Eszékiruccanás

Sajnos nem tudtam Exit-ékkel tartani a nagy maratoni alföldi tekerésükre, így tekintettel a kihagyhatatlanul kellemes időjárásra, mást kellett kieszelnem. Kinéztem egy még egy nap alatt oda-vissza elérhető várost, és a vasárnapot ennek az utazásnak szenteltem. A választott város Eszék (Osijek) lett, mert "csak" 120 km messze van, szinte sík vidéken át vezet az út, így nem megerőltető az utazás, ám mégis már eléggé nagy táv ahhoz, hogy kihívást jelentsen. Reggel négykor indultam, ezúttal is egyedül, mint mostanában a legtöbb utamon. Mondanom sem kell, hogy korom sötét volt. De ez nem furcsa számomra, hiszen egy ideje, már minden reggel ilyen fényviszonyok mellett indulok munkába is. Semmit sem bízok a véletlenre, 5 lámpa tesz láthatóvá, és rengeteg fényvisszaverő. Eddig még mindig megláttak az autósok. :)

Ez a vasárnap hajnali robogás, most igen nagy élmény volt. Különös úgy átmenni településeken, hogy semmi életjel nem tapasztalható. Mintha valami apokaliptikus esemény elsöpörte volna az embereket, és már csak az egykor beüzemelt automaták végeznék a dolgukat. A közvilágítás, a sebességmérő automaták, a reklámfények, a forgalomirányító lámpák, a legnagyobb közönnyel futtatják a beléjük táplált programot, működésük egyetlen feltétele a betáp vezetékekbe érkező elektromos áram. A vezetékek másik végén az erőművekben ugyancsak automaták szabályozzák az atommáglya szabályozott működését. A humanoidok egyre szükségtelenebbek a működés fenntartásához, és ki tudja nélkülük ezek a szerkezetek meddig működnének még sorsukra hagyva. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben miközben haladtam, és közben az óra is járt, ennek következtében lassan megjelentek az első bolygólakók. Munkába, és munkából igyekvők, buszsofőrök, majd később boltosok, néhány kilométer múlva pedig az első vásárlók. Az utakon a forgalom is hasonló ütemben erősödött. Érdekes volt szemlélni ezt a térben elnyújtott történetet, ahogy szinte ugyanannak a történésnek a folyamatát láttam más helyszíneken, más szereplőkkel. A hajnali bicajozásban az a jó, hogy folyamatosan ott a remény, hogy nemsokára vége lesz a sötétnek, és a nap mindent más megvilágításba helyez. Most nem csak a fény miatt vártam, hanem a hő miatt is, ugyanis Mohács környékén jártam már, de még mindig nem tudtam elképzelni, hogy levessek egy réteg ruhát, annyira hűvös volt. A napfelkelte a Duna hátterében nem mindennapi látvány számomra, ezúttal volt időm kellően kiélvezni. Hét órakor értem el az udvari határátkelőt, és egy gyors bepecsételés után máris Horvátország földjén gurultam. Megint ugyanaz az érzés mint tavaly, már az első kilométerektől. Az emberek jókedvűek, és barátságosak. Köszönnek nekem előre. Nekem az idegennek. A bicajosok mindegyike megemeli a kezét ha elmegy mellettem, így üdvözöl. Én ezt próbáltam itthon. A bicajosok zöme nem hogy nem int előre, hanem az én intésem sem viszonozza. De ezzel még nincs vége. Integet a kukorica földön dolgozó traktoros. Mosolyogva integettek az út másik oldalán igazoltató rendőrök. Ez sokként éri először az embert, bármennyire kellemes érzés. A közlekedésről még mindig az a véleményem mint tavaly, nincs annyi vadember az utakon. Nem mondom, hogy egy sincs, de egy sokkal lehiggadtabb közlekedési stílus az uralkodó irányzat. Én örülnék nagyon, ha itthon tapasztalhatnám ezt. Egy kicsit jólesően emlékeztem vissza a tavalyi kirándulásra, amikor sok száz kilométeren át ezt tapasztaltuk naponta, amit most is. Szeretek a horvátoknál bicajozni, ennél már csak Ausztriában jobb. 9.04-kor megálltam Eszék főterén, azzal a semmihez sem hasonlítható érzéssel, amit szerintem minden hozzám hasonló elvetemült ilyenkor érez. Ez a "megcsináltam" feeling. Megint eljutottam egy kitűzött célig, önerőből, csak a bicaj és az izmaim segítségével. A város nagyon szép. Nem is számítottam ennyire szépre. A főtér gyönyörű, a Dráva parti sétány, a gyalogos-bicajos sodronyhíddal lenyűgözött.






Megközelítőleg 15 km-t tekertem a városon belül, egy kicsit körbejárva a nevezetességeit. Megkerestem a várat is, ez egy kissé csalódás volt, mert igen rossz állapotban van, láthatóan az utóbbi években nem költöttek a javítására, vagy állagmegőrzésére semmi pénzt. A falakon belül, egy szempillantás alatt a múltba kerülök. Szűk sikátorszerű utcák, terméskővel, macskakővel burkolt utak, hatalmas boltíves kapubejárók. Alig vagyok képes ilyen úton biciklizni. Szekérre, lópatára tervezett utak ezek. Ezek után visszahajtottam a Dráva partra, és közben arra gondoltam, milyen szépek ezek a városok, ahol egy folyó mellett telepedtek le egykoron az ősök. A víz többnyire előnyökkel, néha hátrányokkal járt. Nekünk mára leginkább csak a szemünk gyönyörködtetése a legnagyobb hasznunk ebből. Na jó, a horgászoknak nem csak ez. Hazafelé még egy említésre érdemes esemény történt. A kilométer-számlálóm, átfordult a határ közelében a 10.000 km-en. Ezt a nagy utat tavaly június 12 óta tettük meg együtt a rekuval, úgy, hogy a telet szinte teljes egészében ellazsáltuk. :)
Körülbelül ezen tájékon, mikor öt számjegyű lett a megtett út számláló, elkezdett körülöttem a forgalom (nem tudok rá hirtelen jobb szót) "magyarosodni". A "vigyáznak rám" érzést fokról-fokra kezdte felváltani a "vadásznak rám" érzés. Ezt a változást ebben az irányban sokkal rosszabb megszokni. De a "vadak" már sok újat nem tudnak nekem mutatni. Ismerem az összes klisét amiből a változatos előadásaikat komponálják. Kedvencem amikor az engem előző kamiont egy másik kamion kezdi előzni, miközben szemből jön egy harmadik. :) Még csak véletlenül sem bízom abban, hogy jármű számba vesznek engem, így túlzottan nagyot nem is csalódom bennük.
Délután fél ötkor már itthon is voltam. Szinte hihetetlen, hogy az ember képes kerékpárral átrándulni egy szomszédos országba, és még haza is jönni egy napon belül. De ennél még sokkal többre is képesek sokan, hiszen vannak ismerőseim, akik 5-6-700 km-t is képesek voltak egyhuzamban megtenni kerékpárral. Nekik ezúton is maximális RESPECT.

Megtett út 255 km.
Menet idő: 10 óra 4 perc.
Az utazás költsége: Három szendvics, 3 liter ásványvíz, 2 körte, fél liter tea, egy maroknyi aszalt gyümölcs. ~1000 Ft.
(Ezt csak azért írtam ide, mert a múltkor valaki, egy 30 órás tekerés étkezési költségeire 12.000 Ft-ot írt, és én azóta is azon gondolkodom, hogy vajon mi volt az, ami ennyibe került. :))

A kirándulás összes fotója itt.

Várótermi töprengések

Vannak rossz szokásaim. Vagy inkább furcsák. Például, hogy az orvosi rendelőben várakozó embereket figyelem a háttérből, sőt, hallgatózom is. Ez néha nagy élményekhez vezet, mint a minap is, amikor a fájós derekam orvoshoz kényszerített. A várakozási sorban előttem lévő bácsi, az időt múlatva mesélt a körülötte ülőknek. 86 éves korához képest friss szellemi állapota lehetővé tette, hogy a múlt élményeit, plasztikusan vetítse elénk. Meséi háborúról szóltak, ahol a halál természetes jelenlévője volt a mindennapoknak, így mosolygós arccal adta elő aknára lépett társakról, gúlába rakott holttestekről szóló emlékeit. Közben rájöttem, ő egyike az utolsóknak, akik még szemtanúi voltak a háborúnak. Akik a világot nem utazási irodák prospektusaiból kiválasztott utak alapján ismerték meg, hanem számukra minden egyes helyszín véres csaták, ütközetek, hadifogságok helyszíne volt. Számára Dánia mást jelent mint számunkra. Ahogy hallgattam arra is rájöttem, hogy számára az élet is valószínűleg mást jelent. Ő aki megjárta a poklot soha nem képes már komolyan venni egy adótartozást, influenzát, munkanélküliséget, szerelmi csalódást. Mert látta mi az amikor BAJ van. 86 éves, lelkileg állítom jobb állapotban van, mint sok 20 éves, és képes folyamatosan mosolyogva beszélgetni, mint aki tudja, hogy az, hogy él már önmagában a legnagyobb ajándéka az életnek. Beszélt a fiatalságáról is, amikor a "csöndérek" elöl az ablakon át menekültek a bálból, hiszen akkoriban 18 év alattiaknak nem volt szabad éjszakai mulatságokon részt venniük, és mosolyogva tette hozzá, hogy de még a csendőröktől való félelmük sem volt képes őket visszatartani, ha lányokról volt szó, magyarán semmiben sem különböztek ők sem a mai ifjúságtól, kivéve a lehetőségeikben. Ez a letisztultság, amivel ezt kijelentette, nagyon tetszett. Sajnos a sor közben haladt, így a bácsi nemsokára sorra került, és egy szatyor gyógyszerrel távozott, és én gazdagabbnak éreztem magam attól, hogy hallgathattam őt. Tényleg szívből kívántam neki jó egészséget az elköszönésnél. Az én gondolataim, még egész este körülötte forogtak. Tanítani kéne ezt az életszemléletet, ahogy ezek az emberek gondolkodnak, jó lenne ha valahogy képesek lennének átadni ezt a tapasztalatot, hogy minden helyzetből vannak kiutak, és a napjaink globális, és személyes problémái egyáltalán nem olyan nagyok, mint azt mi az adott pillanatban hisszük. Az életünk értéke a gondolatainkon múlik, a boldogságunk nem környezetfüggő, hanem egyszerűen egy belső harmónia megléte, melynek kialakításának sikere ismét csak azon múlik, mennyire fogadjuk magunkba a pozitív dolgokat, és mennyire vagyunk képesek kizárni , elfogadni, vagy "átfolyatni" magunkon a negatív hatásokat. János bácsi talán csak ennyivel tud nálunk többet, és ez az "apróság" elég ahhoz, hogy egész nap képes legyen mosolyogni a világra. Tudatában van az élet illékonyságának, megtanulta, hogy a halál, a fájdalom, az élet szerves része. Nem rossz hanem egyszerűen csak van, és mi semmit sem tehetünk ellene. Nekünk fiatalabbaknak, a háború, már csak dokumentumfilmekből, és könyvek lapjairól visszaköszönő történeteket jelent. Ezzel csak az a baj, hogy a valós borzalmával nem vagyunk tisztában, sem mi, sem a politikusaink, így semmi nem tart vissza minket attól, hogy az utolsó szemtanúk eltűnése után, vagy még előbb, újra elkövessük ugyanazokat a hibákat, ami újra rengeteg ember életébe kerülhet. Hiszen még köztünk járnak a koncentrációs táborok karjukon tetovált azonosítási számokat viselő túlélői, de már újfasiszta szervezetek tagjai masíroznak Rudolf Hess halálának évfordulóján, és már vannak akik tagadják a holokauszt megtörténtét. Javaslom a kétkedőknek tanulmányi útra Oswiecim nevű lengyel települést amit még néhány évtizeddel ezelőtt Auschwitz-nek neveztek a Német Birodalom térképei. De az ember már csak ilyen. Ahogy egy kicsit jobbra fordul az élete, mindjárt elfelejti a korábbi gyötrelmeket, és időnként hálátlanul megfeledkezik azokról is, akik ezekben a nehéz időkben végig mellette voltak. Erről szól az alábbi kis történet is:

"Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki hozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítja a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.

• Ma, mielőtt kimondasz egy bántó szót, gondolj azokra, akik nem tudnak beszélni.
• Mielőtt panaszkodsz az ételed íze miatt, gondolj azokra, akiknek nincs mit enni.
• Mielőtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre, gondolj azokra, akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk.
• Ma, mielőtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra, akik túl hamar mentek el a másvilágra.
• Mielőtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságon kell vezetned, gondolj azokra, akik ugyanezt a távolságot gyalog kell megtegyék.
• És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra, gondolj azokra a munkanélküliekre, akik szívesen végeznék a Te munkádat.
• És amikor gyötrő gondolatok rosszkedvűvé tesznek, mosolyogj egyet és gondolj arra, hogy élsz és csodálatos, ami körülvesz."

26340 köbméter beton

Hétfőn volt egy szabad napom, így eltekertem a kőröshegyi völgyhídhoz, amit már régóta szerettem volna megnézni. A látvány lenyűgöző is lehetett volna számomra, ha az én környezetbarát - minden bizonnyal már zöld színre változott - agyam a maga kis gondolatfoszlányaival nem igyekszik folyamatosan rombolni az élményt. Nézzük a tényeket. Ez a híd szükségtelenül épült. Ilyen méretű szintkülönbséget nálunk fejlettebb országokban (bárhol a világon szinte), sokkal egyszerűbb terepkiegyenlítéses módszerekkel, és főként sokkal olcsóbban oldanak meg. A monumentális építmény egy gyönyörű táj közepén éktelenkedik, a tervezők nem is próbálták belesimítani a környezetbe a látványt (mint pl. ahogy ezt a dél-franciaországi Millau-viaduktnál érzékelhető, ami ennél nagyobb mérete ellenére is légies látványt nyújt) és fáradozásuk eredményeként létrejött ez a beton kolosszus. Az első gondolatom, ahogy Kőröshegy -az egyébként bájos kis település - főutcáján tekertem, hogy számomra kissé nyomasztóan telepszik ez az építmény a falura. Fölé tornyosul, uralja a látványt, egyszerre minden olyan jelentéktelen lesz alatta. Pedig a valóság ennek pont az ellenkezője. Ez a táj, a dombok közé települt lakóházakkal, a valamikor magasnak számító templomtornyával, és hátterében a Balaton képével, még emberi léptékű volt. A híd inkább egy sci-fi film egyik díszletéhez áll közel. Túlnőtt minket, mint ahogy a motorizáció is túlnőtte a világot. Minden igyekezetem ellenére nem következett be, amit előzetesen a kirándulástól vártam, hogy lenyűgöz majd ez az építmény, ami 43 milliárd forintba került, és amit megfizettünk, anélkül, hogy megkérdeztek volna minket arról akarjuk-e. Ha a dombot kikerülik a nyomvonallal kb. 3 milliárdból megoldható lett volna. Én az ilyen döntéseket óvodások kezébe adnám, akik még mentesek a korrupt világ fertőzéseitől, akiknél nagyobb súllyal esik latba a kiirtott erdősávokból elmenekülő őzike sorsa, mint a pénz korlátlan habzsolása. Ők még képesek a helyes eredményre jutni egy egyszerű kisebb-nagyobb relációnál, miszerint a 3 kevesebb, mint a 43. De a telekspekulációkban megvakult döntéshozók tűzzel-vassal, a környezetvédők tiltakozása, és mérnöki szak(ellen)vélemények ellenére is megépítették ezt a műtárgyat. Ami lehet nagy teljesítmény, egy műszaki bravúr, csak éppen szükségtelen. Kissé rossz szájízzel hagytam el a hidat, hogy megnézzem újra a közelben csendesen hullámzó tavat, amelyről végre elvonult a nyári tömeg. Nekem éppen ebben az állapotában tetszik a legjobban a Balaton.















Mikor már csak azok vannak itt, akik a a víz szépségéért jönnek ki, nem a buli, a strand, és a trendiség hajtja őket a partra. Ez a csoport, már jellemzően kevesebbet szemetel, csendesebb, és főként kisebb népsűrűségben van jelen. A tóban már senki sem fürdött néhányan napoztak a parton, legtöbben olvastak. Persze volt akinek most is kellemes volt a víz hőfok.
















A vízibiciklisek is elszánták magukat a járművek partravontatása mellett, gondolom már nem éri meg egész nap kint ülni a stégen, és várni azt a néhány elvontat, aki még igénybe venné a szolgáltatást. Észrevétlenül átfordult a part őszbe, és tanúja voltam a változásnak. Ez sokkal jobban tetszett, mint a monumentális völgyhíd. El is határoztam, hogy az idén, még a hideg beköszönte előtt legalább egyszer újra visszatérek ide, és a tavasztól is újra rendszeresen, mert a tó mindig más képet mutat, és nem tudok vele betelni. Így aztán hazafelé már ismét vidáman tekertem, már csak néha jutott eszembe a 26340 köbméter beton, amit a bepumpáltak két domb, és egy erdő közé, csak azért mert képesek voltak rá.
Napi megtett táv: 226 km. :)