Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. január 9., péntek

Válságok 2!

Országunkba szép lassan , de biztosan begyűrűzik a világgazdasági válság. Erre mondta szépemlékű Hofi Géza évtizedekkel ezelőtt, hogy "A jó, az miért nem gyűrűzik be soha?" Miáltal hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat, csendben magunkban rettegünk. Én aki egy autóalkatrészek gyártásából élő üzemben tengetem napjaimat, különösen bizonytalannak érzem most a jövőm. A vállalat management ugyan nagyon határozottan tud minden biztatót ígérni, ennek ellenére, szinte észrevétlenül csökken a létszám az üzemben, és tegnap még mindennapos kedves arcok tűnnek el nyomtalanul, csak néha hallunk valamit felőlük, és az is többnyire rossz hír. Nagyon régóta kételkedem a világ pozitív jövőjében, már tizenévesként sem értettem, hogy ha egy vállalat minden évben növekedni szándékozik, és 10-20-30%-al növeli a bevételeit, ez vajon hogyan valósítható meg évtizedeken keresztül, minden vállalatnál. Hát így. Egyszer csak elfogynak a keresletek, már régen nem a szükségleteket elégítjük ki, hanem a pazarló életvitelünket. Már nem a pénzünkhöz mérten költekezünk, hanem egy, két vagy akár sok év múlva megkeresett pénzeinket költjük. Még ezzel sem lenne nagy baj, ha sok éven át a garantált munkalehetőség is biztosított lenne. De nem az. A cégek vegetálnak, és sorban bezárásra kényszerülnek, és azok, akik a magasabb életszínvonalú életüket kölcsönökkel biztosították, most egymásután bajba jutnak. Szerencsére én még nem tartozom ebbe a csoportba, mégis félek. Félek a kiszámíthatatlanságtól, anarchiától, háborútól, és akkor még a háttérben zajló és egyre gyorsuló ökológiai katasztrófáról nem is beszéltem. Félek, hogy a következő években az eddigi szerény, de stabil életünk megszűnik, és a túlélésre tevődik át a hangsúly.


Figyelem magam körül az embereket. Ahogy az elbocsátásokat követő bejelentéskor kiül szemükbe a rémület, ahogy robotként dolgoznak tovább, de látom, hogy gondolatban, már rég nem itt járnak. Agyukban jövőképek peregnek sorban, és a helyzetüktől függően, ezek különböző mértékben rémítik meg őket. Látom, ahogy a tegnap még vidám mosolygó emberek befelé fordultságukban, elfelejtenek mosolyogni, A félelem, a kétségbeesés és ahogy legrosszabb álmaikat látják valóra válni, nem sok jót ígér. A gépezet elindul, akikkel még együtt kezdtük e reggelt, amikor még úgy gondoltuk, kitudja mennyi időnk van még együtt, falfehér arccal,, kezükben nyomtatványokkal búcsúznak tőlünk. Az ablakból nézzük utolsó útjukat, amivel átlépik az üzem kapuját, ami eddig a mindennapi reményt jelentette számukra. A reményt, hogy a holnapi ebédre is lesz elegendő pénz, hogy a számlák időben beérkeznek a szolgáltatókhoz, hogy a ház egyszer a miénk lesz és nem terheli jelzálog többé, hogy holnap is lesz élet. Hiszen valljuk be, ez a réteg nem dúskált a történelem folyamán soha, az anyagi javakban, mindig be kellett osztani a keveset, és valahogy mindig át kellett vészelni a nehéz időket. A "gengszterváltást" követő időkben, a teljes vidéki lakosságot leszoktatták az önellátásról, megfosztották, minden kis plusz jövedelemtől, ami régen oly sok apró kis pénzügyi rést betömött egy család életében. A falvak kertjeiből pázsit lett dísznövényekkel, és plázákban vásárolt jó ég tudja honnan származó, és mit tartalmazó élelmiszerek fogyasztására ösztönzik, a napi 12-16 órát dolgozó lakosságot. De még ennek is örül, mert még így is képes működni, és csak néhányuknak ötlik fel egy-egy tiszta pillanatában, hogy amit él, az már régen nem emberhez méltó élet. Most azonban, az utolsó szalmaszál csúszik ki a kezéből a munkahely. Az itt maradóknak csak egy fokkal könnyebb, mert pillanatnyilag nem őket rántotta le az örvény, de tudjuk, ez a folyó szeszélyes. Bármikor újabb névsorok jöhetnek, és előbb-utóbb mindannyian felkerülhetünk erre. A névsor kinyomtatása, és az utcára lépés közt csak néhány óra telik el. Mi az itt maradók, akik az ablakból nézzük a távozókat, már lélekben ott megyünk mellettük, mintha csak próbálnánk előre felkészülni, a jövőnkre. Már előre siratjuk a terveinket, amit ebben az évben szerettünk volna megvalósítani, a munkatársainkat, akikkel annyi szép napot töltöttünk együtt, és már nem is tudjuk mi a nagyobb tragédia, az, hogy holnaptól állásnélküliek leszünk, vagy, hogy a megszokott közösséget kell elhagynunk. Egy munkahely az nem izolált emberi lények halmaza, ezt csak néhány droid jellegű vállalatvezető gondolja így. Érző emberek csoportja, rengeteg barátsággal, amelyek a vállalat hatékonyságát növelik, hiszen számtalanszor egymásért dolgozunk, a cégért már rég nem hoznánk meg a plusz áldozatokat, de a barátságokért bármikor. Kár, hogy ezt csak a kivételesen jó vezetők tudják, akik valószínűleg ez miatt sikeresek is.
Most három nappal az elbocsátások után, kezdenek a dolgok visszazökkenni a régi kerékvágásba, az életösztön működésbe léptével, az agy tompítja a kellemetlen stressz okozta emlékeket, és már elszórtan mosolyok bújnak elő. Ezek a mosolyok ugyan még halványabbak, olyan "talán van remény" típusúak, de mégis mosolyok. Leveleket írunk, telefonon beszélünk, és rájövünk, hogy a munkahely elmúlik, de a barátság megmarad. Közben néhány ember otthon, esténként a párnába zokogja további életének reménytelenségét, míg a világ másik oldalán az események láncreakcióját elindító világhatalom elöljárói, drága koktélpartikon vitatják meg a baseball eredményeket. Szép nagy fejlődés 5000 év alatt. Gratulálok magunknak!

Nincsenek megjegyzések: