Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2011. június 16., csütörtök

Egy nap a világkörüli nászutasokkal.

Tegnap ahogy gyűrtem magam alá a megtett kilométereket, azon gondolkodtam, hogy szép lassan a családon kívüli ismerőseim, barátaim, csupa olyan emberekből áll, akik nem szokványosak, mondhatni nem egészen komplettek. Ezeknek az embereknek az életében  a kerékpár sokkal nagyobb súllyal van jelen, mint amit azt egy átlag halandó el tudna képzelni. A hétfőig csak virtuálisan ismert két ember is ebbe a kategóriába tartozik. 
Zita és Árpi egészen friss házasok. Árpi száznapos Nordkappig tartó bicajtúrájánál találkoztam velük először virtuálisan. Azóta eltelt egy kis idő, és június elején egybekeltek, de már ez sem volt szokványos, hiszen a polgári esküvőjük kerékpáros stílusban, és díszletekben zajlott.

Árpi nagy kerékpáros, rengeteg túrát tett meg, melyből a 100 napos túra csak egy volt, de talán ez idáig a legnagyobb. A folytatás sem lesz kevésbé rendhagyó. Árpiék kitalálták, hogy az egész életútjukat megfordítják, és a végéről kezdve először világ körüli útra mennek nászút gyanánt, és miután egy életre elegendő utazási élményt gyűjtöttek be, elkezdik a szorgos munkát, és családalapítást. Az út június 12-én reggel nyolckor kezdődött Budapesten a Hősök teréről indultak, közel harminc kerékpáros ismerősük, szimpatizánsukkal együtt. A rövidebb hosszabb szakaszokon kísérők száma a távolsággal egyenes arányban csökken. De még Szegeden is kíséri őket hat bringás amikor én  csatlakozom hozzájuk.
Köztük egy 68, és egy 61 éves bringás, valamint Hunor, aki Nagyváradról érkezett,  hogy Árpiékkal tekerhessen néhány napot, itt van Fanni aki egy 10 éves kislány, egy nálánál nehezebb bicajjal, és apukája  Gyula, aki  gyermekbénulásból következően csak egyik lábával képes erőt kifejteni. Ők mindannyian Pesttől a kíséretben vannak. Mivel Árpiék egyik fő célkitűzése az 5€/nap/fő költségvetés hosszútávú betartása, így a szállásokat, és étkezéseket, minél kisebb költségből kell kihozniuk. Ezt a vadkempingezésen kívül a turisták egymásnak szállást nyújtó világhálózatán keresztül, a Couchsurfing rendszeren át fogják leginkább megvalósítani. Szegeden az alsóvárosi ferences templom és rendház  a befogadó szálláshely, ahol egy szimpatizáns szponzorál nekünk egy fantasztikus halászlevet is, amivel alig tudunk betelni. Késő este még a szegedi bringások egyik fő bástyája Dova vetít nekünk a templom mögötti parkban mindenféle környezetvédelemmel kapcsolatos filmeket. Reggel aztán a társaság felétől elbúcsúzunk, és már csak Árpiékkal együtt hatan indulunk a határ felé. A határnál aztán visszafordul egyik makói bringás társunk aki Pesttől jött velük, és helyi ismereteit kihasználva, segítségével könnyedén, tévesztés nélkül jutottunk ki Szegedről a határig. Valamint más irányba fordul a Nagyváradról érkező srác  is, aki a hazáig visszalévő több mint 200 km-t szeretné még megtenni aznap. A hagyományos kerékpárok ezzel elfogynak. Még egy gyors, könnyektől sem mentes telefonálás a szülőknek haza, és átlépjük a határt. 

Már csak négyen maradunk, Árpi, Zita, Dani, aki Isztambulig kíséri őket, és én aki Temesvárig. A négy reku nagy feltűnést kelt minden településen.  Mint valami extrém vonat, egymástól néhány centiméternyire megyünk, az előttünk lévő szélárnyékában. Jól haladunk, bár nekem egy kissé ez a tempó lassú, ezért van időm filmezni is néha.


Már megint ez a külföldi jó kedv, ezek a tetszésnyilvánító dudálások, integetések, tapsolás, és kurjongatás. Ez miért nem volt a magyar oldalon? Tényleg a románok ennyivel kiegyensúlyozottak nálunk, vagy csak mi felejtettük el azt, hogy a vidámság a legfőbb fegyverünk a mindennapi stressz ellen? Jó hangulatban tekerünk át a városokon, falvakon, a Nap közben nem kímél minket, de végül is ilyen idő kell a túrához. Sokat pihenünk, világcsavargóink, nem akarják idő előtt megrokkantani a lábukat, és ezt helyesen teszik. Az egyik helyen egy kálvária dombon készítem róluk a következő képet, ahogy ábrándozva, a felhőkbe tekintenek. :)

Már igencsak esteledik, amikor a Temesvár határát jelző táblához érünk, ahol időzített fényképeket készítünk csoportunkról. Kívülről biztosan nagyon hülyén mutatunk ahogy ugrálunk a tábla előtt és integetünk. :) 

Ekkor döbbenünk rá, hogy itt már egy órával későbbi időpont van, és így lekéstük a szállásadónkkal megbeszélt találkát. Ezt gyorsan tisztázzuk telefonon, és néhány perc múlva már boldogan integetünk Dudinak, aki a város központhoz elénk jön, -mi mással-  természetesen biciklivel. Egy első emeleti lakásba vezet minket, ahol lepakolunk, majd egyenként elfoglaljuk a fürdőszobát. Dudi orvostanhallgató, és rutinos Couchsurfinges szállásadó. Ez a rendszer egy nagyszerű találmány, nem csak azért mert a világon gyakorlatilag bárhol ingyen szállhatsz meg, hanem mert olyan emberekkel kerülsz kapcsolatba, akikkel egyébként soha nem találkoztál, és közvetlen-közelről látsz bele a mindennapi életükbe. Dudi még egy órája sem ismer minket, máris odaadja a lakáskulcsot Árpinak, mert ő holnap délelőtt nem ér rá, és így vendégei  szabadon jöhetnek-mehetnek  a nap folyamán. Hát nem fantasztikus? Meglepett arcot vághatunk, mert Dudi elkezdi magyarázni, hogy náluk  a lakásajtót nem nagyon szokás bezárni, és soha nem volt még lopás a háztömbben., arra meg végképp nem volt példa, hogy egy vendégül látott turistája visszaélt volna a bizalmával. Hiszen a vendégek otthon, ugyanígy vendéglátók. Jó sokáig csevegünk, felváltva meséljünk sztorijainkat eddigi kalandjainkról, és már megint én vagyok a leggyengébb angolos a társaságban :) Már jócskán elmúlik éjfél mire ágyba kerülünk. Én másnap reggel lehetőleg minél korábban szerettem volna elindulni, mert az idáig két nap alatt megtett távot visszafelé már egyben szerettem volna letekerni. Reggel hatkor kelek megpróbálom lábujjhegyen összerakni a bringám, és elindulok. Aztán öt perc múlva megállok, mert a hátsó kerekem leenged. Mint kiderült még előző nap egy üvegszilánkot szedtem össze, ami beszorult a gumi bordái közé, és szép lassan befúrta magát a belsőig. A temesvári járókelők legnagyobb örömére egy buszmegálló mellett kicserélem a belsőt, majd ismét felmálházom a bicót, és most már tényleg elindulok. Az idő gyönyörű,  a lábaim mint egy jól olajozott gépezet úgy dolgoznak  a pedálokon, egy alkalmas útszéli pihenőnél terülj-terülj kőasztalt pillantok meg, megállok, és pótolom az elveszített energiákat, majd indulok tovább, még nagyon messze vagyok.

Sokkal ritkábban állok meg, és sokkal gyorsabban hajtok, mint a csoporttal előző nap, így aztán a napnyugtát már Szedres határából nézhetem végig.


Összefoglalásul mit is mondhatnék? Jó érzés volt velük tekerni, ha csak erre a kis időre is, de részese lehettem vállalkozásuknak. Mert ez egy nem mindennapi vállalkozás. A kerékpárjukon felirat virít: Honeymoon around the world. Nászút a világ körül. Úgy hiszem ilyenbe csak fiatalon lehet belevágni, amikor még nem nyomasztja az embert a sok "mi lesz ha..." jellegű probléma, amikor még feltétel nélkül képes hinni elsősorban magában, és a társában. Én talán már erre képtelen lennék. Persze közben arra is gondoltam, mennyi kihívás, mennyi megoldandó probléma, és előre nem látható gond szakad ezzel az úttal ennek a nagyon kedves, szimpatikus párnak a nyakába. Ázsia kiszámíthatatlan országain, vajon sikerül-e gond nélkül átkelniük? Nem lesz-e túl nagy teher kapcsolatuknak ez az utazás? Mindketten gyakorlott utazók, hiszen Árpi végig kerekezte Európát, Zita pedig végigjárta az El Camino zarándokutat. Van tapasztalatuk, és kitartásuk egy ilyen feladathoz. Remekül beszélnek angolul, ha egy kicsit megfeledkeznek magukról simán átváltanak angolra egymást között is, így kommunikációs problémájuk csak akkor lesz ha nem találnak olyan embert aki beszélné az angolt, vagy a németet. Én mégis féltem egy kicsit őket, mert a világ gonosz része közben nem pihen. Remélem Zita hite, és kettőjük problémamegoldó képessége képes lesz végig vinni őket az egész úton, és valamikor 2-3 év múlva az ország egyik nyugati határátkelőjénél, megjelenik a zöld és a sárga Nasca fekvőbringa, az addigra már ütött-kopott Ortlieb táskákkal, és a két vándor megérkezik oda, ahol ismét bárkihez szólhatnak azon a nyelven, amelyen először is megszólaltak. Egy biztos, ha képes leszek rá, én valahol várni fogom Őket azon a napon, és egy napig megyek velük ismét, büszkén arra, hogy ismerhetem őket személyesen.

Ha valakit bővebben is érdekel a téma, a bicajos nászút blogja megtekinthető a 360fokbringa.hu címen, ahol Zita és Árpi a technikai lehetőségükhöz mérten naprakészen tájékoztat minket az utazásról.


3 megjegyzés:

aranyos fodorka írta...

A mai rosszkedvű napomon jó volt elolvasni a szövegedet... Elkalandoztam más oldalakra is - érdemes volt !
Magamba szívtam egy kis pozitivitást...

szuzi írta...

Ez nem semmi. Én nyomom követem. És már nyomtam egy like-t. :-) Sok sikert.

@X írta...

Három hét nyeregben