Egy túrának mindig vannak tanulságai. Most is. Számomra a legérdekesebb az volt, hogy kezdek rutinszerűen túrázni. Az út során nem voltak bosszantó hibák velem, miattam, amelyek korábban rendre előfordultak. Például a felszerelésemnek nem voltak hiányosságai. Ez köszönhető az évek során letisztult, és folyamatosan alakított leltárlistának, amit minden bepakoláskor kinyomtatok, és ez szerint csomagolok az útra. Ha a listán lévő tárgyak a csomagban vannak, akkor semmi sem hiányozhat ami fontos. A kerékpárral sem adódtak műszaki problémák, igaz ebben nagy szerepe volt a teljes hajtómű felújításnak, és az egyébként is minőségi alkatrészeknek. A Schimano Deore LX váltó elképesztően jól működik, ha valaki váltót szeretne vásárolni, annak csak jó szívvel ajánlhatom. Ezen az úton nélküle elveszett lettem volna, hiszen 6 és 67 km/h közt mindenféle sebességgel tekertünk, és a lábak egyenletes terhelése elképzelhetetlen lenne egy precízen működő váltó nélkül. Ez volt az első hosszabb utam a kis Partner-I-es utánfutóval, ami nagyszerűen debütált. Tavalyi túrám során a magasra felpakolt csomagtartó miatt a reku igencsak instabil volt. Ezúttal az utánfutó lényegesen nagyobb csomagot vitt, úgy, hogy nem terhelte a már amúgy sem kis terhet (engem) cipelő hátsó kereket, és a bicaj súlypontját is alacsonyan tartotta. Persze ennek ára is volt, hiszen némiképp lassított, de szerintem ez vállalható áldozat, ha az ember 30 kg terhet akar cipelni.
Sokkal jobban viseltem én is az utat, hiszen fizikálisan végre jól felkészülten indulhattam el, immáron kialakult "rekus izmokkal", amelyek tavaly még nem voltak meg, és a hágómászásokra is már ráhangolódott az idegrendszerem, talán ennek köszönhetem, hogy nem is éreztem akkora megterhelésnek ezeket , mint a tavalyi túra hágóit.
Azt hogy szabályosan hogyan lehet eljutni Krakkóba nem tudom ma sem. A szlovák és lengyel utak kivétel nélkül jó minőségűek voltak, de sajnos itt is egyre nagyobb teret hódítanak az autópálya építések, így sokszor autóutak leállósávjaiban voltunk kénytelenek biciklizni, többnyire szabályosan, de néha nem. De mit lehet kezdeni az olyan helyzetekkel, amikor az addigi út, amelyen utazunk hirtelen kitiltja a kerékpáros forgalmat, és más alternatíva nincs a továbbhaladásra. Ez biztosan ismerős más túrázóknak is. Ilyenkor igyekszünk továbbhajtani minél gyorsabban, és nagy körültekintéssel, reménykedve abban, hogy a helyi egyenruhások nem most szándékoznak példát statuálni a külföldi kerékpáros turisták számára. Persze ez a helyzet magyar honban teljesen általános, nálunk a kerékpáros közlekedés szabályozása a tiltótáblák kihelyezésével többnyire véget is ér. A szerencsétlen bicajos meg utak hiányában menjen amerre tud. A szlovákok nagy találmánya a főútjaik szélén lévő 50-100 cm széles leállósáv, ahol sokkal nagyobb nyugalommal lehet kerekezni, mint a hazai utak 10 cm-es útburkolati csíkján. Így szinte az autósok által zavartalanul tudtuk az út nagy részét megtenni. Már megint csak azt tudom írni, hogy nem sikerült tapasztalnom egyik országban sem az itthon annyira jellemző agresszív, öngyilkos vezetési stílust. Úgy látszik ez a fajta közlekedés hungarikum lett. Mind szlovák, mind lengyel oldalon, teljesen normálisan, körültekintően, és előzékenyen viselkedtek velünk szemben az autósok, és én már megint nem találok erre magyarázatot, hogy ez minek köszönhető. A szlovákok, semmivel sincsenek jobb anyagi körülmények között mint mi, ugyanolyan autókkal járnak, és általában alig van különbség a két ország életkörülményeit összehasonlítva. Talán a hegyi terep alapból óvatosabbá teszi őket, de nézzük csak meg a mecseki szerpentin közlekedését, és mindjárt láthatjuk, hogy aki hülye, azt a hegyek sem teszik óvatosabbá. Szóval ez sem magyarázat. Aki tudja mondja el nekem, mi lehet az oka, hogy mi magyarok ennyire felelőtlenek vagyunk, ha autóba ülünk.
Se szeri se száma azoknak a történeteknek, amikor egy túra veszekedéssel, különválással, és haraggal ért véget, ez által elrontva minden szereplő nyaralását, és így éppen a lényeg veszett el , a közös élményszerzés. Nagy szerencsére Laci bácsiékkal, egy nagyon jó kis csapatot sikerült kifognom. Az, hogy csak hárman tekertünk szerintem közel optimális volt, hiszen már elég nagy volt a létszám ahhoz, hogy élményt és biztonságot nyújtson, de még elég kicsi ahhoz, hogy a tagok különbözősége ne okozzon komplikációkat. Nagyjából egy szinten voltunk fizikálisan is, így nem kellett egymásra sokat várni. Aki csinált már ilyet az tudja, hogy nem minden nap egyforma, van amikor észrevétlenül letekerünk 150 km-t, van amikor már a 80-nál is fáradtak vagyunk és alig várjuk a következő megállást. Itt is mindenkinek máskor voltak a "nehéz napjai", de úgy érzem, hogy ezeket a többieknek sikerült maximálisan tolerálnia. Laci bácsitól rengeteget lehet tanulni. Harminc évnyi túrakerékpáros múltja olyan rutinnal ruházza fel, hogy csak ámul az ember, ahogy ez a hatodik évtizedében lévő ember elhagy minket 20-30 évvel fiatalabbakat az emelkedőkön. Sokat tanultam tőle a tudatos táplálkozásról, és ahogy ezeket a tudnivalókat elkezdtem alkalmazni, rájöttem, mennyire érzékeny dolog a szervezetünk, mennyire fontos, annak energia ellátása, ha energiákat szeretnénk belőle kinyerni. Márpedig szeretnénk kinyerni minden energiát, amikor megpillantjuk a Branyiszkói-hágó 18%-os emelkedőt jelző tábláját. Laci bácsi találmánya a "hágó zsír", ami sima sertés zsírt jelent feltuningolva megközelítőleg ugyanannyi főtt hússal, amit kenyérre kenve néhány szelet elfogyasztása után a hágókhoz szükséges energia máris rendelkezésre áll. Illetve tőle tanultam a folyamatos evés-ivást is amikor a rövid pihenők során banánt, szárított gyümölcsöket kell fogyasztani, így a folyamatos energia fogyasztás folyamatos bevitellel kompenzálódik. Szólhatnék még a Richtofitt krémről, amit előtte sosem használtam, most gyakorlatilag ennek köszönhető volt, hogy a lábam képes volt hazáig tekerni. Én alapjában nem hiszek az ilyen termékekben, de ami jó, az jó. Lajos barátunk még kezdő túrázónak számít, ennek megfelelően egy kicsit több problémája volt, mint nekünk, de ezeket mind nagyon ügyesen megoldotta. Mivel még nincs nagy múltja a kerékpártúrázásban, számára most alakulnak ki például a felszerelés kritériumai. Például a kerékpár alkatrészek, a túrakellékek pl. sátor. Mindannyian saját tapasztalataink alapján jövünk rá arra, hogy ezeken a dolgokon nem érdemes spórolni, hiszen egy beázó sátor, egy rosszul működő kerékpár igencsak megkeserítheti a túrát. De alapjában nem nagy gondok voltak ezek, inkább csak bosszantó hibák, amelyeket Lajos nagyon gyorsan hárított. Biztos vagyok abban, hogy a jövő nyáron az adriai túrájára már egy sokkal jobb felszereléssel indul, és túráról-túrára ő is igyekszik finomítani a táskák tartalmát. Ezt mindannyian így csináljuk. Tőle is tanultam dolgokat. Például nagyszerű a babzsák ötlet, ami mindenhol megáll, és ezáltal a fényképezőgépet is megtartja, így egyszerűen lehet önmagunkról fényképeket készíteni. Nagyon tetszett az a hozzáállása is, hogy igyekezett mindent kiélvezni és megörökíteni amivel találkozott. Sajnos ez belőlem egy kicsit hiányzik, én hajlamosabb vagyok arra, hogy csak a km-ekkel foglalkozzam, és ezért néha elfelejtem, hogy az utazás öröme a tulajdonképpeni cél, nem a következő város.
A túra számomra legnagyobb próbatétele érdekes módon az utolsó nap volt, amikor az eddigi kerekezéseim leghosszabb távját tekertem le 257 km-t Poroszlótól Szedresig. Mindezt még nehezítette, vagy könnyítette, hogy 6 órán át zuhogott rám az eső. Még saját magam is megdöbbentem azon a közönyön, ahogy az esőben tekertem. Mikor Jászapátinál megálltam egy Lidl előtt, az emberek úgy néztek rám mint egy őrültre, mert egyetlen száraz pont sem volt rajtam, ez csak fokozódott, amikor a térkép tanulmányozása után visszaültem a bicajra, és folytattam az utam, a közben semmit sem csillapodott esőben. Mégis úgy érzem ez az eső inkább segített engem, mint gátolt. Ugyanis a tekerés közben egyáltalán nem fáztam, és nem is volt melegem. Ha ugyanezt a távot hőségben kell megtennem, biztos vagyok abban, hogy ez több energiámba került volna. Már Kecskeméten jártam mire az eső szemerkélésre mérséklődött. Később tudtam meg, hogy útközben tőlem néhány km-re Szolnokon felhőszakadás volt, ami azért szerencsére engem elkerült. Ekkora csomaggal, és a közel egy órás kompra várakozással együtt, elégedett voltam a 12 órás menetidővel, ami erre a távolságra jutott.
Még nem tudom jövőre merre indulok el. Azt sem kivel. A szándék az biztos, hogy jövőre is szeretnék menni. Mindenesetre, már nem félek az Alpoktól sem, így azt gondolom, nyugodtan elindulhatok a napfényes Itália irányába, akár Rómáig is, de minimum a Garda-tó biztosan összejöhet.
Sokkal jobban viseltem én is az utat, hiszen fizikálisan végre jól felkészülten indulhattam el, immáron kialakult "rekus izmokkal", amelyek tavaly még nem voltak meg, és a hágómászásokra is már ráhangolódott az idegrendszerem, talán ennek köszönhetem, hogy nem is éreztem akkora megterhelésnek ezeket , mint a tavalyi túra hágóit.
Azt hogy szabályosan hogyan lehet eljutni Krakkóba nem tudom ma sem. A szlovák és lengyel utak kivétel nélkül jó minőségűek voltak, de sajnos itt is egyre nagyobb teret hódítanak az autópálya építések, így sokszor autóutak leállósávjaiban voltunk kénytelenek biciklizni, többnyire szabályosan, de néha nem. De mit lehet kezdeni az olyan helyzetekkel, amikor az addigi út, amelyen utazunk hirtelen kitiltja a kerékpáros forgalmat, és más alternatíva nincs a továbbhaladásra. Ez biztosan ismerős más túrázóknak is. Ilyenkor igyekszünk továbbhajtani minél gyorsabban, és nagy körültekintéssel, reménykedve abban, hogy a helyi egyenruhások nem most szándékoznak példát statuálni a külföldi kerékpáros turisták számára. Persze ez a helyzet magyar honban teljesen általános, nálunk a kerékpáros közlekedés szabályozása a tiltótáblák kihelyezésével többnyire véget is ér. A szerencsétlen bicajos meg utak hiányában menjen amerre tud. A szlovákok nagy találmánya a főútjaik szélén lévő 50-100 cm széles leállósáv, ahol sokkal nagyobb nyugalommal lehet kerekezni, mint a hazai utak 10 cm-es útburkolati csíkján. Így szinte az autósok által zavartalanul tudtuk az út nagy részét megtenni. Már megint csak azt tudom írni, hogy nem sikerült tapasztalnom egyik országban sem az itthon annyira jellemző agresszív, öngyilkos vezetési stílust. Úgy látszik ez a fajta közlekedés hungarikum lett. Mind szlovák, mind lengyel oldalon, teljesen normálisan, körültekintően, és előzékenyen viselkedtek velünk szemben az autósok, és én már megint nem találok erre magyarázatot, hogy ez minek köszönhető. A szlovákok, semmivel sincsenek jobb anyagi körülmények között mint mi, ugyanolyan autókkal járnak, és általában alig van különbség a két ország életkörülményeit összehasonlítva. Talán a hegyi terep alapból óvatosabbá teszi őket, de nézzük csak meg a mecseki szerpentin közlekedését, és mindjárt láthatjuk, hogy aki hülye, azt a hegyek sem teszik óvatosabbá. Szóval ez sem magyarázat. Aki tudja mondja el nekem, mi lehet az oka, hogy mi magyarok ennyire felelőtlenek vagyunk, ha autóba ülünk.
Se szeri se száma azoknak a történeteknek, amikor egy túra veszekedéssel, különválással, és haraggal ért véget, ez által elrontva minden szereplő nyaralását, és így éppen a lényeg veszett el , a közös élményszerzés. Nagy szerencsére Laci bácsiékkal, egy nagyon jó kis csapatot sikerült kifognom. Az, hogy csak hárman tekertünk szerintem közel optimális volt, hiszen már elég nagy volt a létszám ahhoz, hogy élményt és biztonságot nyújtson, de még elég kicsi ahhoz, hogy a tagok különbözősége ne okozzon komplikációkat. Nagyjából egy szinten voltunk fizikálisan is, így nem kellett egymásra sokat várni. Aki csinált már ilyet az tudja, hogy nem minden nap egyforma, van amikor észrevétlenül letekerünk 150 km-t, van amikor már a 80-nál is fáradtak vagyunk és alig várjuk a következő megállást. Itt is mindenkinek máskor voltak a "nehéz napjai", de úgy érzem, hogy ezeket a többieknek sikerült maximálisan tolerálnia. Laci bácsitól rengeteget lehet tanulni. Harminc évnyi túrakerékpáros múltja olyan rutinnal ruházza fel, hogy csak ámul az ember, ahogy ez a hatodik évtizedében lévő ember elhagy minket 20-30 évvel fiatalabbakat az emelkedőkön. Sokat tanultam tőle a tudatos táplálkozásról, és ahogy ezeket a tudnivalókat elkezdtem alkalmazni, rájöttem, mennyire érzékeny dolog a szervezetünk, mennyire fontos, annak energia ellátása, ha energiákat szeretnénk belőle kinyerni. Márpedig szeretnénk kinyerni minden energiát, amikor megpillantjuk a Branyiszkói-hágó 18%-os emelkedőt jelző tábláját. Laci bácsi találmánya a "hágó zsír", ami sima sertés zsírt jelent feltuningolva megközelítőleg ugyanannyi főtt hússal, amit kenyérre kenve néhány szelet elfogyasztása után a hágókhoz szükséges energia máris rendelkezésre áll. Illetve tőle tanultam a folyamatos evés-ivást is amikor a rövid pihenők során banánt, szárított gyümölcsöket kell fogyasztani, így a folyamatos energia fogyasztás folyamatos bevitellel kompenzálódik. Szólhatnék még a Richtofitt krémről, amit előtte sosem használtam, most gyakorlatilag ennek köszönhető volt, hogy a lábam képes volt hazáig tekerni. Én alapjában nem hiszek az ilyen termékekben, de ami jó, az jó. Lajos barátunk még kezdő túrázónak számít, ennek megfelelően egy kicsit több problémája volt, mint nekünk, de ezeket mind nagyon ügyesen megoldotta. Mivel még nincs nagy múltja a kerékpártúrázásban, számára most alakulnak ki például a felszerelés kritériumai. Például a kerékpár alkatrészek, a túrakellékek pl. sátor. Mindannyian saját tapasztalataink alapján jövünk rá arra, hogy ezeken a dolgokon nem érdemes spórolni, hiszen egy beázó sátor, egy rosszul működő kerékpár igencsak megkeserítheti a túrát. De alapjában nem nagy gondok voltak ezek, inkább csak bosszantó hibák, amelyeket Lajos nagyon gyorsan hárított. Biztos vagyok abban, hogy a jövő nyáron az adriai túrájára már egy sokkal jobb felszereléssel indul, és túráról-túrára ő is igyekszik finomítani a táskák tartalmát. Ezt mindannyian így csináljuk. Tőle is tanultam dolgokat. Például nagyszerű a babzsák ötlet, ami mindenhol megáll, és ezáltal a fényképezőgépet is megtartja, így egyszerűen lehet önmagunkról fényképeket készíteni. Nagyon tetszett az a hozzáállása is, hogy igyekezett mindent kiélvezni és megörökíteni amivel találkozott. Sajnos ez belőlem egy kicsit hiányzik, én hajlamosabb vagyok arra, hogy csak a km-ekkel foglalkozzam, és ezért néha elfelejtem, hogy az utazás öröme a tulajdonképpeni cél, nem a következő város.
A túra számomra legnagyobb próbatétele érdekes módon az utolsó nap volt, amikor az eddigi kerekezéseim leghosszabb távját tekertem le 257 km-t Poroszlótól Szedresig. Mindezt még nehezítette, vagy könnyítette, hogy 6 órán át zuhogott rám az eső. Még saját magam is megdöbbentem azon a közönyön, ahogy az esőben tekertem. Mikor Jászapátinál megálltam egy Lidl előtt, az emberek úgy néztek rám mint egy őrültre, mert egyetlen száraz pont sem volt rajtam, ez csak fokozódott, amikor a térkép tanulmányozása után visszaültem a bicajra, és folytattam az utam, a közben semmit sem csillapodott esőben. Mégis úgy érzem ez az eső inkább segített engem, mint gátolt. Ugyanis a tekerés közben egyáltalán nem fáztam, és nem is volt melegem. Ha ugyanezt a távot hőségben kell megtennem, biztos vagyok abban, hogy ez több energiámba került volna. Már Kecskeméten jártam mire az eső szemerkélésre mérséklődött. Később tudtam meg, hogy útközben tőlem néhány km-re Szolnokon felhőszakadás volt, ami azért szerencsére engem elkerült. Ekkora csomaggal, és a közel egy órás kompra várakozással együtt, elégedett voltam a 12 órás menetidővel, ami erre a távolságra jutott.
Még nem tudom jövőre merre indulok el. Azt sem kivel. A szándék az biztos, hogy jövőre is szeretnék menni. Mindenesetre, már nem félek az Alpoktól sem, így azt gondolom, nyugodtan elindulhatok a napfényes Itália irányába, akár Rómáig is, de minimum a Garda-tó biztosan összejöhet.
3 megjegyzés:
Teljes mértékben egyetértek Veled abban, hogy a túra egyik igen fontos alapköve, hogy jól legyen előkészítve. Saját tapasztalatból beszélek, mert én a Júlia Alpokban túráztam párszor, turistaházban aludva, s igen alaposan végig kellett gondolnom, hogy önmagam kényelme érdekében mit kell/érdemes elvinni. Abban az időben gps nem volt, de én kitaláltam helyette a "napi-cetlit" amiről - az autó csikktartójához rögzítve- megállás nélkül le tudtam olvasni, hogy helyes irányban haladok -e ? Mentem szép kényelmesen /utálok száguldani, és kerülöm az autópályákat/ és ha elértem egy települést, csak jóleső örömmel bólintottam : oké, helyes irányban megyek.Szóval az előkészületek legalább olyan lényegesek, mint maga az utazás.
Gratulálok a kivételesen szép teljesítményhez. Az fotómat újra odabiggyesztettem, de nem tudom, hogy mi történhetett, hiszen nem állítottam át sem az én blogomban, sem a Te olvasóidnál semmit.
Ma derül ki, hogy mikor lesz egy Balaton körüli túra (Kétkerék rendezvény :-)), ha érdekel, akkor jelzek a részletekről. Reggel korán szoktunk indulni és este 9 körül érünk vissza. Most péntektől keddig valamelyik nap, holnap reggel többet tudok.
Az összes blogból eltűntem :-(
Furcsa...
Megjegyzés küldése