"Ó-ó-ó-ó-ó Isztambul..."

 
...énekeltük milliószor minden buliban. Régóta tervezem ennek a városnak a meglátogatását, de legutóbb mikor terveztem, még kerékpárral ide a túrát, néhány héttel előtte elgázoltak és ez kicsit elvette a kedvem, vagy inkább valamiféle sorsszerű beavatkozásnak véltem a dolgot, ami miatt egy ideig nem is mertem arra gondolni, hogy felkeressem Isztambult. Persze a másik oldalon meg nem hiszek az eleve elrendeltségben, a sorsszerűségben, szerintem a világon a káosz rendje, a pillangóeffektus okozza a változásokat. Mint minden szorongást keltő babona, ez is teljesen téves és felesleges volt. Úgy gondolom mindenkinek, minden évben el kéne jutnia egy olyan országba olyan városba, ahol még sosem járt, talán ha ez megtörténne sokkal kevesebb szűklátókörű ember élne közöttünk, jelentősen megnehezítve a kormánypropaganda munkáját. Nehéz azok számára démonizálni más embereket, akik a saját érzékszerveikkel tapasztalják meg azt, hogy a világ egy olyan hely, ahol emberek élnek, nagyon is hasonlóak, majdnem pont olyanok, mint mi és amiben eltérnek, arról valójában nem tehetnek. Mert hogyan hibáztathatnánk egy muszlim kislányt, a ruhájáért, a szocializációjáért, a bőre színéért, vagy azért a nyelvért amelyen megszólal. Én már csak a kislányt látom, akinek csillog a szeme, aki maga módján éppen olyan szép, mint bármelyik európai társa, éppen úgy egy családban él, szeretetre vágyik és bizonyos dolgoktól fél, néha fázik vagy melege van. Látom  őket tiniként szerelmesen és hiszem, hogy a szerelem minden nyelven ugyanazt jelenti. Csak egy kislány, vagy egy kisfiú. ...és a szüleik is csak egy apa vagy egy anya, akik ugyanúgy szoronganak a jövőn, éppen annyira akarják a saját és gyermekeik boldogságát, akik pont annyira szeretnének egy biztonságos, kiszámítható világban, viszonylagos jólétben élni, mint bárki más a világ bármely pontján. Minden más aljas propaganda, ami vallási vezetők és a vezető politikusok hatalmi törekvéseit szolgálja.

 

Gyorsan döntöttem, mikor megláttam a maratoni nevezési lehetőséget és mint már sokszor most is szerettem volna összekötni a kellemest a fájdalmassal :), így rákattintottam a nevezés gombra, majd pár perc múlva lefoglaltam a repülőjegyeket is és a szállást. Persze a légitársaság néhány héttel az indulás előtt módosította az indulási időket, az egyébként is korai időpontot két órával még korábbra tette, így éjjel egy órakor már csukódott a garázskapu mögöttünk, hogy időben megérkezzünk a reptérre.  A repülőút zavartalanul sőt turbulenciátlanul (nincs ilyen szó, de már van) telt. Nemsokára az isztambuli reptér betonján gurultunk, mintegy negyedórán át a terminál épületéig. A reptér nem kicsi, viszont jó nagy, a Liszt Ferenc A és B terminálja, elférne az itteni terminálépület egyik sarkában. Köszönhetően a szállodától előre kapott videós útmutatónak, hamar megtaláltuk a megfelelő kijáratot, de szerintem enélkül is ment volna, mert az egész reptér "bolondbiztos" tájékoztatási rendszert üzemeltet, ami logikus és könnyen áttekinthető. A kijáratnál várt a pickup service embere, akinek telefonos hívó szavára 10 perc múlva megérkezett a szállítófurgonunk, ami a szállodáig vitt minket, illetve egy kicsivel korábban lerakott, mert pillanatnyilag az utca nem volt megközelíthető, ez a jelenség ebben a városban nem kuriózum. A csoda az, hogy mindenki eljut mindennap oda, ahova szeretne. Ezt később már nagyon értettük, mert az isztambuli közlekedés egy magunkfajta számára maga az agyrém. Ők nem a közlekedési szabályokra figyelnek, hanem egymásra. Iszonyú sűrűségű a forgalom, ahol minden résztvevő folyamatosan improvizál, mert itt a közlekedési lámpák is többnyire csak tájékoztató jellegűek. A közlekedési rendőri jelenlét nagyon erős. Minden kicsit is szűkebb keresztmetszetnél járőrök állnak és segítik a folyamatos áramlás fenntartását. Gyalogosként is nagyon figyelni kell, mert a zebra zöld gyalogosjelzése itt csak egy fényeffekt. A gyalogosok, inkább akkor mennek át az úton, amikor a kocsisor piros lámpát kap, de akkor mindenhol az út két oldaláról. Nem olyan ez, mint az olasz Portici volt, ott gyors volt a forgalom, itt lassú és sűrű. Azért nem kicsit örülök, hogy nem autóval érkeztünk, bár meglepő módon négy nap alatt nem látunk egyetlen sérült autót sem. Hamar adaptálódunk itt is, másnap már pontosan ugyanúgy közlekedünk, mint az itteniek, néha a cipőorrunknál vészfékeznek az autók. Sokat dudálnak, de senki sem türelmetlen és az ott tartózkodásunk alatt nem hallottunk egyetlen veszekedést, vagy egymásnak indulatból átkiabálást, és nem láttunk a magyarokra olyannyira jellemző "kézjeleket" sem. A szállodánk kellemes meglepetés. Ragyogó tisztaság, igényesség, kedves személyzet, mindez a magyar szállásdíjak majdnem feléért. Fenntartom eddigi véleményem, hogy a legvendégcentrikusabb és talán leginkább szívből kiszolgáló vendéglátás az a törököké. Annak ellenére, hogy itt két órával előrébb járnak az óra mutatói, jóval korábban érkeztünk a szállásra, ennek ellenére azonnal elfoglalhatjuk a szobánkat és pár perc múlva már ismét az utcán vagyunk, hogy első navigációs célként megtaláljuk a verseny expóját, ahol a rajtcsomagot felvehetem. Ez egy tengerparti sportközpontban van megközelítőleg 2 km-re a szállodánktól, hamar odaérünk, és a rajtcsomag birtokában elkészítjük a szinte már kötelező fotóinkat a résztvevők neveit tartalmazó falnál, a saját nevemet megkeresve. 

Kint pizzát eszünk és persze itt sincs nyoma az otthon jellemző, turista lehúzásnak, a négy szelet pizzáért kemény 60 török lírát fizetünk, ami 685 Ft-os levonást eredményez a bankkártyámon. Visszasétálunk a szállásra, de csak azért, hogy lepakoljuk a rajtcsomagot és máris indulunk tovább, mert délutánra online előreváltott jegyünk van az Hagia Sophiá-ba. Ez is kb. 2 km-re van a szállodától, így hamar odaérünk, a Sultanhmet térre, követjük a látogatói bejárat felé terelő feliratokat, és várakozás nélkül bejutunk az épületbe, csak még előtte 1,5 euróért vásárolunk egy kendőt feleségemnek, mert itt a szokásos dresszkód van érvényben, nők elkendőzött fejjel, fedett vállal, térdalatti szoknyában, férfiak hosszúnadrágban sapka nélkül léphetnek csak a mecsetbe.

Az épület impozáns, káprázatos, csodálatraméltó, de sajnos "lelakott". 2020 óta ismét mecsetként működik és sajnos a használat, a földrengések és leginkább a karbantartás, restaurálás hiánya fokozatosan emészti fel az épület szépségeit. Ráadásul az egyik minaret is félig lebontva várja a felújítását. Olvastam, hogy az Hagia Szophia építészeti megoldásai több évszázadon keresztül jelentettek kihívást a legnagyobb építészeknek. Az épületben hangyaként járkálva ez teljesen érthető. Jó lenne ha Erdogánék kicsit több figyelmet szentelnének ennek az épületnek igazán megérdemelné. Szeretnék az alsó szintre is lejutni de oda közvetlenül lépcső nem vezet vagy csak mi nem találjuk, ezért kintről próbálkozunk bejutni, de a kapunál álló fegyveres őr, nagy biztonsággal emeli ki a kékszemű férfit és a szőkehajú nőt, akik próbálják muszlimnak álcázni magukat pofátlanul és esélytelenül. Ide csak hithű muszlimok mehetnek be imádkozni, 2020 előtt amikor az épület még múzeumként üzemelt simán bejutottunk volna (köszi Erdogán). 

Hamar elszalad a délután, próbálom megfejteni, hogy másnap reggel a maratoni verseny rajtjába hogyan fogok eljutni és egy fél óra alatt megvilágosodom, hogy azért ez eléggé időigényes út lesz, amely során villamossal kell eljutnom a kompkikötőbe, ahol a komp visz át az ázsiai oldalra és még a kikötőből is van egy közel két kilométeres gyaloglás a rajt helyszínére. Viszonylag korán sikerül ágyba kerülni és ezúttal nem forgolódom végig a teljes éjszakát az izgalom miatt, csak az ébredés előtti másfél órát. Korán kelek, gyorsan megeszem a hideg köftémet,  ami annyira így nem finom de muszáj ezúttal is a rajt előtt három órával ennem. Fél hétkor lépek ki, a szálloda kapuján, nem kis meglepetésemre esik az eső, ami nem tölt el nagy boldogsággal, mert 8 fok van és a szél is fúj. Nem akarok magammal plusz ruhákat cipelni, ezért most először azt a megoldást választottam, hogy sima rövid futócuccban futok, amit kiegészítettem egy futómellénnyel, amiben viszem a telefonom, és a sótablettákat. A frissítést az asztalokról oldom majd meg, de hát egy maratonon, ahol nem akarok semmiféle egyéni csúcsot felállítani, nem sok jelentősége van ennek sem, akár csak vízzel is képes lennék végig  futni a távot. Az előbb leírt ruházatra még otthonról hoztam egy kukászsákot, amit a karok és a fej kibújtatására alkalmas nyílással láttunk el. Ez most különösen jól jön az esőben. A testmeleget klasszul bent tartja, így nem fázom, az eső eközben nem áztatja el a ruhámat. Ebben a csodálatos öltözékben indulok el a Sultanahmet felé, az utamat a müezzinek minden irányból hallható imája kíséri. A Kék mecset villamos megállójában felszállok a számunkra ma ingyenes T1-es villamosra,  ahol a hozzám hasonlatosak már fürtökben csüngenek a kapaszkodókon. Három megállóval később a kompkikötő mellett állunk meg, ami zsúfolásig teli futókkal. A  kapuban külön sorokban vizsgálják a férfiakat és nőket. Szerencsére ma otthon hagytam a kedvenc bombámat, így akadálytalanul jutok fel a hajóra, ahol legalább kellemes meleg van. Átszeljük a Boszporuszt és kikötünk az ázsiai oldalon. Innen kb. 2 km gyaloglás a rajtig, tömör sorokban vonulunk. Előttem sétál kedvencem, a mai nap legelvetemültebb futója, vállán egy 21 kg farönkkel. Vidám fickó, még a kompon beszélgettünk. Ő erről híres. Így futja a maratont mindenhol, farönkkel a vállán, hogy legyen egy kis nehezítés, a számára enélkül semmilyen kihívást nem jelentő feladatban. Végül is csak 42,2 km.

A szervezés nagyon jó. Mindenki egyértelmű útmutatást kap a cél felé, hogy a megfelelő rajthelyre kerüljön. Nem sokára fel is érünk a hídra vezető útra. Iszonyú a hangerő, egy szpíker és egy DJ gerjeszti a tömeget. Most már leveszem a zsákot magamról és elkezdek bemelegíteni. Ahhoz képest, hogy azt gondoltam talán túlzás elindulni fél hétkor, mindössze húsz perc maradt a rajtig. Csak másnap értesülök a szállodában lévő többi futótól, hogy voltak akik még a rajt időpontjában a Boszporuszon ültek a kompon, ezért jócskán késve rajtoltak el. Sehonnan nem szoktam elkésni, most sem sikerült. Elindulnak a handbike-os versenyzők, majd kezdődik tíztől a török visszaszámolás, öttől már angolul. Goooo. Elindulunk. Ezúttal nem a futás a lényeg, hanem az élményszerzés. Kezemben a mobillal kamerázok futás közben. Így futok fel a hídra amely a két földrészt összeköti, a neve (az Erdogán elleni 2016-ban levert puccsban elhunyt áldozatok emlékére) Július 15 vértanúinak hídja (15 Temmuz Sehitler Köprüsü). Jelentősen fúj a szél az öböl felett, nincs melegem egyáltalán a rövid futószettben, de tudom, később a levegő is melegedni fog és én is több hőt fogok termelni. A híd 2 km hosszú és hamar Európába érünk. Hullámzó terepen futunk, lelkes szurkolók állnak az út szélén, minden lehetséges zajkeltő eszközzel és bíztatnak bennünket. A futóút itt is mint minden ilyen nagyvárosi maratonon elvisz minket a város nevezetességei mellett. Rengeteg a zenés pont, ahol zenészek, DJ-k vagy egyszerűen csak egy felállított BT hangszóró szolgáltatja a zenét. Átfutunk az Aranyszarv-öböl egyik hídján, aminek közepén egy DJ nyomja az aktuális török remixeket. Szépen fogynak a kilométerek, alig nézek az órámra, mert most nem érdekel a tempó, a pulzus, a táv, csak nézelődöm. Lassan kiérünk a tengerpartra, ahol hosszú sorban várakoznak a hatalmas teherszállító hajók a szoroson átkelésre. Közben találkozunk az élbollyal, csupa kenyai és etióp futó, akik hozzánk képest dupla tempóban már az utolsó harmadot futják. A fordító pont valahol 36 km-nél van, ezt megjegyeztem a térképről, innen már nincs messze a Kékmecset, ami előtt a célkapu vár minket. Előtte még átfutunk az Oszmán Birodalom óta itt álló Topkapi Palota mellett lévő ősparkon a Gülhane Parkon. A sétány térköve már nem esik jól a talpamnak így az utolsó kilométereken, de már hallom a célban üvöltő szpíkert és nemsokára meg is pillantom a célkaput. Befutok, az óra négy és fél körüli időt mutat, de mindez mellékes. Az egész rendezvényre jellemző fokozott terrorelhárító intézkedések miatt, itt is nagyon elszeparáltak vagyunk. A célterület embermagas korláttal van a nézőktől elválasztva, amin belátásgátló háló van. Így igazából fényképet sem tud rólunk készíteni a hozzátartozó a célban. Szerencsére van hivatásos később letölthető célfotó, ráadásul ingyen. Ha rágondolok még mindig fáj a bécsi maraton fényképeiért fizetett összeg. :)

Kijutva a célterületről feleségemmel visszasétálunk a szállodába, majd kis pihenő után sétálunk egyet a belvárosban és vacsorázunk egy utcai büfében. 

Az utolsó egész napunkat a város felfedezésére tartogattuk. Erre nekünk bevált a majd mindenhol létező Hop on-Hop off városnéző busz szolgáltatás. Már otthon megváltottam rá a jegyet, de ez feleslegesnek bizonyul utólag, mert sokkal egyszerűbb a busz mellett venni két jegyet, mint az online jegyet magyar telefonnal török telefonszámon regisztrálni. Szerencsére a busztársaság alkalmazottja már milliomodszor találkozik a béna turista problémájával, így csípőből megoldja azt, és már fel is szállhatunk a buszra. Elképesztő a forgalom, valahogy mindig elfér a busz ott, ahol mi reménytelennek látjuk, és tulajdonképpen folyamatosan folyik a közlekedés a látszólag totális káosz ellenére. Ezúttal busszal kelünk át a tegnapi hidakon. Sokkal kellemesebb és gyorsabb így, mint futva. A korábban Első Boszporusz-hídnak hívott műtárgy mérete lenyűgöző. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mire vagyunk mi képesek emberek, ha egyesítjük az erőforrásainkat és tudásunkat. Milyen nagyszerű dolgokat vagyunk képesek létrehozni, szinte lehetetlennek tűnő vállalkozások sorozatát, egykor csak álmokban létező építményeket. Sajnos ugyanilyen kreatívak vagyunk akkor is, ha egymás elpusztításáról van szó és ez a világos és sötét harca már a védjegyünkké vált. Talán a világegyetem egyetlen teremtménye vagyunk, akik egymást pusztítják. A hős magyar várvédőinkre gondolok és a hős török janicsárokra, akik innen gyalogoltak egészen Egerig vagy Budáig, hogy előzőekkel megküzdjenek és a legtöbben egy várárokban meghaljanak. Mindezt miért? Mert az akkori uralkodó hatalmi törekvései ezt kívánták. A népnek akkor sem volt és most sincs baja egymással. A katonák ha nem kényszer alatt teszik ezt, sosem találkoztak volna egymással az életük során. A történelem az akaratunk ellenére sodor minket az iszonyatba és ez ellen legtöbbször nem tehetünk semmit. A vallási háborúk létezése a világ egyik legnagyobb paradoxona. A szeretet nevében ölni képtelen gondolat. A városban több mint 2500 mecset áll, hirdetve az iszlám dicsőséget. Legjobb példa a világ mulandóságára az Haiga Sophia, ami fennállásának több mint másfél évezrede alatt sok vallási ideológiát szolgált ki. Bizánci, ortodox, muszlin vallási háborúk ütközőzónájává vált és ma is az, ahelyett, hogy  Mustafa Kemal Atatürk szándéka szerint az emberi civilizáció emléke lenne. Közben a busz gurul velünk, kicsit leszállunk a Taksim téren, ami óriási kontrasztot mutat méretével az isztambuli zsúfolt építkezéshez képest. A tér hatalmas. Közepén áll a Török Köztársaság megalakításának emlékére állított emlékmű. A tér eredetileg az északról jövő vízvezeték isztambuli vége volt, innen osztották szét a vizet a város többi részébe. A tér az oldalában álló víztárolóról kapta a nevét. Most kihagyjuk, de nem messze van innen az első verzióban 1204-ben épült Galata torony, a város egyik meghatározó épülete. A 17. században erről rugaszkodott el az egyik első repülni vágyó ember, hogy a saját maga által gyártott szárnyakkal átrepülje a Boszporuszt, majd Üsküdarban landoljon (a távolság kb. 6 km). A nap végére már csak egy tervezett látványosság meglátogatása maradt. Ez a 15. században épült, majd többször átépített Nagy Bazár. 

Ebben az esetben a "nagy" jelző nem túlzás. Közel 60 utcácska mintegy 3000 boltja szolgálja ki a napi 250-400 ezer látogatót. Tényleg kapható itt minden, amit csak el tudunk képzelni és az is, amit nem, vagy amiről azt sem tudjuk mi az. Hamar elfáradunk a vásári forgatagban. Egy óra múltán a következő busszal visszamegyünk a végállomást jelentő Sultanahmet térre. Vacsorázunk és visszasétálunk a szállásunkra, megtárgyaljuk a másnapi kicsekkolást, a korahajnali taxi rendelést. A recepción most is, mint egész itt tartózkodásunk időtartama alatt, rendkívül segítőkészek. Azzal a fajta előzékenységgel és segíteni akarással állnak a problémáinkhoz, amit eddig nem sok helyen tapasztaltunk. Mivel a másnapi reggelit már nem tudjuk igénybe venni a gépünk korai indulása miatt, rögtön felajánlják, hogy készítenek egy kis szendvicscsomagot az indulásra, ezt megfejelve a szobánkba is kapunk egy gyümölcstálat. Ezek apróságok, mégis sokat számít, mert ezek a gesztusok maradnak bennünk a törökök vendéglátásáról. A hotelben végig makulátlan tisztaságot, gondos takarítószemélyzetet láttunk, akik az apró részletekig igényesen végezték munkájukat. A hotel neve Meretto, jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki a városba érkezik néhány napra. 

Másnap reggel a hat órára rendelt taxi 5:40-kor már az épület előtt áll, a szendvicsek és az ásványvíz a recepción előkészítve várnak minket. Hatkor pontban indulunk és bő fél óra múlva, már az Isztambuli repülőtér hatalmas termináljában követjük az útmutató táblákat. Érdekesség, hogy a terminálban mecset is található a muszlimok számára, ilyent sem láttunk még. Minden rendben megy, duplán végzik el a biztonsági ellenőrzést. De mivel ezúttal is bomba nélkül csak kézipoggyásszal utazunk, zökkenőmentesen jutunk a gép fedélzetére. 

Jelentős késés nélkül sikerül felszállnunk. Miközben a gép emelkedik, elégedetten dőlök hátra az ülésben. Ismét egy hatalmas élménnyel gazdagodtunk, amit kár lett volna kihagyni, hiszen az idő kíméletlenül telik és semmiben nem lehetünk biztosak a jövőt illetően. De ezt az élményt már senki nem veheti el tőlünk, míg élünk, Dr. Alczheimer kivételével. :)

Videós összefoglalóm itt megtekinhető.

"Imagine all the people livin' life in peace..."- GOMU 48 órás világbajnokság Balatonfüred

 Az év legfontosabb versenye volt számomra. Rengeteg munkát fordítottam a felkészülésre, hiszen eddigi életem legnagyobb megmérettetésébe vágtam bele. Soha nem futottam még 30 óra és 210 km felett. Ezen a versenyen 48 óra áll rendelkezésre, ez alatt kell azt a távolságot összegyűjteni, amire az adott napo(ko)n képes az ember. Ehhez persze el kell mennem a falig, amit nem először teszek, ezért nagyjából tudtam mi vár rám. Ahogy azt is tudom, hogy a fal csak a fejemben létezik, egy elasztikus határ, amit már sokszor elértem, de mindig máshol volt, és ha ezúttal is meg tudom érinteni, az érintés pillanatában ismét máshová, távolabbra kerül. A felkészülés során mindig csak azt szeretném elérni, hogy a rajtban állva azt érezzem, hogy én a tőlem telhetőt megtettem, innentől az Univerzum kezében vagyok. Ahogy pénteken néhány perccel dél előtt álltunk a rajtban, a szakadó esőben, átvillant az agyamon, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy rossz idő is lehet. De ekkor még úgy gondoltam, hogy egy futó nyári zápor, nem változtat semmit. Taktikai okból, nem a versenyre bekészített cipőben indulok el, hanem az egyik tartalékban, azzal a tervvel, hogy ahogy eláll az eső, rögtön lecserélem. De az eső csak rövid időkre állt el, közben peregtek az órák. A rajt után 10 órával, még mindig a kezdő cipő volt a lábamon, természetesen csurom vizesen, amikor ismét leszakad az ég és az addigi legnagyobb zivatar indul el, ami több, mint egy órán át özönvízszerű esővel áztat minket. Bőven éjfél után voltunk már, amikor végre átöltözhettem, mert néhány órán belül nem volt várható újabb égi áldás. Ahogy belebújtam a száraz és még alig használt cipőmben, rögtön elfogott egy unkomform érzés, a másik cipőhöz idomult talpamat teljesen más helyeken támasztotta meg az új lábbeli. Ekkor bevillant, hogy verseny közben nem szerencsés váltogatni a cipőket, de még mindig nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak, inkább élveztem a száraz ruhák nyújtotta kényelmet, és futottam tovább, gyakorlatilag még semmi gondom nem volt. A talpfájás alattomosan kúszott be az órák során egészen az amigdaláig. Nincs ultrafutás fájdalom nélkül, természetesen a fájdalomra is készülünk. De a szervezet az minden kontrollunk ellenére is reagál, észrevétlenül megváltoztatja a lépéseket, kíméli a fájó részt, próbálja tehermentesíteni, közben csökken a tempó. Az órák mennek, a körök gyűlnek, már 24 órája futunk. Hihetetlen amit az élvonal produkál, már 50 km előnyük van velem szemben és láthatólag nem csökken a tempójuk, mintha most kezdtek volna futni. Már mindenkit ismerek, tudom ki hol jár, ki és hol frissíti. Tanulom  a külföldi versenyzők neveit, különösen egy marad meg Stine Rex egy dán lány, aki észvesztően megy, lassan átveszi a vezetést Brown Vikitől, pedig ő sem akármilyen teljesítményt nyújt. A talpam már nagyon fáj, először csak szakaszokat, később komplett köröket sétálok, estétől már nem vagyok képes futni. Néha még jön egy újabb zápor, de már nem látom értelmét taktikázni, megyek ahogy tudok. Annak ellenére, hogy ez már a második ébren töltött éjszakám egyáltalán nem vagyok álmos. Elveimet feladva elfogadom egy sporttársat frissítő anyukától a Flectort, ez kicsit elodázza a fájdalmat, tompítja, de meg nem szünteti, egy óra múlva újult erővel tér vissza a fájdalom, és be kell látnom, nem fogom bírni még  14 órán át a gyaloglást. Úgy döntök, kiállok a versenyből, megpróbálok valamit kezdeni a talpammal. Szombat éjjel 10 óra van ekkor, 205 km-nél tartok, abszolútban 46. helyen futok, korosztályomban 5. vagyok, az eredményjelző alapján. A szálláson lezuhanyzom, majd kezelésbe veszem lábaim. Nyolc darab vízhólyag van a talpfelületemen, természetesen azon a részen, ahol a legnagyobb erőhatás éri futáskor a talpat, illetve mindkét kisujjamon teljes hosszúságban van egy-egy hólyag. Kiszúrom a hólyagokat és lefertőtlenítem. Mivel a tervezett kilométerek elérése ebben az állapotban már nem reális cél, lefekszem aludni, bízva abban, hogy néhány óra múlva jobb állapotban leszek. Reggel ismét lekezelem a hólyagokat, körbe tekerem leukoplaszttal a lábfejem és a talpam a hólyagok felett. Gyorsan reggelizem, és visszaállok a versenybe. Futni még mindig nem tudok, de jó tempóban gyalogolni újra képes vagyok. Süt a Nap, és valahogy az egész mezőny kezd eufóriába kerülni, ahogy közeleg a verseny vége. Sorban dőlnek meg a nemzeti rekordok, Stine Rex a világcsúcsot ostromolja immáron. Én óránként 6 km-t tudok megtenni, de most ennek is örülök. Valahonnan előkerül egy fúvószenekar is, akik modern slágerek feldolgozásaival szórakoztatják a résztvevőket. A lábam ismét nagyon fáj, de már nem számít semmi, csak mozgásban akarok lenni folyamatosan. Hihetetlen a hangulat. Ez itt a Béke szigete. Az orosz fiú együtt frissít az ukrán lánnyal, a ciprusi futó a verseny legidősebb versenyzőjét ölelgeti az olaszt, arrébb az azerbajdzsáni fiú bíztatja a horvát lányt, a dán szurkolók már berekedtek, annyira bíztatják Stine-t. Mindenki énekel együtt a nagyszínpadon dübörgő zenével, az egyik fordítóponton minden nemzetiség aktuális slágerét játssza az ott álló személyzet egy bluetooth hangszórón, most éppen egy lengyel dalt, amit az érkező lengyel csapat nagy átéléssel énekel a kordon másik oldalán egy  lány táncol. A svájci lány mögöttem megszólal angolul:"Look! Rainbow!"  Hátra nézek és tényleg a Balaton felett éppen kialakul egy gyönyörű szivárvány, mintha csak a természet így akarna bocsánatot kérni az elmúlt két nap megpróbáltatásaiért. Ez maga a futómennyország. Könnyes a szemem a meghatottságtól. Itt nem nemzetek futnak, hanem emberek, világpolgárok, akiknek semmi közük az országaikat irányító politikusokhoz, akinek semmi problémájuk nincs egymással, akik örülnek egymás sikerének úgy, mint a sajátjuknak. Szeretném ha a világ ezen az egy kilométeres körön kívül is ilyen lenne, ilyen mint John Lennon dalában, ahol az emberiség békében él. A dél határozottan közeledik. 23 percem van, ez összesen két kör kényelmes megtételére elég. Az első kört még az eddigi tempóban teszem meg, a második kör alatt, minden stábtaghoz odamegyek, és megköszönöm a munkájukat, kezet fogok velük. Remek munkát végeztek, mindenre azonnal reagáltak, segítőkészek voltak, kedvesek, pedig biztosan ők is kimerültek 48 óra alatt. Befejezhetném a kört, de nem látom jelentőségét, így megállok a frissítőpontomon feleségem mellett, az én "super crew"-mnál, aki nélkül ez a verseny sokkal nehezebb és örömtelenebb lett volna. 232,4 km-t mér a hivatalos mérőcsapat. Kicsit bosszant, hogy ha nincsenek a futást lehetetlenné tevő hólyagok, akkor simán 50-60 km-rel többet tudtam volna teljesíteni. De a 300 km sem tűnik lehetetlennek, hiszen sem az izmaimmal, sem a fáradtsággal, sem az álmossággal nem volt bajom. Dolgom van még ezzel a távval, már ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy újra megpróbálkozom ezzel a versenyszámmal a jövőben.

Persze most is vannak sokan, akik ezt nem értik és mindezért egyenesen bolondnak tartanak. Mondják, hogy ez nem egészséges (sosem állítottam, hogy az), hogy az ilyen cselekedetek hátterében valami megbúvó pszichotikus zavar áll. Néha meg is kérdezik: „Mi elöl futsz?”.  Mintha a világ önmagában, a kegyetlen valóságával erre nem szolgáltatna naponta elég okot. Mégis miért lenne ez rosszabb, mint bármi más? Az én hitvallásom szerint az életnek, az élet megéléséről kell szólnia. Azt gondolom, az életet szeretni sokféleképpen lehet. Van, aki birodalmat épít, van, aki homokvárat, van, aki vászonra festi az elképzelhetetlent, vagy fátylas női arcot farag ki márványból. Mások egy fadarabra feszített húron képeznek hangokat, melyek a jégcsap olvadását idézik. ...és vagyunk mi, akik „együtt vagyunk senkik” (copyright by Simonyi Balázs), önmagunkat a futásban megtalálók. A futás megváltoztat minket, hiszem, hogy általa jobbak, bölcsebbek leszünk. Ez a változás nem egy versenyen belül következik be, hanem azon az úton, amit be kell járnunk ahhoz, hogy elérjük falainkat. Hosszú, percekből összeálló évek meditatív futókörei alatt szűrjük át magunkon a világot és annak történéseit. Ez alatt bennünk helyére kerülnek a dolgok, a fontosnak hitt dolgokból néha fontosabb lesz, de legtöbbször lényegtelen ami lomtárba kerül. Ez a folyamat bennünk zajlik, kifelé csak kevés látható belőle. Akik ezt sosem csinálták, sosem fogják megérteni. De valójában nincs is szükségünk arra, hogy ezt mások megértsék, elfogadják, bőven elég, ha tudomásul veszik.
Az ultrafutás mellett nem szól semmi. Semmit nem változtat a világon az, ha lefutunk bármennyi kilométert. Az egyetlen dolog, ami változik, az mi magunk vagyunk és a bennünk élő egykori aggastyán, aki majd a -most még távolinak tűnő, de valójában közeli- jövőben, valahol magányában visszatekintve életére,  újra látja a célkaput, a tapsoló szurkolókat, az éjszakai égbolton szikrázó csillagokat, újra érzi az izmok feszülését, az egykori tökéletes szervezet harmonikus működését és ettől élete utolsó pillanatáig képes lesz rámosolyogni a világra.

 HBD2U Pillecuki! :)

Ülök az anyósülésen, ez ritka dolog, mert általában én vezetek. De ez most nem is az én autóm.
Figyelem a kormány mögött ülő nőt, ahogy rutinszerűen és hibátlanul kezeli a járművet.
Eszembe jutnak az első kísérletek, ügyetlenkedések, amelyeknek ma már nyoma sincs.
Próbálom hasonlítani az emlékeimben élő kislányt a mai felnőtt, határozott nőhöz. Ismét megállapítom magamban, hogy az idő kíméletlenül telik. Életem egyik legfőbb értéke és élménye, az a megtapasztalás, ahogy egy pici újszülöttből kialakul egy csodálatos személyiség, ahogy kinyílik értelme, ahogy beilleszkedik a világba. Ezt nem adnám semmiért. 

Tudom manapság divat csak a hátrányait nézni a gyerekvállalásnak és nem tudom elítélni azokat, akik nem vállalják ennek élethosszig tartó felelősségét és kockázatait. Mégis én tudom, hogy van egy olyan szelete az életemnek, amit semmi mással nem lettem volna képes kitölteni és semmi nem adhatta volna meg számomra azokat az örömöket és élményeket, amit a gyerekeim felnevelése okozott. Ha ezerszer születnék ezerszer is apa szeretnék lenni. …és ha lehet választani, ismét a Te apukád.  

Boldog születésnapot Olívia!

Paris Je T'aime

 

Négy napot töltöttünk Párizsban, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy függőség alakuljon ki bennünk. Párizs egy élő, nyüzsgő, lüktető világváros, ahol láthatólag nem az elkerülhetetlen globalizációval mennek szembe, hanem az elfogadás irányába tartanak. Ahol együtt él ezernyi náció és teszi a dolgát. Teszik ezt egy városon belül többen, mint ahányan mi egész Magyarországon élünk. Ezalatt a néhány nap alatt csodálatos dolgokat láttunk, minden sarkon ott a történelem és persze a szokásos kihagyhatatlan turistacsapdák is. Mégis leginkább a város hangulata az ami bennem megmaradt, amihez hozzátartozik Szajna parti sétány csatornafedelén alvó hajléktalan éppúgy, mint a Lafayette áruház Prada üzletében unottan válogató mademoiselle, a metrón együtt éneklő spanyol fiatalok, a nem annyira jó és kiváló utcazenészek, a sok százéves épületek, a Notre-Dame reményteli megújulása, a Szajna 37 hidja és a kis éttermek kitűnő ételei. Nem lehet elmesélni, nem lehet hűen visszaadni sem fényképekkel sem videókkal. Ott kell lenni és magunkba szívni ezt a várost, és újra vissza kell térni, mert néhány nap csak a felszín megkarcolására elég. De kezdjük az elején.
2023 az én életemben több évfordulót is hozott, hiszen 1983-ban elég sok minden történt anno, aminek a többsége sorsfordító, valódi jövőbemutató útelágazás volt, ami meghatározta a jövőmet. Persze mindezt csak utólag látja az ember, ott és akkor csak egy volt az élet pillanatnyi történései közül. 2023-ban 40 éves lett felségemmel a kapcsolatunk, ezért született meg bennem a gondolat, hogy ezt a kerek évfordulót méltó módon kéne megünnepelni és mi erre alkalmasabb, mint a "szerelmesek városa", Párizs. Hónapokkal az utazás előtt elkezdtem az információgyűjtést, ami a mai online világban nem nagy fáradtságot, de annál több időt igényel. Azzal már az elején is tisztában voltam, hogy Párizs túl nagy ahhoz, hogy mindent megnézzünk, ami érdekel minket, ezért első látogatásra tényleg csak a klasszikus "tourist trap"-eket terveztem be. Első körben elkezdtem Párizs térképével ismerkedni, majd az ehhez kapcsolódó tömegközlekedési térképpel. Rögtön láttam, hogy a tömegközlekedés, nagyon logikus és átlátható, a tucatnyi metróvonal önmagába elég ahhoz, hogy a város bármely pontját megközelíthessük. Ezt később igazolta is a gyakorlat. Elmentettem a látnivalók és a Facebook párizsi csoportjából szerzett információk alapján összegyűjtött éttermek és egyéb helyek koordinátáit  a googlemaps-ben egy külön mappába. Elolvastam mindent a látnivalókról, szállások értékeléseit, a repülésről mindent. Szóval semmi extra, csak amit minden utazás előtt elvégzek, mert szeretek felkészülten érkezni egy idegen helyre, mert ott már nem akarom az időmet információk felkutatásával tölteni. Ezzel párhuzamban megfogalmaztam egy szerelmes levelet, melyben felségem meghívom erre az utazásra, aki mind erről még semmit nem tudott. Ezek az előkészületek, már az utazás örömének részei, a rákészülés, a várakozás, éppen olyan fontos számomra, mint maga a cél megélése. Lassan kialakultak a fix pontok, meglett az időpont, a repülőjegyek, a szállás, a tömegközlekedésjegyek, és a látványosságok belépőjegyei is. Mindezeket már online meglehet vásárolni, lefoglalni az időpontokat, de van erre szakosodott vállalkozás is, ahol még itthon, forintért beszerezhető mindez. (varoskartyak.hu). Az idő közben elszaladt, mint mindig. Két hónappal az utazás előtt elindult feleségem felé a levél, és innentől már ketten vártuk a december 28.-át.

Első (fél)nap:

A repülés már rutinná kezd válni az életünkben, megszokott parkoló, majd tranzit a reptérig, csomagfeladás, biztonsági check, beszállás, take off. Bő két óra múlva leszállás Orly repterén. 
Bejutás a városba előre egyeztetett, magyarnyelvű idegenvezetővel, akik percnyi pontossággal érkeznek értünk, és 20 perc alatt a szállodához visznek.
A szállás kiválasztásánál az ár/érték arány mellett a legfontosabb szempont a metróvonalhoz közeli elhelyezkedés volt. Így esett a választás a 7-es metróvonal, Port D' Ivry megállójától néhány percnyi sétára Hôtel Lodge In Mis Paris 13 szállodára. Az első percekben a recepción egy színes bőrű hölgy rombolja porig az önbizalmam francia akcentusával, melynek következtében gyakorlatilag alig értem amit mond, szerencsére a segítségére siető férfi kollégája már számomra is érthetően formálja az angol szavakat. Villámgyorsan repülünk fel a lifttel a hetedik emeleti kicsi, de éppen elégséges méretű szobánkig, és máris nyakunkba vesszük a város. Hova máshova, rögtön az Eiffel toronyhoz. Odajutni ugyanolyan egyszerű, mint ahogy az a térképen is látszott. M7-es metró majd átszállás a Place D' Italyn az M6-osra. Éppen felújítják a toronyhoz legközelebbi metróállomást így Passy-nél szállunk ki, és átsétálunk a túloldalra a Pont de Bir Hakeim hídon, ami csak egy Párizs 37 Szajnán átvezető hidjából, mégis van egy különlegessége, hogy a hídról kitűnő fotókat lehet készíteni a toronyról, illetve a híd közepén lévő erkélyről úgy lehet megkérni a hölgyek kezét, hogy a háttérben ott díszeleg a torony. Ez az a hely, ahol csúnya félreértéseket okozhat egy romantikus séta során a férfinak letérdelni megkötni a cipőfűzőjét. Vállalkozásokat alapítanak erre a helyre, gyakorlatilag egymást érik a romantikus környezetben végzett és ott dokumentált események. Láttunk itt lánykéréseket, szülinapot élő hegedűszóval, menyasszony-vőlegény fotózásokat. 

Persze akár ez szép dolog is lehetne, mégis én mindig azt érzem, mindez a facebooknak készül és továbbra sem értem azokat, akik legintimebb pillanataikat kürtölik világgá. Mondom is feleségemnek, hogy "népszerűnek lenni a facebookon olyan, mint gazdagnak lenni a monopoliban". Talmi érték egy virtuális világban. Ez a selfie őrület itt is roppant idegesítő, mint mindenhol, ahol eddig jártunk. Átérve a túlpartra a torony egyre nagyobbra növekszik. Első látványra távolról, majdhogynem csalódást okozott, de alatta állva, már sok mindennek mondható csak kicsinek nem. Az első délután gyorsan eltelik, még elmegyünk egy közeli Le Petit Cler nevű étterembe, ahol kipróbáljuk a  francia konyha és a francia bisztrók egyik nagy klasszikusát, a croque-monsieur tojásos változatát, a croque-madame melegszendvicset, amit én mindenképpen meg szerettem volna kóstolni, de ami mégis csak egy egyszerű melegszendvics, abból sem a legolcsóbb (16€). A következő napokban kapunk ennél jobbat, olcsóbban, egyszerű utcai árustól az Invalidusok, vagy a Moulin Rouge közelében.
A már bejárt útvonalon megyünk vissza a szállásra, és izgalommal várjuk a holnapi teljes napunkat.

Második nap:

A reggeli 7-től kezdődik, az elsők között megyünk le a szálló éttermébe, ami inkább "breakfast zone" mint "restaurant". Kontinentális, minden fantáziát és változatosságot kínáló reggelit kapunk minden reggel, zéró zöldségtartalommal. Persze ez nem a kulináris élvezetekről szól (mellesleg szólhatna arról is akár), arra mindenképpen alkalmas, hogy alaposan megreggelizzünk és felkészüljünk a napi kalandozásunkra. Ezen a napon van foglalt időpontunk az Eiffel torony meglátogatására, egészen a harmadik emeletig mehetünk. Az otthon megváltott jeggyel kilométeres sort előzünk meg a pénztárak mellett, így rögtön a biztonsági ellenőrzés sorba állhatunk, ami tempósan halad, és néhány perc alatt bent vagyunk a torony alatti területen, és beállunk egy újabb sorba, ami már a torony északi pillérjébe vezet. Direkt nem megyünk lifttel, csodáljuk a hatalmas egy és negyed évszázados vasszerkezetet. Felérünk az első emeletre körbejárjuk, fényképezünk, majd ugyanezt megismételjük egy emelettel feljebb. Innen már csak lifttel lehet feljebb menni. Beszállunk hát az egyikbe. A liftek nem önműködőek, mindegyiket egy-egy alkalmazott vezérli egy kézi kapcsolótáblán. Arra gondolok, hogy milyen egy lélekölő munka ez, egész nap egy liftben szorongani turisták ezreivel, és le-fel közlekedni a toronyban. Számukra vajon mit jelent a torony? Büszkeséget? Nyűgöt? Gyűlölt munkahelyet, aminek már a látványát is utálják? Míg ezeket végig gondolom felérünk a harmadik emeletre. Felhős az ég, de jók a látási körülmények. Pazar a kilátás Párizsra minden irányba. Ezen az emeleten egy kis mini panoptikum is van benne Gustav Eiffel és lánya, Claire életnagyságú viaszfigurái köszöntik Thomas Edison amerikai feltaláló viaszmását. Van itt egy gramofon is, amelyet Edison adott Eiffelnek. A torony tetején a "The Champagne Bar"-ban van lehetőség megkóstolni egy igazi francia pezsgőt is azoknak akinek erre igényük és pénzük is van. Mi kihagytuk. Lefelé már végig lifttel mentünk, tartalékolva a következő célpontra az energiáinkat. Csak néhány metrómegálló a Charles de Gaulle tér ahol a Diadalív vagy ahogy a franciák hívják: Arc de Triomphe található. 

A Diadalív megépítése I. Napoleón (1806) álma volt és ő is rendelte el. Jean-François Chalgrin építész a római diadalív képmására tervezte. A különbség csak annyi, hogy oszlopokat nem találhatunk és a párizsi természetesen nagyobb, 50 m magas, 45 m hosszú és 22 m széles. 1836-ban készült el és Lajos Fülöp király adta át. Az ismeretlen katona sírja 1921-ben került a Diadalívhez. Minden nap este fél hétkor gyújtják meg a lángot, amely a mindenkori francia katonaság dicsőségét hirdeti. Nagy a tömeg, csak többszöri nekifutásra találjuk meg a téren a Diadalívhez vezető aluljáró lejáratát, ott pedig beállunk egy hosszú sorba, ami majdnem egy óra alatt ér oda a műemlék bejáratához. Szerencsére van jegyünk, mert bent a pénztáraknál újra sorba kéne állni. Így ahogy bejutunk már folyamatosan tudunk haladni és a közel 300 lépcső megtétele után feljutunk a műemlék teraszára, ahonnan szép kilátás nyílik a városra és a térre vezető sugárutakra. Innen indul a világ egyik leghíresebb sugárútja, a Champes Élysées, milliónyi üzlettel, a délutáni tervben ennek bejárása is szerepel, így a Diadalív után erre vesszük az irányt. A sugárút hemzseg a turistáktól, felakadt szemű nők, karjukon világhírű divatmárkákat hirdető bevásárlószatyrokkal. Leginkább mi csak nyálat csurgatunk, ez nem a mi világunk. Érdekes, de számunkra nem realitás a Louis Vuitton-nál, vagy a Cartier-nél vásárolni éves jövedelmünknek megfelelő összegekért apróságokat. Nincs is ezzel semmi baj, az olcsóbb helyekre néha benézünk, például a ZARA-hoz. Itt már lenne olyan, amit gond nélkül meg vásárolhatunk, de nem látjuk ennek miértjét. Lassan haladunk a sugárúton, elérjük a Concorde teret, lassan sötétedik, a lenyugvó Nap fénye megcsillan a tér közepén álló obeliszken. A 23 méter magas rózsaszín gránitoszlop, amely a Krisztus előtti a XIII. század óta hirdeti II. Ramszesz óegyiptomi fáraó dicsőségét, jó háromezer évvel később a dél-egyiptomi Luxorból hosszú és kalandos hajóút végén érkezett meg a francia fővárosba. Kivételesen nem úgy lopták el, mint ahogy ez történni szokott, például a római obeliszkek esetében, hanem 300 ezer frankot szurkoltak le érte Mohamed Ali egyiptomi alkirálynak. 1836. október 25-én állították fel a Concorde téren. Átsétálunk a tekintélyes méretű Tuileriák kertjén (Jardin des Tuileries), korábban itt állt a francia uralkodók használatában álló Tuileriák palotája (Palais des Tuileries), amelyet a párizsi kommün idején, 1871-ben felgyújtottak, majd 1882-ben lebontották. Ma az egész egy hatalmas park, melynek másik oldalán már a Louvre impozáns épületegyüttese magasodik. Kitalálom, hogy menjünk el az Invalidusokhoz. Ez ugyan tartalék program, az eredeti tervbe csak opcióként került bele, de most itt van a közelünkben, így jó zárása lesz a mai napnak. Az Invalidusok háza (franciául: Les Invalides)  egy épületegyüttes Párizs VII. kerületében, amelyben jelenleg Franciaország hadtörténetéhez kapcsolódó emlékművek és múzeumok találhatóak. Több Szajna-parti látványossággal együtt ez az épületegyüttes is a Világörökség része. Amiért mi most meglátogatjuk a helyet az a díszes kupola alatt lévő szarkofág, ahol 1840 óta I. Napóleon francia császár hamvai nyugszanak. 

Még tizenévesen hallottam, hogy a síremléket úgy találták ki, hogy minden látogatónak muszáj legyen előtte fejet hajtani, vagy felnézni rá. Ezt szolgálja, hogy a szarkofágra az első, az északi templomhajóval közös oltárral majdnem egy szinten lévő, párkányos emeletről lehet lenézni, vagy az alsó szintre lépcsőkön lemenve, az emelvényre felnézni. Ismét vacsoraidő van, ma is jó sokat mentünk, de a fő látnivalókat már bezsebeltük. Visszafelé sétánk során a Louvre-hoz érkezünk, és megpihenünk az üvegpiramis mellett. Ez is egy népszerű fotós hely. Minden irányban vicsorgó szelfibajnokok. A mellettünk ülő ázsiai pár komolyan összeveszik azon, hogy a fiú 8. kísérletre sem tudja elkészíteni az áhított fotót a barátnőjéről, mert valami sosem stimmel, a kép sosem hasonlít arra képre, ami a lány fejében él önmagáról, csak egyszerűen olyan, mint amilyen ő a valóságban. Agyrém. Az üvegpiramist Louvre épülete által határolt téren a 20. században emelték, acélból, alumíniumból és üvegből, amely 21,65 m magas, oldalhosszúsága 35,4 m és 666 üveglapból áll. 

Most látom először élőben, de már nagyon ismerem egyik kedvenc filmemből, a Davinci kód-ból. Épp ezért eszembe jut a felügyelő mondata, amivel kifejezi a párizsiak egy részének véleményét a piramisról: "Rút sebhely Párizs arcán..." Még egy nem jelentéktelen hosszúságú séta a Notre Dame-ig, amit már sötétben csodálunk meg, a látványt egyetlen szóval tudom csak leírni: fenséges. A téren egy utca zenész a Ed Sheran, Perfect című dalát énekli és gitározza, kevésbé jól. Csak néhány méter a Latin negyed, ahol van egy előre kinézett éttermünk a Chez Kelly itt olcsón tudunk vacsorázni három fogásos menüt, a mosdó állapota hagy némi kívánnivalót, de nem vészes. Isteni hagymaleves, makaróni és nutellás palacsinta a menü. Minden finom, ajánlom. Visszasétálunk a legközelebbi M6 metróállomáshoz (Pont Marie) és a rengeteg lépcsőtől és kilométertől meggyötört lábainkat végre megpihentetjük a szálláson.

Harmadik nap:
Itt reggel nyolckor még sötét van. Ma reggel futni megyek, már hatkor indulok, ez az időpont itt úgy látom a mi hajnali 5 óránknak felel meg. Metróval megyek a Szajnáig, és a Point Marie hídtól futok a torony felé. 10 km-t tervezek, 5 oda, 5 vissza.. A város még alszik. Alig van forgalom, a sétányon senki sem jár. Homeless-ek sátrai mellett futok el, egyikük a sétány közepén fekszik egy csatornafedélen. 3 fok van, ez nem nyár. Valószínűsítem, hogy a csatornafedél alatt valami hőforrás van, mert a hideg vaslemezen bizonyára nem tudna cipő nélkül aludni. Ahogy elfutok mellette megcsap az ápolatlanság szaga. Ez is Párizs. A Pont Alexandre III. impozáns hídfőjénél fiatalok tömegébe futok bele, most lett vége a bulinak, fiúk-lányok mindenféle fizikai és lelki állapotban. Olyan bíztatást kapok, mintha én nyerném a párizsi maratont. Lassan elérem az öt kilométert és megfordulok, mire visszaérek, már alig vannak az iménti tömegből. A forgalom a környező utcákban és a hidakon szemlátomást erősödik. Pirkad, visszaérek a metróhoz, Szajna parti futás is kipipálva. Reggeli után a Louvre felé vesszük az irányt. Fél 10-re van belépési időpontunk. 10 perc alatt bejutunk. Még alig van tömeg. A palota káprázatos, ha nem lenne itt semmi más, csak az épület belsejét is el lehetne nézegetni órákon át. Gyönyörű kupolák, hatalmas oszlopokkal szegélyezett folyosók és márvány mindenhol. 

De itt ez csak az enteriőr, mert ez a hely a világ legnagyobb múzeuma. Olvastam, hogy több mint 60.000 négyzetméteren 380.000 kiállított tárgyat találunk. Ez azt jelenti, hogy minden tárgyra egyetlen másodpercet szánnánk, több mint 105 órát kellene bent tartózkodnunk. Minden egyes tárgy fél perces megvizsgálása közel 132 napba telne. Ez képtelenség, már csak azért is, mert néhány órán túl az ember agya nem képes már többet befogadni az itt jelenlévő szépségekből. Megnézzük gyorsan, még a tömegek beszabadulása előtt Mona Lisát (la Gioconda). Továbbra sem értem a felhajtást, ami ezt a képet övezi. Számtalan ennél nekem sokkal jobban tetsző kép van már a szomszédságában is. Gyorsan fáradnak az érzékszerveink a kulturális sokk hatására. Végig megyünk az európai festők képein, majd az ugyanebben a szárnyban lévő szobrokat nézzük végig köztük a Milói Vénuszt, vagy Méloszi Aphroditét ahogy tetszik. Majdnem négy órát vagyunk bent a múzeumban, még nagyon sok dolog érdekelne, de az agyunknak pihenőre van szüksége. 

Párizs magaslata a 130 m magas Montmartre a délutáni terv és a Sacra Cour bazilika. Hamar a közelébe jutunk metróval, de magához a bazilikához jónéhány lépcsőt meg kell mászni, szerencsére ez nekünk most sem okoz problémát. Fent megint sokkal több ember van, mint amennyit én szeretnék, de ez van. A templomot körülvevő acélkerítésen milliónyi szerelmi lakat csüng. Valószínűleg tonnaszám vágatja le őket városvezetés évente. Körbejárjuk a templomot, belefutunk egy francia fiatalokból álló tánccsoport klip forgatásába. Nagyon szépek és nagyon franciák. Egy ideig élvezettel nézzük a táncukat, azután elindulunk lefelé, a "Szeretlek fal " itt van a közelben. Közben még a bazilika előtti téren fényképeket készít két francia lány, amit rögtön egy nyomtatóból sárga papírra nyomtatott régi francia újságcikké változtatnak. Mikor kérdezem mennyit fizetek érte, kiderül, hogy "anymoney", kicsit meglepődöm, mert  ilyennel sem gyakran találkozom, hogy egy turista látványosság nem a pénzlehúzásról szól. 2€-t dobok  a becsületkasszába, ezért is sűrűn "merszibokúznak" és két újságlapot is kapunk érte két különböző rólunk készült fotóval. A "Szeretlek fal" tulajdonképpen egy hatalmas tábla, ahol a világ összes nyelvén fel van írva a szó "Szeretlek". Itt szerettünk volna készíteni egy fényképet, ha már 40 éves szerelmi évfordulónk van, sajnos a helyet éppen felújítják, úgyhogy ezúttal ez nem sikerült. Veszünk egy bagett alapú hot dog-ot és ezt rágcsálva lesétálunk a Moulin Rouge-hoz, ha már itt vagyunk. Egyébként ez csak egy mulató épület egy piros malommal a homlokzatán. Több százan fényképezik, köztük mi is. :) Megkeressük a közeli Place Pigall-t, egy utcányi szexbolt vezet odáig. A tér szintén felújítás alatt van, de azért a névtáblát sikerül lefényképeznem, és átküldöm a fotót Beusnak az énekesnőmnek, akivel számtalanszor énekeltük a Párizsi lány-t a Neotontól. Vissza metrózunk a Szajna partra még vár ránk egy hajókázás a folyón, viszonylag hamar bejutunk az eleinte reménytelenül hosszúnak tűnő sor ellenére. Közel egy órát megy velünk a hajó, nagyon szép a kivilágított város és a sok híd, és jól is esik kicsit üldögélni a sok séta után. A hajó a Pont de Grenelle hídnál fordul meg ahol a 11,5 m magas párizsi szabadságszobor (Statue de la Liberté) is áll, ami kis testvére (másolata) a New York-i szabadságszobornak, melyet Franciaország ajándékozott az Amerikai Egyesült Államoknak, függetlenségének százéves évfordulója alkalmából. A szobrász Frédéric Auguste Bartholdi volt, a belső szerkezet mérnöki munkáit Gustave Eiffel végezte. A párizsi kisebb szobrot úgy tájolták, hogy az amerikai nagy testvér irányába nézzen az arca.

A hajóút után  ismét vacsorázunk,  a már megszokott éttermünkben, ahol ajándék aperitife-t is kapunk, mint visszatérő vendégek. Én ezúttal csigát is eszem és persze, hogy ízlik. :)

Negyedik nap:

Szilveszter van. Az elmúlt évtizedekben nekem ez a nap mindig munkanap volt. Ilyenkor készültem az esti bulira, gyakoroltam, vagy megpróbáltam előre pihenni, hogy bírjam az éjszakai igénybevételt. Ma senkinek sem kell megfelelnem. Mára már nincsenek nagy tervek. Délelőtti terv, hogy meglátogatjuk a Lafayett áruházat, de egy kicsit korán érkezünk, mert vasárnap lévén csak 11-kor nyitnak, így úgy döntünk elmegyünk a fiatalkori kultuszfilmünk forgatási helyszíneit megkeresni. A házibuli (La Boum) egy igazi tinifilm volt a nyolcvanas években. Sosem gondoltam akkoriban, hogy egyszer Párizsban járhatok, ugyanazokon a kockaköveken, ahol a főszereplő Vic (Sophie Marceau) is lépkedett. A filmben szereplő Vic lakása, gimnáziuma és a kávéház ahol a barátaival találkozik, a valóságban mindössze néhány száz méterre vannak egymástól, a Pantheon környékén. 

A Pantheon látványa sem semmi, és ha legközelebb jövünk, ennek meglátogatása is felkerül a listára. Sokat nem időzünk, hiszen egy kávéház, egy kapualj és egy iskola homlokzatán sok néznivaló nincs. Visszatérünk a Lafayette áruházba, persze nem vásárlási szándékkal, hiszen ez sem nekünk van kitalálva. Gyönyörű épületben rengeteg ember, csupa csillogás minden, az eladókon szerintem olyan értékű ruha van, mint amennyibe nekünk ez az egész utazás került. 

Itt van mindenki, aki számít, nagyon sok márkáról még csak nem is hallottunk, de az áraikat látva nem kínai gagyit árusítanak ők sem. Megyünk néhány kört, de a számunkra elérhető árú tárgyakból sem érint meg minket semmi annyira, hogy olthatatlan vágyat érezzünk a birtoklásukra. Mivel ma fél éjszakát az utcán tervezzük tölteni, visszatérünk a szállodánkba egy kis pihenőre. Mivel az online checking csak az indulás előtt 24 órával lehetséges, így itt az ideje, hogy elvégezzem és kinyomtassam a recepción a repülőjegyeket. Ezzel támad némi bonyodalom, mert a recepción nem hajlandók idegen pendrive-ot a gépükhöz csatlakoztatni, ezért megpróbálom levélben átküldeni a két pdf fájlt, de az email cím kiterjesztése nem a megszokott két-három karakteres, hanem négy, amit az én magyarországi levelezőszerverem azonnal ignorál, így többszöri kísérletre sem sikerül levelet küldeni és amikor már  agyvérzés közeli állapotba kerülök, a recepciós belátja, hogy nincs más megoldás és egy percen belül kinyomtatja a jegyeket a pendrive-ról. Miután elhárult a veszélye annak, hogy hazautazás helyett letelepedési engedélyt kell kérnünk, ismét felkerekedünk, először a Champes Élysées-t célozzuk meg, de itt fél hétkor már olyan tömeg hömpölyög, hogy feladjuk, és visszafordulunk a Latin negyed felé és a megszokott éttermünk felé. Az étteremben nincs hely, ezért egy másik helyre ülünk be, ez utólag nagyon szerencsés választásnak tűnik. Az ételek finomak, elfogadható áron és egy kicsit a hely is magasabb színvonalú, mint az eddigi éttermünk. Végre kipróbálhatom előételként a békacombot és gondolom már nem meglepő senkinek, hogy ez is nagyon ízlik. Fő fogásnak spagettit rendelek tengergyümölcseivel. Feleségem tojásos-paradicsomos salátát eszik és áradozik róla. Mindenkinek ajánlom az éttermet, a neve Flagrant Délice.

A vacsora után elindulunk az Eiffel torony irányába, ahol nem túl nagy tömeg várja az éjfélt. A fő buli a Champes Élysées-n van, itt minden csendesebb, azért is jöttünk ide. Visszaszámlálás, mérsékelt tűzijáték, és elindul a 2024-es év. kicsit nagyobb felhajtásra számítottunk, de ez van. :) A tömeg máris oszlani kezd, mi is elindulunk visszafelé.

Ötödik (fél)nap: 

Ahhoz képest hogy fél kettőkor kerültünk ágyba, már hétkor ébren vagyunk. Reggeli után még kicsit pihengetünk, aztán villámgyorsan összecsomagolunk, és kijelentkezünk a szállodából, a reptéri fuvarunk percnyi pontossággal érkezik, és 20 perccel később már az Orly-n vagyunk. Bőven van még idő, de a poggyászfeladásnál sokáig várakozunk, mert sokan is vagyunk és a reptéri alkalmazottak látszólag nem sietnek sehova. Végül csak rákerül a vonalkódos címke a bőröndünkre, és a biztonsági ellenőrzésen is előbb-utóbb átvergődünk. Szeretek repülni, csak a várakozás izgalma van bennem minden felszállásnál, most is. A gép eléri a V1 sebességet a pilóta elemeli a gépet a kifutópálya betonjától, és még egy pillantást vethetünk madártávlatból erre a szép városra.

 
Gyorsan elszállt a négy nap, tényleg csak egy mintavételre volt elég ebből a városból, így bőven maradt még látnivaló, amire most nem jutott idő. A Louvre, a Pantheon, a Katakombák, a Saint-Denis-székesegyház és még számtalan hely vár további felfedezésre. A városnak egyedi a hangulata. Érdekes látni ahogy egy multikulturális társadalom a mindennapokban működik. Nyilván a felszín alatt vannak még problémák és lesznek is, mégis hiszem, hogy ez a fajta változás megállíthatatlan. Amit most látunk az egy pillanatnyi állapot, ahogy a különböző nációk összeolvadása zajlik. A metrón, az utcán mindenhol szembejön a valóság, ahogy vegyes származású párok, családok, munkatársak, barátok, együtt élik mindennapjaikat. A most születő gyermekek már ebben a környezetben szocializálódnak, számukra ez már olyan szinten természetes közeg lesz, amit a jelenlegi felnőttek ma elképzelni sem tudnak. Mindenesetre láthatóan ők vannak közelebb ahhoz az állapothoz, ahol már szociális asszimiláció vagy faji szegregáció kihalóban van. Hiszem, hogy ezt a folyamatot nem állítják meg szögesdrótkerítések, agymosó propagandák, óriásplakátok. Lehet szembe menni a világ történéseivel és evolúciós folyamataival, de a változás nélkülünk, a szándékaink és akaratunk ellenében is lezajlik. A genetikai keveredés az emberiség hosszútávú túlélését szolgálja. Az emberek nagy problémája, hogy csak saját kis életük időtartamának léptékében tudnak gondolkodni. Számomra nem kérdés, hogy az emberiség összetétele folyamatos változásban van. Ahogy a lakóhelyünk házaiban is idegenek fognak lakni 100 év múlva, és ahogy az Avarok eltűntek a történelemben, úgy fog bekövetkezni, hogy néhány évszázad múlva a jellemző bőrszín Európában már nem a fehér lesz, inkább a kreol. Ilyen már sokszor történt a történelem folyamán, most is be tud, be fog következni.  Evolution is not revolution! Nem tudom Magyarország mikor érik meg ennek felismerésére, ha egyáltalán valaha is megérik. Félek az országunk a kirekesztő, gyűlölködő, mindent megvétózó magatartása miatt ismét kimarad a fejlődés, a továbblépés történelmi lehetőségéből, és évtizedekre dobja vissza generációk lehetőségeit. Négy napig egy olyan országban éltünk, ahol láthatóan az emberek úgy élik életüket, hogy nem ellenségképek vannak a fejükbe elültetve, nem terelik őket minden eszközzel egy bizonyos irányba, ami éppen a vezetők érdekeit szolgálja. Legfeltűnőbb számomra és egyben legkellemesebb emlékképem, amit magammal hoztam az a párizsiak egymással szembeni viselkedése, toleranciája volt. 31-én este, amikor a metrók zsúfolásig megteltek és mindenki az Eiffel torony vagy a Diadalív irányába igyekezett, egy vélhetően ukrán migráns utazott a kutyájával abban a kocsiban ahova felszálltunk. A kutya az oldalán feküdt, a gazdája mellette ült a kocsi padlóján több, mint 10 megállót utaztak velünk míg leszálltak, nagyon útban voltak mindenkinek, mert nagy helyet foglaltak el a fekvő kutyával. A párizsiak mindezt nyugodtan vették tudomásul, mindenki kínosan ügyelt, nehogy véletlenül a kutya lábára lépjen, és egyetlen hanggal nem tették szóvá, az okozott kényelmetlenséget. Elképzeltem ugyanezt a szituációt a pesti metróvonalak bármelyikén, ahol ismerve a magyarok mentalitását, nem úszta volna meg néhány kemény beszólás nélkül, szerencsétlenebb esetben valaki le is dobta volna őket az egyik megállónál. Ez amit láttunk ékes példája az "élni és élni hagyni" vezérelvnek, amire mi egyelőre úgy látom képtelenek vagyunk és a fejlődésünket nagyon nem szolgálja a jelenlegi politikai vezetés, aki megoszt minket és egymás ellenségeivé alakít. Ma én úgy látom, hogy a magyaroknak egyelőre nincs igényük jogállamra, azért mert nem tudják milyen egy jogállamban élni, hiszen még sosem éltek ilyenben. Komfortzónává vált a mai éppen csak elviselhető igazságtalan, kirekesztő társadalom, ahol úgy valójában semmi sem működik, de mindenkinek jut valami alamizsna, amit mindenki foggal-körömmel véd és úgy gondolja, amíg őt nem bántják, addig nem az ő dolga, hogy másokkal szemben mi történik. De holnap már bárki lehet egy üldözött csoport tagja, csak azért mert más a bőrének színe, a vallása, a politikai nézete, vagy csak azért, mert útban van maga a léte valakik hatalmi törekvéseinek.
A komfortzóna soha nem a lehető legjobb, hanem a megszokott rossz.