Vivicitta - Zéta módra

Hű, de régen írtam utoljára. Valahogy mostanában semmit sem érzek elég súlyosnak, vagy megörökítésre méltónak. Futnak a dolgaim, nem panaszkodhatom, és futok én is. A Running, runnig című posztban leírt predesztinációim, még váratnak magukra, mert ősszel ismét volt egy kis hullámvölgy, ami okozott egy csomó plusz kilót, de ez úgy érzem csak elszántabbá tett. Elcsépelt közhely, hogy nem elég mozogni komplett életmódváltásra van szükségünk ahhoz, hogy ne hízzuk magunkat mangalica formájúra, és éppen ez a legnehezebb. Évtizedes beidegződéseket, és génjeinkbe épült vágyakat kell átformálni ahhoz, hogy hosszútávon kialakíthassunk egy élhető életet. El kell szakadnunk a kényelmes üldögélős, passzív pihenéssel töltött szabadidős tevékenységeinktől, meg kell változtatnunk étkezési szokásinkat, átformálni ízlésvilágunkat, és legtöbb esetben a velünk együtt élőkét is, mert egy családban ahol minden vasárnap pörkölt van, nagyon nehéz egy disznószabású élete, persze csak akkor ha a cél a fogyás. De mégsem lehetetlen ez, csak meg kell hozzá változtatni néhány makacs beidegződést. Ma már ott tartok, hogy egy TESCO körbejárása során alig látok valamit, ami számomra is ehető. :) Mostanában nagy erőkkel keresem azokat az ételeket, amelyek nemcsak egészségesek, de összeegyeztethetőek az ízlésemmel is, mert önmagában az, hogy valami jó a szervezetemnek, nem okoz örömet számomra amikor elfogyasztom. Ez miatt egyre több időt töltök piacokon, és a konyhában, és most már van egy kis receptbázisom, amire építhető a mindennapos táplálkozás. A futás és bringázás mellé egyelőre heti egy alkalommal beépült a TRX edzés, ami borzasztó gyötrelmekkel, és komoly kalóriaveszteséggel jár. Ez az egyszerű edzésforma, szinte minden izmot megdolgoztat, és kiválóan megfelel számomra keresztedzésnek a már meglévő mozgások mellé. A kilók ismét pattognak le rólam, de még messze van az, amikor én is elégedett leszek a súlyommal, Más tekintetben már most is az vagyok, hiszen haladok, és tényleg jól érzem magam a bőrömben és ez a legfontosabb. A futás motivációjára azt találtam ki, hogy minden évszakban benevezek egy félmaratoni távra, és lefutom. Így nem tehetem meg azt, hogy lazítsak, egész évben formában kell maradnom. Az első ilyen verseny amelyen részt vettem a 2015-ös Vivicitta volt. El kell mondanom, számomra ez az első futóverseny elhozott mindent, amit vártam tőle. Először is borzasztó jó dolog együtt futni több mint 8000 másik hasonlóan hangyás emberrel, akik ugyanazért futnak, akiknek nem kell elmagyarázni, hogy mi ebben a jó, akik megélték hozzám hasonlóan a mélységeit és magasságait a futásnak, akik nem csak ezen a napon futnak, hanem velem együtt kint vannak a hétköznapokban is, lábukon az aktuális futócipőjük, fejükben az aznapra betervezett cél, és futnak. Esőben, fagyban, szélben kánikulában. Felfelé és lefelé, néha fájdalmak közt, néha a megengedett maximális pulzusszám közelében. Tudom, hogy ez az érzés minden közösségben működik ahol az embereket valami közös hit tartja össze. Erről szólnak a vallási csoportok, a különböző szakmai találkozók, a koncertek, a politikai gyűlések. Ez a nyolcezerötszáz ember, aki  a mai napon feltűzte a rajtszámát, abban hisz, hogy lefutja a 21.1 km-t, és beér a célba. Sokan vagyunk kezdők, akiknek ez lesz az első ilyen versenye,és először futják le hivatalosan a távot. Tudom kb. mire vagyok képes, próbáltam már. A leglassabbak közé sorolom magam a rajtnál, mert számomra ma az egyetlen cél, hogy szintidőn belül teljesítsek. Szent az elhatározás a fejemben, hogy "okosan" futok. Csuklómon a pulzusmérő óra, pólóm alatt a mellkasi jeladó pántja. Jön a visszaszámolás az első csoport elindul. Ők a profik, a gazellák, antilopok, és gepárdok csapata. Ők várhatóan fele idő alatt teljesítik a távot mint mi, de ez szerintem senkit sem zavar. Mi nem vagyunk velük versenyben, csak magunkkal versenyzünk, lassúak vagyunk, mi a csigák, lajhárok, és teknősök csapata vagyunk. Sokunkon túlsúly, az elmúlt évek kontroll nélküli evéseinek emléke. De szemünkben ott az elszánt lobogás, harcban állunk a plusz kilókkal és ma egy csata megnyerésére készülünk. Húsz perc után jutunk a célhoz, jön a visszaszámlálás, a rajtnál lévő dobosok fokozzák az adrenalin szintet, és már tudom mit érzett egy csataló a roham előtt. Izgatottan várom az indulást, és elindulok. Áthaladok a mérőponton, remélem erről a számítógépes rendszer is tud, és nekikezdek. Valójában negyedszer készülök lefutni húsz km feletti távolságot. Két éve volt az első, rettenetes volt, majdnem belepusztultam. Túlvállaltam magam, még nem voltam készen rá. Azóta sokat tanultam magamról és a futásról. Mint minden ez is egy szakma, nem lehet bizonyos alapismeretek nélkül művelni. Tavaly kétszer futottam hosszút, egyszer félmaratont, és egyszer harminc km-t. Lényegesen jobban ment, de azért nem volt könnyed sétagalopp egyik sem. Ma azt szeretném, ha végig könnyedén futnék, gyötrelmek és fájdalmak nélkül, élvezni akarom a versenyt és beérni egy normális idő eredménnyel. 49 éves vagyok, körülöttem rengeteg a fiatal, már 5 km után sokan sétálnak, én egyetlen lépést sem szeretnék így megtenni. Az utak lezárva, mindenütt szurkolók, zenészek, csak miattunk, ez csodálatos érzés. Optimális futóidő van, ragyog a nap, de hűvös van, és futunk, most éppen az Országház előtt. Gyönyörű ez a város, főleg így autók nélkül, várost nézek futva, és nagyon élvezem. A második frissítő ponton iszom néhány korty vizet, inkább csak preventív jelleggel, mint azért mert szükségét érzem. Egy gigantikus emberkígyó egyik megszámozott sejtje vagyok a 3459-es. A kígyó feje, már a Lánchídon halad. Nemsokára odaérek én is. A budai rakparton futunk tovább már túl vagyunk a táv felén, semmi bajom a lábaim olajozottan működnek, néha elvétem a 3/2-es légzést, de ez csak azért van, mert annyi impulzus ér, hogy nem tudok , és nem is akarok csak a futásra koncentrálni. Pacsizom a kisgyerekekkel, megtapsolom az útvonal mellett zenélő kollégákat, némelyik elképesztően jó, olvasgatom a szurkolói transzparenseket, gyönyörködöm az épületekben. Szabadsághíd. Az öngyilkosjelöltek kedvenc hídja. Lassan de biztosan fogynak a kilométerek. Néha belefeledkezem, és nagyobb tempóra kapcsolok, a pulzusmérő ilyenkor méltatlankodó csipogásba kezd, jelezve, hogy elértem a számomra maximálisan megengedhető pulzusérték 90 %-át. Ilyenkor visszaveszek, és 150 körüli pulzussal futok tovább, ami persze még mindig több, mint a saját komfortzónám, de hát a hangulat visz, és a záróbusz réme is néha felbukkan a fejemben. Érzem, hogy jó időt futok magamhoz képest 10 km-nél 58 perc volt a netto időm, az több mint húsz másodperccel jobb, mint az otthoni futások átlaga. A legjobb érzés, hogy még mindig könnyed vagyok, persze megjelennek a fáradtság első jelei, de már feltűnik ismét a Margit-sziget,és látom a víztornyot, ahol ott vár a cél, és a család. Jön egy frissítőpont rárepülök egy darab banánra, konstatálom fuldoklás közben, hogy nem egyszerű futás közben enni. Nem véletlenül nem hoztam semmit magammal, az órán kívül. Nem akartam telefonnal fülhallgatózsinórral és egyebekkel kínlódni egész úton. A Margit-sziget már mellettünk van, a kezdeti "alig tudunk futni egymástól" érzésnek már nyoma sincs. A mezőny szétszóródott, körülöttem van mindenféle rajtpozícióból indult futó. Vannak az egyes csoport gazelláiból is néhányan. Talán nem voltak tisztában a képességeikkel, vagy így akarták a záróbuszt legyőzni, esetleg csak rossz napjuk van, mert ilyen is lehet. Nekem ma minden jól jött össze, szerencsére még a futóútvonal mellett felállított Toi-Toi szolgáltatást sem kellett igénybe vennem. Árpád-híd már csak négy km a célig. Innen már négykézláb is beérek. :) De nem kell a másik két végtag. Március eleje óta 212 km-t futottam, és a csoda tudja még mennyit bicikliztem, ez most úgy tűnik elég lesz. 20 km az utolsó frissítő pont, nem is értem, itt már minek? Az út szélén egy lány fekszik hanyatt a fűben, mellette két mentős térdel, úgy látszik neki sincs jó napja. Jön az utolsó kilométer, fokozom a tempót, de vissza is veszem, nem tudok ennyit sprintelni. Az utolsó 400-on aztán megint gyorsítok, átfutok a cél vonalon, és elégedett vagyok. Jön egy lány, nyakamba akasztja az érmet, majd megkapom a szervezők által összeállított minden résztvevőnek járó egységcsomagot, és elindulok a család megkeresésére, akik a tacskókutyával jelölt találkozási pontnál várnak. Jó, hogy ezt megbeszéltük, mert kb. 20.000 ember van körülöttem a befutók, és  azok  hozzátartozói, valamint a következő futamra várakozók együttese. Hamar megtalálom őket,és elindulunk haza, röpke másfél óra és már itthon nyújtóztatom a kicsit megfáradt lábaimat. Közben megérkezik a telefonomra egy sms, amely tudatja a hivatalos időeredményemet. 

2 óra 5 perc 12 mp. :)

Tudom manapság nem nagy dolog lefutni egy félmaratont, ilyen időeredménnyel meg különösen nem az. Mégis én büszke vagyok arra, hogy ebben a korban képes vagyok rá, és remélem lesz ez még jobb is, és talán egyszer eljutok a maratoni távig is, ami már tényleg nem kis pálya. Jó volt ez a verseny, magával ragadott a hangulata, elismerés illeti a szervezőket, ahogy ezt a hatalmas embertömeget lekezelték, minden fennakadás nélkül működött, színvonalas volt. Külön örültem annak, hogy a versenyzők becsülettel futottak nem láttam egyetlen apró stiklit sem, rövidítést, vagy bármilyen eredményjavító csalást. Jó volt látni az örömet a futók arcán, és tudni, hogy sokan gondolkodnak úgy mint én, és, hogy a mozgás szerencsére egyre hangsúlyosabban trenddé válik, és a fiatalok körében egyre inkább "gáz" lesz, ha valaki nem mozog. Ha arra gondolok,hogy 12 éve kis falunkban csak én futkároztam egyedül a határban, most meg mennyien futnak heti rendszerességgel, akkor ez nem is csoda. Jó lenne, ha minél többen rádöbbennének arra, hogy a fogyasztói társadalom ellenünk dolgozik. Számára teljesen mindegy, hogy mire költjük a pénzünk, ő mindenképpen jól jár akkor is, ha gyógyszerre költjük a fizetésünk nagy részét. De talán ha a nagy többségnek az egészség lesz az igénye, akkor a gyártás és eladás ebbe az irányba fog elhajlani. Nem tudunk szembe menni sem a világgal, sem az idővel, de sokat tehetünk azért, hogy egészségesek, és produktívak maradjunk idősebb korunkra is. Ehhez kívánok minden kezdő és haladónak sok energiát, és ilyen jó versenyeket, mint a 2015-ös Vivicitta volt.