PSA=14

A férfi végigolvasta a hirdetést, és tetszett neki. Szűrővizsgálat ingyen. Ebben a korban ez már igencsak szükségszerű, de eddig még sosem vette a fáradtságot, hiszen annyi minden fontosabb dolga volt ennél, és a mindig kevés idő, és pénz állandóan határt szabnak az ember vágyainak. Egy pillanatra még átfutott az agyán, hogy talán valami sorsszerű találkozás ez a hirdetéssel, és talán nem véletlen, hogy éppen most került a szeme elé az imént olvasott reklámszöveg, de ezt gyorsan elhessegette magától, hiszen jól érzi magát, és sosem árt az elővigyázatosság. Egyébként is, tíz perc az egész, és a biztos tudás megér ennyit. Amikor eljött a nap, a rá jellemző jókedvvel érkezett a vizsgálóba. Csak egy kicsit volt kellemetlen, de tényleg nem tartott az egész tíz percnél tovább. Néhány percen belül megvolt az eredmény is. A vérből vett mintában található prosztata specifikus antigén (PSA) szint jóval meghaladja a normális értéket, ami tumorra enged következtetni. Ebben a pillanatban a férfi átlépett egy másik dimenzióba. A nap már nem olyan szépen ragyogott, mint egy perccel ez előtt, az élet már egyáltalán nem tűnt végtelennek. Mindaz, ami eddig nagy jelentőséggel bírt, munka, pénz, hosszútávú tervek, hirtelen mikroszkopikus méretűre zsugorodtak. Minden elveszítette a jelentőségét csak attól, mert a szervezet által termelt számtalan fehérje közül az egyik nagyobb mértékben van jelen a vérében. Kábultan állva hallgatta az orvos további vizsgálatokról, biopsziáról szóló magyarázatát, csak töredékét fogva fel. Agyában gondolatok kergették egymást, fontossági sorrendek elemei cseréltek helyeket. "Még nincs minden veszve", próbálta nyugtatni magát hiszen még nem százszázalékos a diagnózis. A biopszia kellemetlen volt, és már közel sem azzal a nyugalommal várakozott az eredményre, mint első alkalommal. A tumor megerősítést nyert, de ez már valahogy meg sem lepte. Ismét orvosi magyarázatok jöttek, többféle menekülőút, de mindegyik hasonló eredményekkel végződik. Sugárkezelés, kemoterápia, műtét. Sok hűhó mindössze három évnyi hosszabbításért. Mert ezt megmondták. Az életkilátásai három évig garantálhatóak. Amíg hallgatja az orvos száraz tényszerű jövőkép alternatíváit, arra gondol, hogy orvostudományunk barbár eszközei, ami amputál, kimetsz, és leéget, megmérgez, vagy radioaktív sugárral bombáz beteg szerveket, teljesen alkalmatlan a szervek megjavítására, újraépítésére. Csak a betegek középértékének uniformizált futószalagszerű kezelését nyújtja. Képtelen egy embert önálló esetként kezelni. Márpedig az emberek közel sem egyformák. Ahány ember annyi történet, előélet, genetikai adottság. Ezért van, hogy ugyanaz a kezelés teljesen más eredményeket hoz különböző embereknél. Az orvos reményt keltően beszél emberekről, akik már tizenöt éve élnek ezzel a problémával, és jótékonyan hallgat azokról, akiknek ez nem sikerült. Három év. Istenem! Mennyire kevés ez az idő. Ebben a korban, már száguldanak a hónapok. Mire elég ezer nap? Hatvan éves. Mégis most úgy érzi, még annyi mindent nem látott, még annyi mindent szeretne megtapasztalni. Kevés az idő, és ezt még a rengeteg kezelés, és az utolsó szakasz gyötrelmei is rövidítik. Egy hetet kapott a döntésre. Ez alatt kéne választania, hogy milyen típusú beavatkozást szeretne. De ő leginkább újra azon a vasárnap délelőttön szeretne újságcikkeket olvasgatni, és legyinteni az ingyenes szűrésről szóló hirdetésre. Ebben a pillanatban szeretné nem tudni az igazságot, hogy a testében már valami eldőlt, hogy a visszaszámlálás felgyorsult.
Mi a kívülállók közben próbáljuk őt megérteni, beleélni magunkat helyzetébe, mintha csak éreznénk, ez velünk is bármikor megtörténhet. Szemünkben ő már biztosan látja a szánalmat, ahogy elhatárolódunk tőle, mintha ő már egy másik csoporthoz tartozna, akivel nem számolunk hosszútávon. Eszünkbe jut minden apró gonoszságunk, amit vele szemben elkövettünk, és ezért most titokban nagyon szégyelljük magunkat. Bűntudatunk észrevétlenül kényszerít bennünket és próbálunk vele kedvesebbnek lenni, hiszen tudjuk, hogy a javításra már korlátozott az idő. Ahányszor ránézünk eszünkbe jut, hogy az életünk nem végtelen, nagyon is véges. De abban a pillanatban, ahogy kikerülünk ebből a közelségből, ismét felülkerekedik a boldog tudatlanságunk, ami születésünk óta azt sugallja, hogy örökké élünk. Tisztább pillanatainkban azonban tudjuk, hogy könnyen előfordulhat, hogy ő még mindig vígan olvassa vasárnap délelőtt az újságokat, amikor mi már régen nem leszünk, hiszen ugyanúgy nem biztos az sem, hogy mi túléljük a következő három évet, amennyire bizonytalan az a a diagnózis mely szerint ő már csak három évig élhet.