Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2014. október 15., szerda

Violin lesson

48 évesen már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy reálisan elfogultság nélkül értékeljem magam.Egy ilyen értékelés eredménye a mai döntésem mely szerint abbahagyom a hegedülést.7 év gyerekkori tanulmány és harminc évnyi kihagyás után kezdtem újra három éve. Lelkes voltam és elhivatott, de ez kevés volt.Napi szinten gyakoroltam, a három év alatt szinte egyetlen nap megszakítás nélkül, de azok közül a hangszerek közül amelyeken játszom ezen vagyok a legtehetségtelenebb. mert hiába a ritmusérzék, és a jó fül, ha mindehhez fáradt, fizikai munkában elkopott kezek, és rossz mozgáskoordináció párosul.Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok alkalmas erre a pályára, lehet újabb három év után már sokkal jobb, aztán még néhány év után már majdnem jó lettem volna, de olyan igazán jó, amilyen szeretnék lenni valószínűleg soha. Arra is rá kellett jönnöm, hogy soha nem versenyezhetem már a fiatal osztálytársaim szellemi képességeivel, hiszen az én agyam már csak hanyatlik, ahogy telnek az évek. Én mindig is klasszikus zenében gondolkodtam,mert hegedülni én csak ezt szeretem, de erre nem vagyok képes olyan szinten, amivel nem taposom sárba a zeneszerzők művészetét. Belefáradtam, hogy rengeteg munka árán sem érem el azt, hogy bármelyik darabot hiba nélkül eljátsszam, az egész hegedülésem egy labilis, ingatag, stresszes valami maradt, ahol minden sikeres ütem csak a véletlenen múlt. Tehát csinálják ezt azok, akiknek ez nem egy teljesítési kényszer, akiknek egy-egy nehezebb rész kigyakorlása nem ütközik lehetetlenbe, hanem rutinmunka, én meg csinálom azt, amihez kicsit jobban konyítok, amihez a képességeim nem ilyen szűkösek. Köszönöm tanárnőmnek Mártának a sok biztatást, és türelmet, amellyel megpróbálta az én lehetetlen mozgásomat hegedülésnek látszó mozgássá változtatni. Nem rajta múlt. Hatalmas élmény volt a Szekszárdi Kamarazenekarban játszani, köszönöm nekik, hogy megtűrtek, és kedvesen viszonyultak hozzám az első perctől.  A koncertjeiket ezen túl is látogatni fogom, és ez így sokkal veszélytelenebb, mert sosem lehet tudni, hogy mikor ül a nézők között egy Hannibal Lecter. Az hogy újrakezdtem jó dolog volt, mert így le tudom ezúttal most már lelkiismeret furdalás nélkül zárni magamban ezt a történetet, ami harminc éven át egy kérdés volt számomra, hogy vajon mi lett volna, ha akkoriban folytatom. Semmi. Egy középszerű, átlagos hegedűs lennék valahol a legjobb esetben, és borzasztóan unatkoznék, és valószínűleg sosem lettem volna annyira sikeres életem során, mint ahogy a valós életutam folytán. ...és ennek valahol örülök. Holnaptól vége a falnak gyakorlásnak, az állandó gyakorlási kényszernek, hogy készüljek órára, koncertre, vizsgára. Ez a három év egyben volt az én utolsó nagy hegedű leckém.

3 megjegyzés:

Éjszem Farkas István írta...

Kedves Barátom!

Megértem a döntésednek azon részét, hogy nem akarsz tovább nagy nyilvánosság előtt szerepelni, mint hegedűs, hogy nem akarod a tanulás stresszét, stb...
Csakhogy a hobbid még nyugodtan lehet. :)

Mindig tanulunk: hol hegedülni, hol mást...

Gondold át.

Barátsággal:
István

Zéta írta...

Köszönöm barátom.
Öregedni tudni kell,és mi tudunk. :)

aranyos fodorka írta...

Kissé keserű sorok... Zéta, készülj arra, hogy ez csak rosszabb lesz...Az élet tényleg nem habostorta. Meg kell elégedni egy idő után a kisebb örömökkel, sikerekkel....
(Én már csak tudom, s szeretettel figyelmeztetlek.)
Menj bringázni és nyisd ki a szemed. A világ - sok bajával együtt is - gyönyörű !