Girls just wanna have fun

Igen, a lányok csak vidámak akarnak lenni. Főként egy buliban. Sok évnyi megfigyelésem alapján állíthatom, hogy ezt csak egyetlen tényező képes megakadályozni. Az a fiú akivel a lány a buliba érkezett.

Tegnap egy igen kellemes hangulatú bálban dolgoztam. Az a mostanában már egyre ritkább eset volt, amikor minden összeáll ahhoz, hogy mindenki jól érezhesse magát. A buli zártkörű, a belépő borsos, így csak egy bizonyos egzisztenciális szint felett lehet bejutni, ami kizárja a melegítőbe öltözött etnikumot. A bál egyébként abszolút jótékonysági célból szerveződik immáron harmadik éve, transzplantált gyerekek számára gyűjtünk vele némi pénzt. A bálon résztvevők baráti társaságok, a vacsora finom, a zenekar hozza a szokott formáját, és ezen a bulin rendhagyó módon nonstop játszik. Hét óra a hangszer mögött fárasztó dolog, hiszen folyamatos odafigyelést igényel, és ennyi időt énekelni sem egyszerű, hiszen az ember nem úgy lélegzik ahogy szeretne, hanem a dalszöveg és dallam függvényében. Ennyi évvel mögöttem, azonban ez már nem olyan nagy kihívás, és az agyam egy másik csatornája közben nézelődik, gondolkodik és elemez. Mivel bál a saját lakóhelyemen zajlik, így a vendégek zömét ismerem személyesen, nem egyet iskolás korom óta, mint például az egyik hölgyet, aki évekig az általánosban a padtársam volt. De tömegével vannak a volt iskola-, és osztálytársak, utcabeliek, és azok hozzátartozói. Miközben a buli folyik ezerrel, a hangulat az egekben jár, észlelem az apró tragédiákat. Látom a nők szemében az elkeseredettséget, amit a férj alkoholizmusa okoz, látom a féltékeny szemvillanásokat, amikor a kedves nem velük táncol, látom az unalmat, a csalódottságot, kiábrándultságot, és reménytelenséget.
Nem értem ezeket a lányokat.
A fő probléma a következő. A lányok táncolni szeretnek, a fiúk inni, de szeretik a lányokat is. A kedvükért még táncolni is hajlandóak. Már aki tud. Az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenes arányban fogy a hajlandóság a táncra, és ezzel egyidejűleg fokozódik az ellenállás is, ami a hazamenésre vonatkozik. A buli kétharmadától már látom a könyörgő szemű nőket, akik megpróbálják életük párját valahogy hazacsalogatni. Ez nem sikerül mindegyiküknek, ekkor átváltanak dühös matrónába, és a lakáskulcsot lobogtatva egyedül távoznak. Jellemzően a pasik ilyenkor vállukat rándítva töltenek még egy pohárral, és folytatják a már megkezdett utat a teljes lerészegedés felé. Így lesz a jó buliból néhány pár számára egy pocsék szombat este, és adott esetben egy újabb negatív élmény, ami ismét felszínre hoz mindenféle gondolatot, melyben kérdéseket tesznek fel magukban, és válaszolnak is rá, de ettől egyáltalán nem lesznek jobban. Fogadkoznak, hogy a következő bálba nem jönnek el. De ismét eljönnek, és újrajátsszák szerepeiket, ha kell évtizedeken át. Biztos vagyok abban, hogy az utánam következő zenészgenerációk, ugyanezeket a dolgokat figyelhetik meg a hangszereik fedezékéből sok év múltán.
Nem értem ezeket a párokat.
Miből gondolják azt, hogy ezúttal máshogy történnek a dolgok? Mi változott? Ugyanaz a pár megy ismét buliba, ahol a lány táncolni szeret, a fiú pedig inni. A sokadik eset után a fiú már nem szereti annyira a lányt, és a lány sem a fiút. Apró lépésekkel távolodnak egymástól, eleinte még alig érzékelhető a rés ami köztük képződött, de ahogy múlik az idő, ez a kezdetben hajszálrepedésnek induló anomália, áthidalhatatlan szakadékká szélesedik. Pedig csak annyit kéne tenni az elején, hogy a fiú leteszi a sörösüveget, és a lányt tartja karjaiban egész éjjel. Mindig megdöbbenek azon, ha bármi képes megelőzni fontosságban magát a kapcsolatot. Én ide értem a hobbit, munkát, pénzt, sőt még a gyerekeket is. De hogy az alkohol, a kocsmázás, a haverok fontosabbak legyenek mint a nő, akit a férfi elvileg egy életre társául választott!
Nem értem ezeket a pasikat.