Kipusztulásra ítélve

Május 16. Lehetne 25 fokos meleg, szélcsend, és madárcsicsergés, de nem. Ítéletidőszerű eső, Isten haragjaszerű széllel napokon át. Mit tehet ez ellen egy kismadár, akit az evolúció más körülményekre kondicionált? Semmit. Évek óta kesergek a kedvenc madaraim, a fecskék fogyatkozásán. Gyermekkoromban minden reggel hangulatához hozzátartozott, a fecskék csivitelése. Ahogy múltak a hetek, egy idő után már annyira megszoktuk hangjukat, hogy csak ősszel döbbentünk rá - amikor egy reggel kuka csendre ébredtünk - hogy ez az ezernyi fecske itt élt velünk hónapokig, és most ismét elmentek a messzi Afrikába.
2010 a fecskék éve. Ezt így kitaláltuk. Mi emberek. Néhány jó szándékú ember, a sok millió közömbös, vagy direkt gonosszal szemben. Madárbarát kert, mesterséges fecskefészkek, sárgyűjtőhelyek, mind-mind okos, hasznos, és melegszívű ötletek. de vajon elég lesz-e ennyi az életben maradásukhoz hosszútávon? A semminél biztosan többet jelentenek. Mindenkit bíztatnék ezúton is, hogyha jelent valamit számára a fecskék élete, csatlakozzék ezekhez a programokhoz. Egy ilyen jó tett nem pénzkérdés sosem.
Olyan kis szerencsétlenek! Az elmúlt években minden tavaszban van egy ilyen hét, amikor a felmelegedés visszafordul, és a drasztikusan lehűlt levegőből, az addig terített asztalt jelentő rovartömegek eltűnnek. Nem tudom mit tesznek ilyenkor. Visszahúzódnak fészkeikbe, és gondolom, sokan soha többé nem emelkednek levegőbe, mert éhen pusztulnak. A már kikelt fiókák gyanítom, már a hideget sem képesek átvészelni. Ha még nem történt meg a tojás rakás, és a szülők valami nagy keservesen mégis túlélik az átmeneti hideget, akkor annyira elhúzódik a fiókák felnevelése, hogy nem lesznek képesek felszedni azt a tartalék súlytöbbletet, ami a telelési helyhez vezető hosszú út megtételéhez szükséges. Ha mindez sikerül, már csak mi maradtunk a rizikófaktorok. Mi, akik nem tudunk velük szimbiózisban élni, kényes ízlésünket zavarja a fészkekből lehullott ürülék, modern házaink homlokzatát "elcsúfítja" a madárfészek, ami a mi házunkhoz képest egy remekmű, és az elkészítése sem marad alul a mi teljesítményünkének, mellesleg abszolúte bioanyag, de ez valamiért mégis tűzzel-vassal irtandó a szemünkben. Ezzel párhuzamosan finom ízlésünket nem zavarja az autókból tonnaszám kidobott sörös doboz, pille palack, és McDonalds-os szemét. Nem beszélve olasz embertársainkról, akik gasztronómiai élvezet céljából vadásszák ezeket a néhány grammos énekesmadarakat. Ha még ez sem lenne elég, írtjuk egyik fő táplálékukat a szúnyogokat, hiszen az ember uralkodni akar a rovarokon is (még egyetlen fajt sem sikerült kipusztítanunk mióta a bolygón vagyunk), kár, hogy ezzel a tevékenységével pontosan az egyik legnagyobb partnerünket veszítjük el, akinek a rovarirtás a szakmája, és több ezer éve gyakorolja ezt környezetkímélő módon. Mindent összevetve a fecskék számára nem sok remény maradt. Szétválogathattam volna a különböző fecskefajokat, és az azokra leselkedő kihalást előidéző eseményeket, ám nincs jelentősége. Nekem egyformán kedvesek a molnárfecskék fehér mellényükkel, a füstifecskék kékesfekete hátukkal, és villás farkukkal, és a kevésbé kecses barna színű partifecskék. A lényeg szempontjából az is mellékes, hogy a lebetonozott városainkban nem találnak fészeképítéshez sarat, vagy a természetes löszfalakat támasztjuk meg betonnal, ezért nem tudnak fészket építeni. Kritikán aluli amit teszünk velük. Az az önző, mindenen átgázoló mód, ahogy csak a saját érdekeinket tartjuk szem előtt. Mintha nekik nem is lenne joguk élni ezen a bolygón, mert kismadárnak születtek. Undorító egy faj vagyunk. A legviccesebb pedig az, hogy intelligensnek tartjuk magunkat. Maximum racionálisak vagyunk. Mint egy érzéketlen gép.
Tehetetlennek érzem magam, hiszen sem a klímát, sem az emberek gondolkodását nem vagyok képes megváltoztatni. Jóslatok szerint 2020-ra eltűnnek Magyarországról. Én ezt nagyon nem szeretném. Tudom lehet élni nélkülük is, de ha előbb-utóbb minden ilyen szépség eltűnik,erről a bolygóról, akkor vajon érdemes is lesz?
Egyszer, még az előző házunknál, leesett egy fészek, és pozdorjából készítettem fecskefészket. Visszahelyeztem az életben maradt fiókákat és boldog voltam amikor a szülők -kis sárral történő csinosítás után- elfogadták az én silány tákolmányomat lakhelyül, és a következő évben is visszatértek ebbe a fészekbe, és egy újabb generációt hoztak a világra. Életem egyik legszebb emléke ez. Tíz évnél is régebben történt, akkor még tizenkettő fecskefészek volt a házamon. Ami azt jelenti, hogy a házunk körül a nyár végén több mint ötven kismadár vadászta fáradhatatlanul a rovarokat. Most szomorúan nézem a három üres fészket, amelybe az idén már nem érkeztek lakók. Hangjuk nélkül szegényebb vagyok. De még az üres fészkeket sem tudnám leverni a ház faláról, hiszen amíg ott vannak, addig , és azon túl is emlékeztetnek ezekre a kis tökéletes teremtményekre, melyeket mi valószínűleg soha nem leszünk képesek megközelíteni, elműanyagosított életünkkel, és gondolkodásunkkal. Amíg a fészkek állnak, mindig van remény, hogy egy tavaszi napon élet költözik a régi madárlakásba, és újra felhangzik a semmihez sem hasonlító csicsergésük. Az eső úgy esik, mintha soha nem akarna elállni, mintha megnyerte volna a csatát a Nappal szemben, és az emberiséget újra vízözönnel büntetné Isten. Az üres fészkek látványától, a szívem is üresnek érzem. Eközben más házak homlokzatán, sárból összetapasztott fészkekből, ugyanilyen szomorúan, apró fekete szemek néznek ki a reménytelenül szakadó esőbe, és némán dideregve várják az utolsó percet, amikor lelkük ismét levegőbe emelkedhet, és még egyszer utoljára lenézhetnek a távolodó gonosz bolygóra, és a rajtuk élő parazita emberre.

22

Aknolinak!

'88+'22='10

Érdekes képlet.

Mintha csak néhány nap lett volna az egész. Pedig, ha alaposabban belegondolok, rengeteg dolog történt azóta. Mégsem érzem tehernek az eltelt évek súlyát. Gyanítom, hogy ez csak azért van így, mert Veled éltem át. 22 éve ezen a napon meleg volt, az utcánkban minden meggyfa virágba borult, mintha ők is ünnepelnének, és a maguk módján szerettek volna hozzájárulni a Mi napunkhoz. Életem filmjének egyik legszebb kockája lesz, amikor először megpillantottalak menyasszonyi ruhában. Még emlékszem az akkor mindössze tizenöt éves kishúgom mondatára:" Olyan hihetetlen, hogy ez a te esküvőd!". Nekem is az volt akkor. Vajon elhittem volna, ha valami varázslóféle odalép hozzám, és azt mondja:"Nincs mitől tartanod, ez a helyes lépés"? Ahogy ma reggel vicceltünk azzal, hogy túl vagyunk a harmadik hét éves perióduson, ami a szóbeszéd szerint mindig veszélyes, arra gondoltam, hogy mi jöhetne olyan, ami elszakíthat Tőled, a halálunkon kívül? De nem tudok semmi olyan okot, külső körülményt, amit egyedül könnyebben vészelnék át, mint Veled. Néha már-már szégyenkezem, hogy ennyire szeretlek, mintha valami szokatlan, mai világgal összeférhetetlen dolgot művelnék. Pedig az egész annyira egyszerű. Te vagy a feleségem, és ez számomra azt hiszem mindenhez elég. Erőt ad, és oltalmaz, szelíd nyuszi leszek tőle, vagy vérengző vadállat. Már nem félek semmitől, inkább csak féltek. Folyamatosan féltelek Téged, mert ha Veled valami történik, az egyben az én világom végét is jelentheti. Tudom, szinte semmit nem tehetünk a sorsunkkal szemben, csak bízhatunk abban, hogy van jövő, és a nap holnap is felkel. S ha ez így lesz, szeretném az első sugarainál mindig a Te arcod látni.
Boldog évfordulót egyetlenem!

Esküvői élmények

Esküvőn voltam.
Mint egy ember.
Idejét sem tudom mikor voltam utoljára vendégként lakodalomban.
Nemrégiben írtam, hogy egyik kedves barátom megtisztelt azzal, hogy felkért esküvői tanújának. Szombaton volt a nagy nap!

Nem kis erőfeszítésükbe került, hogy május elsején sikerüljön nyélbe ütni mindent, mert például léteznek olyen anomáliák, hogy az anyakönyvvezetők nem akarnak munkaszüneti napon dolgozni. Lehet csak én vagyok ostoba, de a másik 51 szombat az évben az nem ugyanilyen munkaszüneti nap, azaz szabad szombat, amikor mások nem dolgoznak? De sebaj, azért találtak egy hölgyet aki némi rábeszélés, és még több készpénz fejében vállalta a lebonyolítást. Az események a templomi esküvővel kezdődtek, ahol, egy olyan -nem tudok jobb kifejezést - "jó fej" lelkész celebrálta a szertartást amilyennel még életemben nem találkoztam. Nem volt ájtatos manó, nagyon is e világi beszéddel, és sok humorral vett le bennünket a lábunkról. Néha szó szerint dőltünk a nevetéstől. Mindemellett a mondanivalóját nagyon is átadta, és nem került veszélybe a szertartás ünnepélyessége. Mindehhez a gyönyörű szekszárdi belvárosi templom adta a keretet. A kötelező mutatványok után, (virágcsokor, és harisnyakötő dobás, valamint lakat elhelyezés) indultunk Tolnára a polgári szertartásra, ami az étterem kertjében került lebonyolításra. Itt jutottam én is szerephez tanúi minőségemben, és a kellő pillanatban aláírásommal láttam el az anyakönyvi bejegyzést. Ezután kezdődött a mulatság, majd a vacsora, ami kifogástalan volt. Nagyon örülök, hogy én javasoltam még az elmúlt nyáron ezt a helyet a párnak, és még jobban örültem, mikor reggel mondták, hogy mindennel megvoltak elégedve. Azért annak is van némi haszna, ha az ember a megye összes vendéglátóegységét "körbe zenéli". Egy biztos ebben a helyben még sosem csalódtam, és bíztam abban, hogy ez ezúttal sem lesz másképp. De következzék a lényeg amiért egyáltalán ebbe a bejegyzésbe belekezdtem, hiszen így tényszerűen leírva az eseményeket nem túl érdekes lehet elolvasni. A nap élménye számomra maga az ifjú pár volt. Direkt vártam néhány napot, hogy lehiggadjak, és letisztuljanak bennem az élmények, mert attól féltem, nem tudom leírni reálisan azt amit éreztem ott, és akkor. Nevezzük őket nevükön, Niki és Andris május elsején voltak éppen öt éves együttjárók, ezért is ragaszkodtak ennyire ehhez a dátumhoz. Általában én az esküvőkön, mint magánember is de főként mint zenész, folyamatosan azt érzem, hogy az összeházasodó pár, túl éretlen ehhez az egészhez. Fogalmuk sincs mibe vágnak bele. Sem a megfelelő indittatás, sem a megfelelő alázat nincs meg bennük. Itt ennek nyoma sem volt. Ez a két kedves fiatal ezerrel átélte az eseményeket. Minden szavuknak súlya volt, és ahogy a templomban az eskü szövegét mondták, ahhoz fogható gyönyörűt mostanában nem hallottam. Nekem, mint egyre öregebb házasnak, és a házasságban százszázalékosan hívő embernek, ez különösen szép élmény volt, és marad. Elvarázsoltak engem, de szerintem ezzel nem voltam egyedül, hiszen sütött róluk, hogy szeretik egymást, és ez már nem az a kamaszos szerelem, amikor még nem is látjuk a teljes valóságában a másik embert, hanem az a fajta delej, amikor már felodódtak a köztük lévő határok. Ők úgy szeretik egymást, ahogy azt minden férfinak és nőnek kéne. Őszintén remélem, és imáimban kérem az Istent, hogy ezt az érzést életük végéig sikerüljön megőrizniük. Szemernyi kétségem sincs, hogy nekik sikerülni fog. Két értelmes, intelligens, és érző embert láttam ahogy fogják egymás kezét és egymásra nézve esküdnek egymásnak örök hűséget, és tudtam, hogy hisznek ebben, jobban mint bármi másban. Persze ők is érkeztek valahonnét, és ez a hely determinálta, hogy mivé válnak, és a szülőket és testvéreket látva, nem is volt számukra más út. A tapintható szeretet, ami a szülők irányából sugárzott feléjük, számomra egyértelművé tette, hogy Niki és Andris nem válhatott másmilyenné, mint amilyennek most látjuk őket. Amit ezek a családok tudnak azt tanítani kéne. Igen. Kötelező tantárgyként. Ezért itt és most gratulálálnék nekik mindenért. Gratulálok a precíz rendezvényszervezésért, azért, hogy nem veszett el a lényeg a külsőségekben, gratulálnék ahhoz, hogy a szülők két ilyen remek embert adtak a világ számára, gratulálok Nikinek és Andrisnak, amiért képesek voltak egymásra találni, és megtanulták, és már most tudják, hogy miként lehet tisztelettel szeretni valakit korlátlan ideig. Nagyon jó volt Veletek lenni ezen a napon!

Első hosszabb út, és a második esés

Végre pénteken valóban kerékpározásra alkalmas idő volt, sőt még dolgoznom sem kellett a cégnél, így semmi sem menthetett meg egy kiadósabb bicajozástól. Már előző este kitaláltam egy szép kört, a fő elvárás az volt, hogy lehetőleg 150 km-nél hosszabb táv legyen, mert egy kicsit már unom az 50 körüli távokat. A térképen látható az útvonal mai kisebb módosítással végül is megvalósult.

Kerékpáros útvonal 471173 - powered by Bikemap

A kört a Sió mentén, annak völgyében indítottam, én magamban csak Petőfi nyomában útvonalnak hívom, hiszen Kölesd, Borjád, Uzd, Sárszentlőrinc, egykoron kedvelt és állandó tartózkodási helye volt a költőnek, és kevesen tudják, hogy Borjád és Uzd közti utat tette meg Petőfi a Sass fivérek és húguk Sass Erzsike társaságában és ez az utazás ihlette a Négyökrös szekér c. versét, amire az öregek ma is nagyon büszkék ezen a vidéken. Az uzdi Fördős-kúriában Renkecz József magángyűjteményéből rendezett kiállítás várja a látogatókat helyi- és irodalomtörténeti emlékekkel: Petőfi és Illyés emlékszobával, néprajzi és iparművészeti emlékekkel. Megtekinthető a Sztankovánszky bárói család hagyatéka, a Fördős család emlékszobája, iskolatörténeti kiállítás úttörő történeti emlékszobával, méhészeti kiállítás és a II. világháborús uzdi hősök relikviái.

Borjádon elhaladtam Tolna megye egyetlen ipari műemléke, a sörétgyártó torony mellett.Valamiért nem lepett meg, mennyire elhanyagolt maga a torony, és annak környéke. Végül is, az országban kettő is van ilyen, miért kéne rá vigyázni? Uzdon volt egy érdekes esetem, egy etnikai csoport integetett hevesen az út szélén, és én ilyen esetben megállok, az esélytelenek nyugalmával, hiszen ha bármi rossz szándékuk van, azt úgy sem nagyon tudom elkerülni, mert egy autóval még egy óra múlva is könnyedén utolérhetnek, ha akarnak. De erről szó sem volt, csak a bicajra voltak kíváncsiak, miután válaszoltam a kérdésekre, és körbefényképezték a járgányt, továbbindultam. Ahogy gyorsítottam, még elkaptam az utolsó mondatukat:" Őcccsém, ezzel aztán lehet ám dzsávelózni!". Nagydorogig ezen vigyorogtam. Pakson szerencsétlenségemre lekéstem a kompot a következő járat az ebédszünet miatt csak két óra múlva indult, így volt időm tájékozódni a megfelelő útirányról.

Vágyakozva néztem a Dubrovnyik, és a Róma táblát, milyen kicsi az a kilométer érték mellettük, mégis mennyire messze vannak, de talán egyszer, és nem is sokára oda is eltekerhetek. Pakson fedeztem fel, hogy egy kicsit alábecsültem a nap erejét, vagy az én bőröm UV ellenállóságát, mert igencsak elkezdtem pirulni a végtagjaimon. Tavaly már rutinszerűen hordtam magammal a naptejet, de persze most nem volt nálam. Különben sem szoktam túlzottan komolyan venni ezeket az UV pánikkeltő előrejelzéseket. Egy kicsit még gyönyörködtem a kilátóból a Duna felett elterülő város látványában, majd legurultam a partra ismét.

A komp végre átvitt az Alföldre, és most olyan tájon jártam végre, ahol eddig még soha. A Duna menti egykori kis halászfalvak, mint gyöngyszemek úgy következtek egymás után. Géderlak, Dunaszentbenedek, Uszód, Foktő, meglepően tiszta rendezett kis települések, egy jól bicajozható, szinte autóforgalomtól mentes úttal összekötve. Foktő főterén a templom előtt, egy kis Rió de Janeiroi feelingem támadt, a karjait széttáró Krisztus szobortól.

Foktőnél támadt az a "remek" ötletem, hogy a töltésen rövidítek, és nem megyek még ki az agyrém 51-es útra. Utólag már tudom, hogy nem kellett volna, sajnos a töltés attól még, hogy ideiglenes Euro Velo útvonalnak jelölt, nem járható az én 1,5-es gumiabroncsokkal felszerelt drótszamarammal. Erre már egy esés utáni, töltésoldalban hanyattfekvő meditálós állapotban jöttem rá, a következő kérdés az volt, hogy vajon tudom-e folytatni az utat? A fenekemen lévő komplett Afrika térkép ellenére, azért sikerült újra az ülésbe szállnom, és most már pánikszerűen az első adandó alkalommal Kalocsa magasságában elhagynom a töltés kellemesen kavicsos, inkább gyaloglásra alkalmas ösvényét. Kalocsát elhagyva áthajtottam a kishúgom szerint az ország leghosszabb faluján Bátyán, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez csak akkor hosszú, ha az ember a végletekig kimerült, és már harmadszor hajt végig a főutca teljes hosszán. Ezúttal szinte észrevétlenül rövid ideig tartott.

Az 51-es út olyan amilyenre emlékeztem, forgalmas, büdös, és nagyon rossz minőségű, sajnos Bajáig még volt mit tekerni, így próbáltam életben maradni, de szerencsére, a normálisabb "vadak" voltak ma az úton ezekben a percekben. Baját már nagyon vártam, hogy végre ráforduljak a híd mellett induló igazi kerékpárútra, ami a Gemencen át vezet egészen Szekszárdig. Onnan pedig már csak egy ugrás Szedres. Végül is 175 km után, sajgó hátsóval, és leginkább a grillcsirkére hasonlító bőrszínnel érkeztem este haza. Én sem értem, de nagyon élveztem! :)
A beszúrt képek Nokia 5800-val készültek, elnézést a minőségükért, de ilyen rövid utakra nem cipelek külön fényképezőgépet általában.