Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2011. augusztus 31., szerda

Dubrovniki túra, ami a szűrőn fennakadt

Már kezdenek bennem leülepedni az élmények, amelyeket az út során szereztem. Mindenképpen pozitív egyenleggel zárhatom ezt a kirándulást. Minden a lehető legjobban alakult, kezdve az időjárástól, a hazaérkezésig bezárólag. Én már régóta magáért az út megtételéért túrázom, nem a végcél a fontos, az csak egy állomás a sokból. Kerékpárral nem lehet egy országot lerohanni, ezért mindig érdekes nekem, amikor azt tapasztalom, hogy mennyivel kevesebbet érzékeltek az adott országból a családtagjaim, akik autóval járták be egy nap alatt ugyanezt az utat. A legfontosabb különbség, hogy semmi kapcsolatuk nincs az út mellett élő emberekkel. Nos, nekem a túra egyik legnagyobb élménye pont ezekből a találkozásokból fakad. 
Bosznia-Hercegovina. 
Mennyire hajlamosak vagyunk egy ország lakosságáról előítéletekkel gondolkodni. Én mostanában kezdek erről leszokni. Ez az utazás, most nagyon is arról szólt, hogy megpróbálunk az emberek jóindulatára építve végig menni az úton, így nemcsak  néha útbaigazítást, hanem vizet is kérünk amikor és ahol elfogy, valamint udvarokba kéredzkedünk be a sátrunkkal. A nemrég még háborúzó bosnyák, és szerb lakosság, akiről úgy gondoljuk mi innen a távolból, hogy mindannyian kiállhatatlanok kivétel nélkül szívélyesen segítettek minket az úton. Mindenki csak élje bele magát a helyzetbe. Érkezik két megfáradt bicajos, nem kérnek mást, csak egy kis helyet az udvaron, és hideg vizet. A saját utcában csak vegyük számba az embereket. Biztos ismerünk olyat, aki elhajtja őket, de nem ez lesz az általános. Szerintem a blogom olvasói, kivétel nélkül befogadnák őket. Nos, így van ez szinte mindenütt, mert mindenhol családok élnek, érző emberek, akik -egyre inkább úgy hiszem- mindannyian valahol a jóra törekszenek, és szeretnek apró jó tetteket végrehajtani. Az a rengeteg mosoly, és biztatás amit  kaptunk az út során, teljesen elképesztő. Főként ebben az országban, ahol még az elmúlt húsz év ellenére is láthatóak a háború nyomai, nagyon is láttuk az aknaveszélyre figyelmeztető táblát, út mellett rozsdásodó harckocsit, szétlőtt házakat, elhagyatott egykor családok álmaiban szereplő, építés közben félbehagyott házakat, aminek belsejéből már fa nőtt ki. Láttuk az emlékműveket, hősöket, és áldozatokat, és mindenekelőtt a rengeteg sírt.  Mégis az út mellett az emberek ránk mosolyogtak, a saját nyelvükön kedvesen szóltak hozzánk. Amikor vizet kértünk, üdítőt is kaptunk, és körtét, és paradicsomot, és miért várt meg minket a jégkrémes autóval a pár a hágó végén? Miért érte meg nekik súlyos perceket várakozniuk a negyvenfokos melegben, csak, hogy megajándékozhassanak két idegen bicajost jégkrémmel? Miért fogadtak be a házukba, az udvarukba, hiszen semmit sem tudtak rólunk? Úgy hiszem valamit ez a nép újra megtanult, amit mi elfelejtettünk már ebben az országban. A háborúhoz képest, mikor a léted van veszélyben, mikor nincs jövőd, és nincs semmid, a mai állapot, bármennyire is távol áll a tökéletestől, mégis nagyon jó. Jó csak úgy egyszerűen élni, és azok között lenni akiket szeretünk, és jó másokkal is jónak lenni, mindegy, hogy az a saját családunk, vagy két nyomorult magyar bicajos. Ezen az úton a Balkán kedves lett számomra. Soha többé nem fogom ezt a szót pejoratív értelemben használni, mert rájöttem, hogy a mi esztelen tárgyfelhalmozási kényszeres társadalmunk egy alacsonyabb rendű emberi kultúrát képvisel, mint ami ebben az országban pillanatnyilag még létezik. Igaz a mi kényes orrunknak furcsa a sok szemét, és az európai szemmel igénytelen életkörülmények, mégis úgy érzem itt még őriznek valamit abból az emberi viselkedésből, amit mi már elfelejtettünk. A mi világunk a másik véglet felé tart, a fogyasztói társadalom egy steril környezet elérésének igényét szuggerálja belénk, a nap minden percében. Szájvíz, és intim zuhany, multivitaminok, szilikon, és gollagén, a shopingolás szórakozási formává vált, és a boldogság kellékei  sorakoznak a polcokon, amik  az "egészséges", és boldog élethez, de leginkább néhány milliárdos befektető profitjához nélkülözhetetlenek. De vajon boldogabbak vagyunk-e ezektől a tárgyaktól, mint a balkáni néni, aki az útszélén fügét gyűjt? Ez a hatalmas amerikanizálódás, ami nálunk van itt még hiányzik. Illetve nem hiányzik, gyönyörűen megy az élet ezek nélkül is. Nincsenek szuper-, hipermarketek, és talán nem is kellenek. Gondolom az internetes sávszélesség sem jelent a legtöbb házban problémát. Nem feltétlenül baj az sem, ha jelen van az iszlám egy országban, hiszen ez a vallás nemcsak a nyugati emberek tudatában már összekapcsolódott öngyilkos merénylőkről szól, hanem az önmegtartóztatásról, az ésszerű mértékletes életről, mint például az alkoholfogyasztás tilalmáról is, ami valljuk be nem tenne rosszat egyik nyugati- magát annyira fejlettnek képzelő- államnak sem. Az iszlám egyik fő parancsolata az elesettek védelmezése, és segítése, ami itt még sokkal inkább jelen van az emberekben, mint nálunk a tízparancsolat. A müezzin éneke pedig minden nap megerősít abban, hogy jó úton jársz, és csak egy porszem vagy. Nincs ezzel semmi baj, én például ha nagyon választanom kéne, inkább választanám a Balkán angol WC nélküli világát, és odaadnám érte, ezt a reklámízű cukrozott lónyál szerű műanyag világunkat, ahol megharapják egymást az emberek egy fogasért a hipermarket megnyitóján. Odaadnám a forgalommentes hegyi útjaikért az összes autópályánkat. Forrásaikért az összes petpalackos ásványvizünket. A hegyifenyők illatáért az összes illatosítónkat, és dezodorunkat. Ha választanom kéne inkább választanám a fejkendős muszlin lányt, a maga egyszerű tisztaságával, mint a tucatszám egyformán kinéző, műanyagozott csak a pénz értékét ismerő "plázacicát". Persze a változás előbb-utóbb náluk is beáll. Most sajnos már ott tartanak, hogy ömlik hozzájuk a nyugati műanyag, de a szemétfeldolgozásuk csak jóval hátrébb kullog. Ez nagyon szembetűnő, a gyönyörű Neretva völgyében, ahol az út melletti pihenőkből egyenesen a mederig érnek a szeméthalmok. A globalizáció mint egy óriási szörny már kezd rátelepedni erre a csupahegy országra, és én ezt egy kicsit sajnálom. Szeretném ha lenne a világnak olyan szeglete, ahol megmaradhatna az a kis bolt, ahol még a csomagolópapíron számol a boltos, és egy hét múlva  mikor újra betérek a boltjába kézfogással üdvözöl, mint régi ismerőst! Boldog vagyok, hogy megismerhettem egy boszniai katonatisztet, és családját. Jó volt látni, hogy a család náluk is ugyanúgy működik, mint nálunk bármelyik házban. Az a kedvesség, és bizalom, amivel felénk fordult az első percben elfeledtette velünk, hogy hol vagyunk. Hálás vagyok minden ebben az országban élőnek,  hogy segítettek minket az úton, és hozzájárultak ahhoz, hogy nagyon kellemes szájízzel hagyjam el Boszniát, és azt hiszem mindig úgy fogok emlékezni erre az országra, mint ahol valódi emberek élnek, egyszerűen, és természetesen.

Mostar és Dubrovnyik.
Most először éreztem, hogy azok a látnivalók, amelyek minden útikönyvben, és a Neten szerepelnek túl sok turistát vonzanak az adott helyre. A rengeteg látogató, már-már lehetetlenné teszi magának a nevezetes objektumnak a megtekintését. Alig lehet egy fényképet készíteni, hiszen minden pillanatban az objektív elé lép egy idegen. Persze ez a jelenség közismert. Legjobban a Föld különböző tájain található paradicsomi tájak sínylik meg ezt, hiszen a kezdetben csak egy gyönyörű, fehér homokos öblű halászfalucskák így válnak hemzsegő turistacélpontokká, és a fehér homok így telik meg cigarettacsikkel, és sörösdobozokkal. Aztán egy idő után már nem tetszik ez a  szemetes hely a kényes turistáknak és tovább állnak, hogy új, szűz területeket fertőzzenek meg. Slano, ahol táboroztunk szerencsére eléggé csendes volt, és a hegyes, sziklás part sem kínál nagy lehetőségeket a beépítésre, úgyhogy a strandon is egyszerre tíz embernél több nem volt. Mondjuk pörgős, bulizós kikapcsolódásra vágyóknak nem való ez a hely, de mi nem is erre vágytunk. Nagyon más képet kaptam volna erről a nyaralásról, ha csak a Dubrovnik és Mostar bejárása alatti élményeimből kéne táplálkoznom. De szerencsére, ez csak két apró epizód volt a túra során.

Jó volt, hogy ezt a túrát a fiammal tettem meg, hiszen ezek a túrák remek alkalmak arra is hogy olyan mélyebb beszélgetéseket tudjunk folytatni, amire a hétköznapokban nem kerülhet sor. Úgy hiszem, mindkettőnknek jót tesz, hogy egy kicsit jobban ismerjük egymás gondolatait, életét, hiszen a család mindig csak egy ideiglenes dolog, és korlátozott az az idő amíg együtt lehetünk. Jó volt vele tekerni ezen az úton, hiszen hasonló vérmérsékletünk nem szabott határt a napi megtett távoknak, és köszönhetően mindkettőnk jó kondíciójának, most még egymásra sem kellett sokat várni, csak néha rám mert én lassabban tudtam az emelkedőkön haladni a "páncélvonattal". Számomra mindig élmény ahogy beszél útközben történelmi érdekességekről, így én folyamatosan egy idegenvezetővel utazom. Továbbá jól jön a remek angol tudása, és  németül sem elveszett, sőt egyre ügyesebben használja a latin ismereteit is. Remélem nem ez volt az utolsó közös túránk együtt, hiszen még vár ránk Isztambul, a Via Appia, és Róma, Firenze, és olyan sok gyönyörűbbnél-gyönyörűbb hely.

Nem szabad elfelejteni, hogy egy ilyen blogbejegyzésben leírtakból nem jönnek át a valódi fizikai nehézségei az útnak. A hűvös szobában olvasva az a kifejezés, hogy "perzselő nap", egészen más, mint mindezt átélni az adott szituációban. Egy ilyen túra sok szenvedéssel is jár, az egész egyetlen nagy erőpróba mindig, és attól, hogy nekünk ez megéri még nem könnyebb. Aki már csinált ilyet az tudja, hogy egy autóval alig érzékelhető emelkedő is lehet nehéz, és akkor még nem beszéltünk a 10%-os emelkedőkről.
A túra technikai nehézségeiből ezen az úton több jutott a megszokottnál. A defektet nem is sorolom ide, hiszen ez a legtermészetesebb dolog a világon, akinek járműve van, bármikor bárhol kaphat, az elhárítás is rutinmunka. A láncszakadásért sem okolhatok mást csak magamat, hiszen könnyelműség volt abban bízni, hogy nem lesz baj, egy olyan lánccal, ami közel jár a tízezer km-hez. De szerencsére sikerült elhárítani a hibát, és hazáig már nem is volt vele gond. Persze voltak apróbbak is, mint például leszakadt a hátsó sárvédőm, eltörött az utánfutóra szerelt Zéta zászló rögzítése, de ezek szóra sem érdemesek, hiszen egy gyorskötegelő szalaggal orvosolhatóak. Érdekes volt, ez az ad hoc szerű szállás keresés, de azt kell hogy mondjam bejött. Ennek köszönhetően, igen kicsi költséggel kerekeztünk 9 napon át, bőven a tervezett 5 €/fő/nap költség alatt. A távokat is sikerült ezúttal jól megtervezni. Nekünk a fiammal a napi 150 km a járható távolság, ebbe már belefér az is, hogy van egy kis hágómászás is. Jó, a végére ismét sikerült megőrülnünk, de ez a tervben nem így volt. :) Az első túra volt, ahol nagyon odafigyeltünk az energiapótlásra. Gyakorlatilag két óránként ettünk valamit, így nem is volt ezúttal "eléhezés" egyikünknél sem.

Mindent összevetve elégedett vagyok, ez egy nagyon jó túra volt, biztos vagyok abban, hogy életre szóló élmény volt mindkettőnknek.
Már csak azt kéne kitalálni jövőre hova menjünk! :)

3 megjegyzés:

mizsu26 írta...

Élvezettel olvasom minden sorodat!!! Nagy túrázók vagytok csak így tovább!!! :)
Kérek minden olvasót,jelezzétek Zétának,hogy tetszett vagy sem.Mert Neki ez fontos!!! ;)

aranyos fodorka írta...

Öröm olvasni soraidat. Habár sosem bicajoztam (pláne nem rekuztam) – de egy terv sikerének, beteljesedésének mámorát nagyon is jól ismerem. Amikor alaposan kitervelsz valamit, felkészülsz, kiböjtölöd, aztán megizzadsz érte, esetleg kicsit félsz, hogy valami közbejön és mégse úgy sikerül, ahogy eltervezted… és akkor a végén mégis azt mondhatod: „MEGCSINÁLTAM” - hát ezt az érzést elmagyarázni nem lehet senkinek, aki nem élte meg. Örülök, hogy nektek volt ebben részetek és megértem, hogy újabbakra vágytok.

A világ megváltozását (=romlását) sajnos nem tudom, mi tudja megállítani és nem nagyon hiszem, hogy bármi is vissza tudná fordítani. Eléggé szomorú ez. Azt érzem, tudom, hogy nem jó felé megyünk. De hogy mi lenne a megoldás ?
Fogalmam nincs….

menetszél írta...

Mindig meglepődök amikor valaki leírja a gondolataimat... Pont ezt éreztem a "Balkánon", Horvátországban. Hogy mennyivel emberibb a hátsó kertben rozzant asztalnál, szedett-vedett székeken beszélgető család, mint egy tüchtig osztrák udvar, ahol egy szál deszka nem állhat keresztbe, és az ilyen rozzant holmikat már régesrég kivágták a kukába..