Hírek

Amennyire csak lehet elkerülöm a televízió híradásait, ahol ömlesztve kapom a számomra érdektelen, felkavaró, idegesítő híreket. Jobban kedvelem az internet által nyújtotta lehetőséget, ahol hírportálon, csak az érdeklődésemet felkeltő hírek címére kattintok rá, de még így is sok olyan információt nyelek be, amit talán nem mindig kéne. Az egyik ilyen mai tragikus hír, hogy csődben van a pornó ipar. A cikk elmondása szerint, 2008-ban a pornóipar összbevétele 20 százalékkal csökkent, 22 százalékkal kevesebb DVD-t adtak el, az egyik legnagyobb pornóprodukciós cég, a Private fél éve nem forgat, a többszörös pornó Oscar-díjas Lauro Giottónak alig van munkája. Megoldásként január első hetében Larry Flynt, a Hustler pornómagazin kiadója és Joe Francis pornókirály azzal a közös felhívással fordult a washingtoni kongresszushoz, hogy nyújtsanak szövetségi segélycsomagot a pornóiparnak. Flynt indoklásként a DVD forgalom 22 százalékos csökkenéséről beszélt. Francis véleménye szerint az igényelt 5 milliárd dolláros segély éppen elegendő lenne ahhoz, hogy megmentsék az évi 13 milliárd dolláros forgalmú pornóágazatot az összeomlástól. A cikk elolvasását követően elrohantam kagylót gyűjteni, hogy gyászomat saját arcom felhasogatásával enyhítsem. Tényleg ez most a legnagyobb probléma a világban? Biztos, hogy támogatni kell az üzletágat, ami mára szerintem teljesen eldeformálta az emberekben az egészséges erotikára való érzékenységet. Gyermekeink néhány kattintással bármikor jutnak pornó tartalmú videókhoz, és ebben szinte lehetetlen őket meggátolni, hacsak teljes egészében nem tiltjuk el őket mindentől, ami elektromos árammal működik. A filmekben olyan viselkedés modelleket láthatnak, amiből az derül ki, hogy a nők az "akciókban" csak tárgyakként szerepelnek, és egyáltalán az egész ténykedésnek köze nincs érzelmekhez. Mára a tinilányok ezt el is hiszik magukról. Nagyon bízom abban, hogy egyetlen cent támogatást nem kapnak az iparág képviselői, mint ahogy más ennél fontosabb dolgokra sem jut a válság következtében mostanában. Biztosan van egy réteg aki számára ez létkérdés, de belőlem sokkal nagyobb szánalmat vált ki a rövid időn belül elbocsátott 18000 ember akik Magyarországon kerültek az utcára, és családjuk fenntartása került ezáltal veszélybe. Csak zárójelben megkérdezném, hogy amikor jól ment a szekér Mr. Francis miért nem fordult a szenátushoz, hogy mondjuk jótékony célokra felajánlani szeretne néhány milliárdot, az abban az évben elért extra nyereségből?
A nap másik gyászhíre Schorbert Norbi, aki állítása szerint halálos szívbeteg, és csak évei vannak hátra. Ezen jót nevettem, mert nekem is -mint ahogy mindannyiunknak- csak éveim vannak hátra. Szerencsés esetben még 20-30, kevésbé szerencsésben 2-3. A mostanában anyagi zűrökkel küzdő update király, minden vagyonát családjára íratta, és telejajongta a sajtót, hogy milyen rosszul megy neki, és különben is szívnagyobbodása van, és nem fogynak a könyvei. Szerintem ez egy eléggé egyszerű összefüggés. Ha egy ember abból él, hogy az egészséges táplálkozás prófétája, akkor a legrosszabb reklám számára az, ha halálos betegnek vallja magát. Az egyszerű hívő hamar elveszti hitét, ha azt látja, hogy az eddig csodált kicsattanó egészségű guru, leesik a lábáról, és látványos haldoklásba kezd. Mi lett volna Jézussal, ha az egyik halottfeltámasztást elhalasztja mert nem tud mit kezdeni a saját influenzájával. Az egész keresztény eszmerendszer a csírájában pusztult volna el. :) Ez olyan abszurd mint a szemüveges Harry Potter. Hiteltelen egy olyan varázsló aki néhány dioptriás problémát sem tud megoldani! Visszatérve Norbira, persze gyanítom, hogy az egész cikk, és halálhírkeltés csak a forgalmat hivatott emelni. Egyébként is mára már megszokhattuk, ha valakiről bármilyen hír megjelenik, akkor az illetőnek "véletlenül" pont akkor jelenik meg új lemeze, indul új vállalkozása stb. Ezekkel a hírekkel szemben, az egész Európát érintő gázszállításról egy négysoros hír van, miszerint valószínűleg hétfőn megindul újra a szállítás. Ennek nagyon örülök, mert a nappalim meglehetősen alkalmatlan arra, hogy tábortüzet rakjak a közepén.
Persze valamivel meg kell tölteni a monitort, de vannak napok amikor annyira eltolódnak az arányok a lényeges, és a lényegtelen közt, hogy az olvasó kínjában azt sem tudja mire kattintson.

Más!
Az idén először tekerek a téli hónapokban is, és nagyon jól érzem magam közben. Igaz hideg van, és a legtöbben komplett elmebetegnek hisznek, de annyira jól esik a szobából néha kimozdulni, és mozogni egy keveset. Ez is mint minden csak szokás kérdése, az emberekben a tél és a kerékpár egymást kizáró fogalmak. Pedig ha jól belegondolunk minden télnek rengeteg olyan napja van, amelyeken ha megfelelően felöltözünk lehet egy keveset bicajozni. Számomra az sem utolsó szempont, hogy a tavasz beköszöntével, nem kell teljesen újra kezdeni az izmaim hozzászoktatását a tekeréshez. Jó tudom, létezik szobakerékpár is, de azt nem nekem találták ki. Nekem a kerékpárban nem az az élmény, hogy szenvedek a pedálokkal, hanem, hogy utazom, és közben magamba fogadom a táj részleteit. A szobám tapétáját elég hamar megunnám, így az állóhelyben tekerés egyáltalán nem vonz. Most pedig azt hiszem kihozom a rekut a garázsból, és elmegyek megnézek néhány ismerős fát, és madarat.

Válságok 2!

Országunkba szép lassan , de biztosan begyűrűzik a világgazdasági válság. Erre mondta szépemlékű Hofi Géza évtizedekkel ezelőtt, hogy "A jó, az miért nem gyűrűzik be soha?" Miáltal hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat, csendben magunkban rettegünk. Én aki egy autóalkatrészek gyártásából élő üzemben tengetem napjaimat, különösen bizonytalannak érzem most a jövőm. A vállalat management ugyan nagyon határozottan tud minden biztatót ígérni, ennek ellenére, szinte észrevétlenül csökken a létszám az üzemben, és tegnap még mindennapos kedves arcok tűnnek el nyomtalanul, csak néha hallunk valamit felőlük, és az is többnyire rossz hír. Nagyon régóta kételkedem a világ pozitív jövőjében, már tizenévesként sem értettem, hogy ha egy vállalat minden évben növekedni szándékozik, és 10-20-30%-al növeli a bevételeit, ez vajon hogyan valósítható meg évtizedeken keresztül, minden vállalatnál. Hát így. Egyszer csak elfogynak a keresletek, már régen nem a szükségleteket elégítjük ki, hanem a pazarló életvitelünket. Már nem a pénzünkhöz mérten költekezünk, hanem egy, két vagy akár sok év múlva megkeresett pénzeinket költjük. Még ezzel sem lenne nagy baj, ha sok éven át a garantált munkalehetőség is biztosított lenne. De nem az. A cégek vegetálnak, és sorban bezárásra kényszerülnek, és azok, akik a magasabb életszínvonalú életüket kölcsönökkel biztosították, most egymásután bajba jutnak. Szerencsére én még nem tartozom ebbe a csoportba, mégis félek. Félek a kiszámíthatatlanságtól, anarchiától, háborútól, és akkor még a háttérben zajló és egyre gyorsuló ökológiai katasztrófáról nem is beszéltem. Félek, hogy a következő években az eddigi szerény, de stabil életünk megszűnik, és a túlélésre tevődik át a hangsúly.

Figyelem magam körül az embereket. Ahogy az elbocsátásokat követő bejelentéskor kiül szemükbe a rémület, ahogy robotként dolgoznak tovább, de látom, hogy gondolatban, már rég nem itt járnak. Agyukban jövőképek peregnek sorban, és a helyzetüktől függően, ezek különböző mértékben rémítik meg őket. Látom, ahogy a tegnap még vidám mosolygó emberek befelé fordultságukban, elfelejtenek mosolyogni, A félelem, a kétségbeesés és ahogy legrosszabb álmaikat látják valóra válni, nem sok jót ígér. A gépezet elindul, akikkel még együtt kezdtük e reggelt, amikor még úgy gondoltuk, kitudja mennyi időnk van még együtt, falfehér arccal,, kezükben nyomtatványokkal búcsúznak tőlünk. Az ablakból nézzük utolsó útjukat, amivel átlépik az üzem kapuját, ami eddig a mindennapi reményt jelentette számukra. A reményt, hogy a holnapi ebédre is lesz elegendő pénz, hogy a számlák időben beérkeznek a szolgáltatókhoz, hogy a ház egyszer a miénk lesz és nem terheli jelzálog többé, hogy holnap is lesz élet. Hiszen valljuk be, ez a réteg nem dúskált a történelem folyamán soha, az anyagi javakban, mindig be kellett osztani a keveset, és valahogy mindig át kellett vészelni a nehéz időket. A "gengszterváltást" követő időkben, a teljes vidéki lakosságot leszoktatták az önellátásról, megfosztották, minden kis plusz jövedelemtől, ami régen oly sok apró kis pénzügyi rést betömött egy család életében. A falvak kertjeiből pázsit lett dísznövényekkel, és plázákban vásárolt jó ég tudja honnan származó, és mit tartalmazó élelmiszerek fogyasztására ösztönzik, a napi 12-16 órát dolgozó lakosságot. De még ennek is örül, mert még így is képes működni, és csak néhányuknak ötlik fel egy-egy tiszta pillanatában, hogy amit él, az már régen nem emberhez méltó élet. Most azonban, az utolsó szalmaszál csúszik ki a kezéből a munkahely. Az itt maradóknak csak egy fokkal könnyebb, mert pillanatnyilag nem őket rántotta le az örvény, de tudjuk, ez a folyó szeszélyes. Bármikor újabb névsorok jöhetnek, és előbb-utóbb mindannyian felkerülhetünk erre. A névsor kinyomtatása, és az utcára lépés közt csak néhány óra telik el. Mi az itt maradók, akik az ablakból nézzük a távozókat, már lélekben ott megyünk mellettük, mintha csak próbálnánk előre felkészülni, a jövőnkre. Már előre siratjuk a terveinket, amit ebben az évben szerettünk volna megvalósítani, a munkatársainkat, akikkel annyi szép napot töltöttünk együtt, és már nem is tudjuk mi a nagyobb tragédia, az, hogy holnaptól állásnélküliek leszünk, vagy, hogy a megszokott közösséget kell elhagynunk. Egy munkahely az nem izolált emberi lények halmaza, ezt csak néhány droid jellegű vállalatvezető gondolja így. Érző emberek csoportja, rengeteg barátsággal, amelyek a vállalat hatékonyságát növelik, hiszen számtalanszor egymásért dolgozunk, a cégért már rég nem hoznánk meg a plusz áldozatokat, de a barátságokért bármikor. Kár, hogy ezt csak a kivételesen jó vezetők tudják, akik valószínűleg ez miatt sikeresek is.
Most három nappal az elbocsátások után, kezdenek a dolgok visszazökkenni a régi kerékvágásba, az életösztön működésbe léptével, az agy tompítja a kellemetlen stressz okozta emlékeket, és már elszórtan mosolyok bújnak elő. Ezek a mosolyok ugyan még halványabbak, olyan "talán van remény" típusúak, de mégis mosolyok. Leveleket írunk, telefonon beszélünk, és rájövünk, hogy a munkahely elmúlik, de a barátság megmarad. Közben néhány ember otthon, esténként a párnába zokogja további életének reménytelenségét, míg a világ másik oldalán az események láncreakcióját elindító világhatalom elöljárói, drága koktélpartikon vitatják meg a baseball eredményeket. Szép nagy fejlődés 5000 év alatt. Gratulálok magunknak!