Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2008. május 20., kedd

Miért kerékpározom?

Miért kerékpározom? Nem tudom a választ! Miért vagyunk szerelmesek? Miért vagyunk képesek hajtani egy bizonyos célért, ami csak számunkra fontos? Persze számos okot feltudok sorolni amit utólag ráhúztam magyarázatként erre a tevékenységemre, talán a magam számára is alibit keresve, hogy elfogadjam ezt az egyre súlyosbodó elmebajt! Mondhatnám, hogy remek eszközt találtam a kerékpárban ahhoz, hogy testsúlyomat bizonyos ésszerű határok közé sikerüljön szorítanom. Mondhatnám hogy szeretem a mozgást, de ezt szerintem senki sem szereti, mint ahogy dolgozni sem szeret senki, csak az elvégzett munka sikere tölti el (utólag) megelégedéssel. Mondhatnám, hogy szeretem a természetet, de amikor egy főúton küzdök a mellettem 10 cm-rel elsuhanó autókkal, és közben óhatatlanul szívom magamba a kipufogójukból áradó szennyet, akkor természet áldásos hatásaiból vajmi keveset élvezek.
Tetszik, hogy az átlag ember csodabogárnak tart, és önmagához mérve valahol csodálja azt a teljesítményt, hogy néhány száz kilométert képes vagyok letekerni bármikor? Szóval nem tudom. Szeretem magát a bicajos létet és kész. Szeretem ahogy minden segítség nélkül legyűröm kilométereket, hogy eközben teljesen szabadnak érzem magam, én választom meg hova megyek, milyen tempóban, hol és mikor állok meg, mindenre van időm bármit megnézhetek, hiszen nem suhan el mellettem a táj, mintha autóból nézném. Hiszem, hogy sokkal testközelibb világban járok, mint autós embertársaim, hiszen én a táj minden kellemes, és ezzel együtt minden kellemetlen komponensével találkozom. Hallom a madarak, és bogarak hangjait, érzem a virágok, a harmatos fű, a szénaboglyák, a napraforgótáblák illatát. Kerékpáron ülve egy vagyok a természettel, nem akarom (nem is tudom), az uralmam alá hajtani. Elfogadom amit mér rám, hideget, meleget, szelet, esőt vagy perzselő forróságot! Elfogadom a tájat ahol járok leküzdöm a mindig hosszúnak tűnő emelkedőket, és örülök a lejtők adta száguldásnak. A bicikli türelemre tanít. Mint egy jó buddhista szerzetes, tisztában vagyok azzal, hogy az út megtétele a cél, nem az a hely ahova igyekszem. Nincs jelentősége az időnek, hiszen itt néhány km/h átlagsebesség különbség időben nem sokat jelent, energiában viszont rengeteget. Ezért nem vonz a kerékpársport, csak az önmagamhoz képest mért többletteljesítményeknek tudok örülni. Ez a világ gyönyörű, pedig mindent megteszünk azért, hogy tönkretegyük, mégis csodaszép, kerékpárról ez a szépség teljes spektrumban megjelenik. Nem tudom milyen a napkelte egy Audi A9-ből, mert sosem volt ilyen autóm, ma már nem is vágyom rá, mert nem fontos. De bicajról a napkelte fantasztikusan szép. Minden reggel átélem, ahogy tekerek a munkahelyemre, mégsem tudok betelni vele. Mint ahogy azt hiszem, rajtam kívül csak kevesen látják meg a ködös mocsárban vadászó gémet, a világosságba nyúló vadászatból hazaigyekvő rókát, a tarló felett egerésző ragadozó madarakat, és a szürkületkor előbújó denevéreket.
Sajnálom a nem biciklizőket! Mert egy csonka idegbeteg világban élnek, olyan dolgokat hajtanak amelyek a megszerzésük pillanatában már értéktelen lesz, hiszen a mai szép új autó, amiért rengeteget dolgoztak, már magában hordozza a csak néhány év múlva a roncstelepen álló bezúzásra váró autót. A két állapot közt csak néhány év telik el. A csillogó-villogó plazma tv -aminek dobozán a különböző technológiai nevek rövidítéseit már senki sem tudja teljes biztonsággal talán még a gyártó sem- a következő hónapokban már elavulttá válik, hiszen a fogyasztói társadalom hatalmas tempót diktál. Az állandó pénzhajtás, hogy beszerezd az aktuális gagyit, rengeteg energiába kerül, és közben megfeledkezel magadról, és arról a filmről ami az életedről szól, és teljes bizonyossággal előbb vagy utóbb a tekercs végére érsz.
Sajnálom a nem biciklizőket! Mert állandó feszültséget okoz bennük az, hogy a Budapest-Szekszárd távolság a fejükben a másfél órás távhoz kötődik. És ha ezt nem sikerül, (mert hogy is sikerülne mindig) ennyi idő alatt teljesíteni, akkor borul az egész napirend, és mindenki az őt hátráltató ellenséggé válik az úton. Nekem ugyanez a táv egy napi járóföldre van, és hogy ez tíz vagy tizenkét óra alatt sikerül az teljesen hidegen hagy, mert mindegy, ma még odaérek.
Szeretek biciklizni! Pedig nem mindig érzem jól magam közben. Igen én is ember vagyok. Elfáradok, türelmetlenkedem, nagyon rosszul viselem az engem meg sem látó, utakat kisajátító vadembereket a csoda autóikon. Jó lenne, ha néha minden autóvezető bringára ülne, és így menne néhány kilométert az utakon, talán nagyobb empátia ébredne bennük a kerékpárosokkal szemben, amikor visszaülnek a vaskoporsóikba. Talán nem kéne a főbb utakon (kerékpárutak hiányában), állandóan azt figyelnünk, hogy vajon megláttak-e bennünket. Ha ugyanúgy partnernek és közlekedőtársként kezelnének minket mint a szembejövő buszt, sokkal könnyebb lenne. De ez is, mint minden kulturális kérdés. Csak nagyon lassan változik jó irányba. De talán változik. Csak egy ember élettartama túl rövid ahhoz, hogy érzékeljük ezeket a változásokat. Örülök annak, hogy egyre többen jönnek rá arra, hogy ez a fajta bolygó kizsákmányolás ami az eddigi gyakorlat volt nem vezet sehova. Csak néhány másodperc a bolygó életében, és elfogynak a fosszilis energia források. Én azt szoktam mondani bárcsak holnap lenne ez, mert akkor muszáj lenne más megoldásokat, és remélhetőleg ezúttal már környezetbarát megoldásokat kitalálni, alkalmazni. De ahogy az emberiség eddigi gyakorlata mutatja, az utolsó csepp benzint is el kell égetni, hogy ez a sötét bolygóromboló-kor véget érjen. Én már nagyon várom. Nincs mitől félnem, szeretek biciklizni! :)

1 megjegyzés:

Atomnyul írta...

Tizedennyire sem lenne veszélyes a világ, ha mindenki képes és hajlandó lenne megfogalmazni egy ilyen véleményt. Jó szelet apa-cs testvérem! ;)

Atomnyul