekar lesz a célpontja a viccelődéseknek, ami néha már megalázó számunkra. Sajnos én ebben nagyon kemény tudok lenni, mert véleményem szerint a szolgáltatást vásárolják meg a delikvensek, és nem engem, minket. Így ha már nincs már út felajánlom, hogyha nem vetnek véget a macerálásnak, akkor én vetek véget a bulinak, és távozom, adott esetben gázsi nélkül, mert ez már túl van azon a határon számomra, ami még megfizethető. De ilyen még szerencsére csak egyszer volt egy vállalati bulin, ahol a fővezérigazgatóatyaúristen elkezdte a keverő beállításait megváltoztatni önkényesen. Én felajánlottam neki, hogy addig én elindítok néhány gépet az üzemben, mert kb. ez pont ugyanaz a dolog, mint hogy ő hozzányúlkál az én cuccomhoz. De nem jutottunk konszenzusra, ezért én is hozzányúltam a keverőhöz, lehúztam a hangerőpótmétereket, és kikapcsoltam mindent, és elkezdtem összepakolni. Azóta ott nem játszottunk, de ezt egyáltalán nem sajnálom. Vannak határok. Ha nekem meglehet szabni, hogy nem nyúlhatok a vendégek asztalához, nem beszélgethetek a vendégekkel, mosolyognom kell folyamatosan, különben levonnak a béremből, akkor én is elvárhatok a vendégektől néhány egyszerű alapszabályt. Nem nyúlunk a felszereléshez, nem köpködjük tele a mikrofonomat, mert utána azt én nyalom egész éjjel, nem dobáljuk meg a zenészt pogácsával mert ez olyan vicces. Szerintem ezek nem irreális elvárások. Inkább csak egy alapvető intelligencia igény, esetleg egyszerűen csak normális társasági viselkedés feltételezése. Ezek miatt gondolkodom folyamatosan, hogy visszatérek a rockműfajhoz, mert minden látszattal ellentétben a rocker közönségtől soha nem kaptam mást, csak tisztelettel vegyes szeretetet. Ők értékelték a munkám, hálásak voltak minden hangért. Egy rockkoncerten sokkal emberibb érzések vannak, és sokkal őszintébb megnyilvánulások, mint egy jogász, vagy orvos bálon. Sajnos tapasztalataim szerint a tanultság és a társasági viselkedés pont fordított arányban állnak. A legtöbb baj a hiperokos, befutott emberekkel van egy mulatságon, hiszen ők mindenkit megvehetnek pénzért, vagy legalábbis ezt gondolják. :) Persze ez a munkával jár. Azt is szokták mondani, hogy aki k...-nak áll ne panaszkodjon, ha megb.... Ez talán még így is van, de úgy hiszem, még egy k.... is megválogathatja, kivel, mikor hogyan. Ennyi választása talán lehet egy muzsikusnak is. Vagy mégsem?
6 megjegyzés:
„Márpedig a szomorú zenésznél csúnyább látvány nincs egy színpadon” - írod. Én tudok ennél rosszabbat: a kiégett és mégis erőlködve vidámkodó zenésznél nincs csúnyább látvány.
Nagyon érdekes ez a téma, amit leírtál – számomra meg különösen, azért, mert ezzel az egész dologgal, /értsd: koncert, zenész, siker, közönség téma/ én meglehetősen későn konfrontálódtam – és bizony eléggé elgondolkodtam azon, amit láttam/tapasztaltam.
Azt hiszem cseppet sem irigylendők az u.n. sztárok. Nagyon nehéz élet lehet mindenhol és mindig a közönségnek megfelelni. És igen, bizonyára nehéz a közönséget elviselni is.
Tudod, csak egy a baj, - nem is igazán hibáztatom érte, akit illet – hogy a sok bába közt elvész a gyerek. Vagyis eljuthat a „sztár” abba az állapotba, amikor már nem tud különbséget tenni egy őszinte rajongó és az egy estére megmámorosodott közönség között.
Jól végzed a hivatásod, ha valaki ezt nem értékeli, az igencsak szomorú dolog. Aki részeg, az meg ne várja, hogy embernek tekintsék. Ha meg újra a rock az irány, várunk vissza, Isten! :D
Sajnos vagy szerencsére ? - zenész sem vagyok, viszont kb. 20 évig ? - mindenféle hangosítást csináltam ! (beleértve,hogy "botcsinálta" discos is voltam !- ha a dolgok úgy alakultak.)(Mindez lehetett 1997-től visszafelé 20-at!) - Így aztán mélységesen együttérzek azzal, amiket írtál! Így aztán nem bonyolítom ennél jobban! (Viszont - mintha - az idő múlása megszépítené az emlékeket ?)
Nem "vitatkozva" v Aranyosf.-val ! - (sajnos) ahogy van az a... "megélhetési bűnözés", van az a " megélhetési zenélés" (haknizás) is. (amit még a tv-ben is végig kell(ene) nézni... annak, aki nem kapcsol el onnan.)
(Te vagy a "szakember" !és/vagy a "jobban hozzáértő" !-bizonyára úgy van, ahogy írod a blogod vége felé!
Én nem voltam rockkoncertre járó sem... (a "hőskorszakról" most ne beszéljünk!- kb. 60-as évek közepe,vége) - igyekszem a "szakirodalmat" is olvasni, tv-ben megnézni (ezt-azt)- valahogy nem egészen az a vélekedésem mint neked (-na, de demokrácia van!) -értsd = amit pl. a "rockkoncertek emberibb érzései" -és ilyesmik.
Ha lenne időm, pl. beírnék egy "szakmai cikk" linket,- (kb. Pécsről)- esetleg később.
Sajnos - most - a "húrok közé kell csapnom!" :-) ( boltba indulnék)
Egy kis szakirodalom ?
és ha érdekelne,- ott a bal oldalon a másik cikk :
Balogh Balázs : A zene mindenkié ?
Hát...kb. ez van. (?) -
Anyám! "...a popzene mellett a szubkulturális műfajok (rock, hip-hop, R&B)..." Kedves @X ez nem szakirodalom, hanem egy sznob újságíró szánalmas firkálmánya. Én nyolc évig játszottam klasszikus zenét, nem is akármilyen szinten, de ennyi Vivaldi, Handel, és Corelli mű ismeretében, sem nevezném a rock zenét szubkultúrának.
A "megélhetési zenélés" kifejezés nagyon tetszik. Tényleg nagyon találó. Aranyosfodorkának: Én nem voltam soha nagy sztár csak egy helyi szintű népszerű zenekar frontembere, és egyszerre nyolcszáz embernél többnek sosem énekeltem, de egyetértek azzal, hogy nem állnak távol egymástól a pillanatnyi mámor, és az őszinte rajongás külső megnyilvánulásai. Mégis úgy gondolom, hogy az ezzel foglalkozó emberek ezt többnyire ösztönösen képesek megérezni a színpadon.
Megjegyzés küldése