Ismétlődések

Tegnap reggel nem a szokott útvonalat választottam a napi edző körömül, és így esett, hogy elhaladtam régi cégem előtt, ahol valamikor a nyolcvanas években pályakezdőként dolgoztam. A vállalat a hetvenes években élte virágzását, és amikor én a nyolcvanas években még tanulóként odakerültem, már leszálló ágban volt a "cuclista" rendszerhez hasonlatosan. Tizennyolc évesként persze ebből én nem sokat éreztem. Volt munkahelyem, mint akkoriban mindenkinek, és TMK lakatosként nem kellett megszakadnom a kemény 13.5 Ft-os órabéremért. Furcsa dolog volt erre visszaemlékeznem tegnap reggel, amint az elhagyatott gyárépületeket szemléltem. A telephely minden részletét az enyészet alakítja már egy ideje. Úgy éreztem magam, mint a falunk vasutállomásán érzem minden egyes alkalommal, ami számomra még alig látható nyomokban őrzi, az egykor forgalmas kis állomást, ahonnét sokan indultak munkába, vagy hosszabb útra minden nap, és a mai állapotok, már csak ennek az egykori virágzásnak az árnyékát őrzik. Nosztalgia. Van rá szó. Igen nosztalgiával gondolok vissza, az egykori cégre, ahol dolgoztam, éppen úgy mint a vasútállomásra, amelyről kiindulva szüleimmel mindig érdekes kirándulásokra indultunk, hiszen már maga a vonat (424-es sorozatú gőzmozdonnyal) önmagában is nagy élmény volt. Az egykori vasútállomás épülete lebontásra került, a mechanikus sorompókat automata fényjelzőberendésre cserélték, a valamikori három vágányt pedig egyre redukálták. Az állomásból megállóhely lett, ahol csak elvétve száll le, vagy fel valaki, a csak nagyon ritkán járó szerelvényekre. De mi lett a céggel? Senki nem tudott mit kezdeni egy ilyen sokoldalú üzemmel, aminek külön szerszámgyártó részlege, öntödéje, horganyzóüzeme, présüzeme, zártszelvényhúzó berendezése, és egy akkoriban nagyon modern CNC forgácsoló üzeme volt? Valójában nem tudok a történtekről semmit. Az embereket fokozatosan építették le, így lett az egykori TMK műhely létszám húszból kettő a végére. Én ekkor már régen nem itt dolgoztam. A gazos udvart nézve, amelyen akkoriban olyan sokat koptattam a cipőmet, eszembe jutottak az akkori hihetetlenül fontos problémák, amelyek halasztást nem tűrtek, és bármi áron meg kellett oldani őket azonnal. Mennyire jelentéktelen dolgok ezek már ennyi év távlatából! Eszembe jutottak agilis vezetők, pártvonalon felkapaszkodott helyi istenek, akik a rendszerváltás után a portásfülkében találtak csak állást. De eszembe jutottak kedves kollegák is, akik nekem a pályakezdőnek rengeteget adtak, szakmailag, és ami ennél sokkal fontosabb emberileg. Míg élek őrzöm emlékeimben Gyuri bácsit az öreg szakit, aki olyan alázattal állt hozzá minden feladathoz, hogy azt csak csodálni lehetett, és mindig volt türelme ahhoz, hogy elmagyarázzon dolgokat, és hogy elviselje a kezdeti ügyetlenkedéseinket. Jelenléte mindig megnyugtatóan hatott rám, és úgy gondolom mindazt, amit tudok a szakmámról, neki, és még néhány hasonló embernek köszönhetően tudom, az iskolának ebben vajmi kevés része van. Tovább kellett gondolnom ezt, és rögtön adódott a kérdés, hogy vajon hol vannak mára ezek az emberek? Sajnos a legtöbbjük már nem él. A magyarországi férfiak, akik egész életükben egészségtelen munkahelyeken rongálták az egészségüket (no meg alkohollal, és cigarettával), csak nagyon kevesen érték meg a hetven éves kort. Az akkori középkorúak, most ötven-hatvan év körül járnak, ha szerencséjük van valahol még dolgoznak. Most én is egy középkorú dolgozó vagyok, aki valamilyen módon hatással van a nálánál fiatalabbakra. Én is ugyanígy emlékeket hagyok bennük, és amikor egyszer majd húsz év múlva a mostani cégem gazosodó udvarát megpillantják, eszükbe fogok jutni én is. Az őrült, aki biciklivel járt dolgozni, és mindig énekelt. Talán az is eszükbe fog jutni, hogy mindig jó kedve volt, mert úgy gondolta, hogy alig van olyan dolog, ami fontos igazán. A mostani problémák akkorra ugyanilyen jelentéktelenek lesznek., mint most a húsz évvel ezelöttiek. Minden ismétlődik. Az alapélmények ugyanazok. Változnak az emberek, a helyszínek, de a most virágzó cégek szépen parkosított udvarának talajában már ott vannak azok a gyomnövények, amelyek türelmesen várják azt az időt, amikor ismét átvehetik a szépen nyírt pázsit felett a hatalmat. Azt hiszem ez elkerülhetetlen.