Szépen alakul a webáruházam, így úgy gondoltam, hogy megjutalmazom magam egy kis pihenéssel, és mi lenne pihentetőbb heti 60 óra monitor bámulás után, mint blogbejegyzést írni! :)
A legutóbb a komolyzenénél hagytam abba, ami után felmerülhet sok emberben a kérdés, hogyha nekem ez ennyire tetszett és tetszik, miért nem folytattam a tanulmányaimat, és miért nem lett belőlem profi "szomorú zenész". Egyszerűen máshogy alakultak a körülmények abban az időben amikor a pályaválasztásra került a sor, így a környezet enyhe nyomására "rendes" szakmát tanultam. Persze ennyi év távlatából már nem vagyok meggyőződve arról, hogy valójában is profivá válhattam volna. Talán a manuális készségeim, soha nem voltak alkalmasak arra, hogy kitűnő hangszeres legyek. Mindez utólag már csak találgatás. Mindenesetre 17 évesen új hangszer ejtett rabul, és talán még ma sem engedett el. Ez a dob. A dob sokak szemében lenézett hangszer, még a többi hangszeres is tréfákat gyárt ezzel kapcsolatban, mint pl:" A dobos a zenész legjobb barátja." és "Hárman vagyunk meg egy dobos."stb. Ez azért is van így mert a zenész társadalmon belül a dobosok egy kis zárt közösséget alkotnak. Egy zongorista, és egy klarinétos kitűnően eltud beszélgetni egymással a zenéről, átlátják egymás kottáit, és csak a hangok megszólaltatásának technikájában tér el tudásuk. Ezzel szemben a dobos az egy csodabogár. Érthetetlen kottákból, más hangszereknél elképzelhetetlen ritmuskombinációkat játszik, és az egyébként jó ritmus érzékű zenésztársak, már csak sejtik a hatodik ütemben, hogy hol van az EGY, de fogadni nem mernének rá. Az első zenekarom, ahol dobosként játszottam, csak abban a körben volt ismert ameddig elhallatszott. A második, már gázsiért játszott rendezvényeken, mondjuk én ma ezért a produkcióért egy fillért sem adnék, de meglepően sikeresek voltunk. A műsor gerincét az ötvenes-hatvanas évek beat zenéje alkotta. Ez még a Lagzi Lajcsi előtti időkben volt amikor egy bálban, még igényes tánczenét is kellett, és lehetett játszani. A nyolcvanas években aztán beindult az a tendencia, ami mára odáig fajult, hogy nem lehet "hosszú fekete haj"(hfh) nélkül bulit játszani. A bulik elromásodtak. Ezzel egy baj van. Egy angol keringőt lehet színvonalasan előadni, ami értékmérője lehet egy zenekarnak, míg egy hfh-at nem. A dolgok akkor váltak súlyossá, mikor megjelentek a party-zenekarok mellett majd helyettük a szintetizátorok. Ezek a kísérőautomatikás gépek nem igényelnek túlzottan nagy zenei tudást. Előre betáplált zenei frázisokat játszanak végtelenítve. Néhány akkord megtanulása után, már zenésznek érzi magát a fazon, és már el is hiszi, hogy tehetséges. A legtöbb szintis zenész a kottát még csak nem is ugatja, sőt tovább megyek, találkoztam olyanokkal, aki nem ismerte a billentyűk neveit, a tulajdonképpeni hangokat. Ez úgy derült ki, hogy a sors összehozta egy gitárossal, és az szegény megpróbált a hangoláshoz kérni tőle egy E hangot. Mire a válasz: " Honnan tudjam melyik az!" Tényleg honnan is tudnád! Pedig zenésznek érzed és vallod magad, mégis annyira lusta vagy, hogy még csak utána sem nézel annak, hogy az sok fehér és fekete előtted az mi, és miért úgy vannak elhelyezve. A zene tanulás közben nem csak a hangszerkezelés technikáját tanuljuk meg, hanem megtanulunk összpontosítani, átélni az adott dalt, megtanulunk minden hanghoz alázattal közelíteni, magunkkal szemben ezáltal igényesekké válunk. Megtanuljuk, hogy eredményeket csak szívós gyakorlással lehet elérni, és senki sem játszik le helyettünk egyetlen hangot sem, és minden hamis hangunk azonnal hallatszik. Mi még úgy tanultuk, a hamis hang a zenész szégyene. Ezek az ifjú titánok a csodamasináikkal minderről semmit sem tudnak. Szól ahogy szól, a lényeg a lóvé, és hogy minél több buli legyen. Mivel a mulatóst játszani a legkönnyebb, csak azt játszanak, ezzel felgyorsítva a közönség lezüllesztését. Az ilyen élmények hatására, és mivel a piacon egyre inkább nem lehetett eladni egy 5 tagú zenekart, váltottam szintetizátorra kb. tíz éve. Úgy gondolom, én joggal mondhatom magam zenésznek, úgy gondolom, én képes vagyok a maximumot kihozni a hangszerből, hiszen tudatosan használom, ismerem a hangszerelés alapszabályait, tudom mi az alázat, és hogyan lehet az eredeti dalok színvonalát a legjobban megközelíteni. Ezért alakítottam egy duót, és az elmúlt évtizedben echte party-zenekarként járjuk az országot hétvégenként. Ez azért is jó mert csodaszép helyekre eljutok, ahova egyébként csak kis eséllyel. A szinti úgy szól ahogy én szeretném, nem vagyok kiszolgáltatva a többi zenész tudatlanságának, igénytelenségének, vagy éppen aktuális véralkoholszintjének, mint ahogy ez dobosként sokszor megkeserítette az életem. Látszólag minden rendben van, mégis állandóan elégedetlen vagyok. Mivel? A zenei közízléssel. Gyerekként azt gondoltam, hogy :"Jó most ez a korosztály még ilyen, de a miénk már a pop zenén nőtt fel, és egész más lesz felnőtt koromban nekik zenélni". Rosszabb lett. Valamiért ez a mulatós szutyok nem akar az emberek agyából kikopni, és a volt ABBA, Boney-M, Edda, Beatrice, rajongókból negyvenes éveikre megint elő tör apáink "Akácosúúút"-ja. Közben megjelenik egy gigasztár Lagzi Lajcsi, aki szívós munkával eléri, hogy a hfh legyen "A" zene. A bálokból kivesznek az igényes zenék, keringők, bossa novák, beguine-k, tangók, slowrock, és a teljes latin paletta: rumba, szamba, cha-cha, és társai. Mi maradt? Hfh, és a régi estamok, és foxok lebutított verziói. Miért mondom, hogy lebutított? Mert a legtöbb régi mulatós slágernek mára már csak a refrénjét játsszák a zenekarok. Például kitudná a "Legyen a Horváth-kertben Budán" című hős eposz három versszakát rajtam, és néhány öreg zenészen kívül? A közönség soraiban esetleg minden ezredik ember. Persze miért kellenének a zenék egy bálban, amikor a társastánc tudás is hiányzik a másik oldalon. A bál mint olyan, egy letűnt kor elavult szórakozási formájává válik szépen lassan, még ugyan rendeznek ilyeneket, de egyre inkább megszokásból, nosztalgiából. A fiatalok programigényét nem elégíti ki, hiszen egy helyen 5-6 órát megmaradni, még a saját "zenéjükre" sem tudnak. Hatásukra aztán már a mulatóst is diszkósan kell játszanunk, "A szegedi csikós lent itat a Tiszán....közben tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc. Ha belegondoltok ez nagyon gusztustalan. Amikor már azt hiszed rosszabb nem jöhet, a lakodalmakban kezd elterjedni a karaoke. Nem tudok rosszabbat elképzelni, mint, hogy vendégként egy álló zenekar mellett, órákon át rettenetes énekhangokon kornyikáló embereket kelljen hallgatnom. Kérem szépen ez a trend. Nekem meg azt hiszem ez az a határ amin már nem tudok átlépni, még a buli kedvéért sem, amit mindig szentként kezeltem. Az előzetes megbeszélésen rákérdezek, és ha van ilyen igény nem vállalom el a partyt. A qrvulásnak is van határa. Utoljára hagyom a legkedvesebb zenész élményemet. Három évig rock énekesként dolgoztam, egy helyi rock együttesben. Valódi zenélés, valódi hangszereken, hálás rocker közönségnek. A rock számomra az energia. Azt mondjuk mi zenészek, "dögösen szól", és ez a legjobb kifejezés. Amikor megdörren a cucc, ahhoz fogható nincs a világon. Amikor kezek nyúlnak feléd, és érzed a közönségből feléd áradó szeretetet, az csodálatos érzés. A nagy magyarokat játszottuk, P.Mobil, Hobo, Edda, Lord, Bikini, és néhány Deep Purple, Black Sabbath, Steppenwolf stb.. Sajnos ez a zenélés nem volt túl jövedelmező, és nekem egy családról kell gondoskodnom, így bármennyire is fájt a szívem, három év után búcsút kellett mondanom a Mély Bíbor zenekarnak. De büszke vagyok arra, hogy a lakóhelyünkre és annak környékére mi hoztuk el a fiatalság számára a Zenét! Hatásunkra sok fiatal kezdett hangszeren tanulni, és alakítottak kisebb bandákat, és ez nagyon jó. A sok technó rajongó fiú és lány kidobta zenei gyűjteményét, és megjelentek az mp3 lejátszókon, számítógépeken, a magyar rockzene nagyjai, és innentől a folyamat már önmagát gerjesztette. Ők soha többé nem fognak értéktelen, groove mixekre táncolni. Számukra a zenét zenészek játsszák, hangszereken, ott a szemük előtt, és minden hang IGAZ. Ez a legfontosabb. Nincsenek kamuzó playback sztárok, tehetségtelen médiaprojektek, nem fér bele az ízlésükbe Lajcsi és barátainak agymosó tevékenysége. Nem egy , és nem kettő szülő mondott nekem köszönetet, és mesélte el, hogy mi egyetlen koncerttel elértük, amit ők több évnyi rábeszéléssel sem, hogy a gyerek valódi zenéket hallgat. Ha semmi másért csak ezért is érdemes lett volna. De ez nem minden, mert sosem felejtem el a sok jó hangulatú közös zenélést, a kicsit lenézett rocker közönséget, akiket puccos lakodalmak ordenáré, újgazdag közönségének játszva nagyon sokszor visszasírok, mert a rockszínpadokon sosem értek bennünket olyan megalázó atrocitások, mint ezekben a körökben. Nem felejtem el a sok munkát, amit a rendszeres próbák alatt végeztünk együtt, és ez már nagyon megközelítette azt, amit én kamarazenészként átéltem, és annyira szerettem.
Hogy mi a jövő? Az biztosnak látszik, hogy a zenész szakma felhigulása folytatódik, mert a zenész társadalom leszáll a közönsége szintjére. Persze nálam öregebb zenészek azt vallják, hogy ezt éppen mi idéztük elő, hiszen mi engedtük le a színvonalat. Talán igazuk van abban, hogy nem azt kéne a közönségnek kapnia amire igénye van, hanem annál mindig egy kicsit igényesebbet. De ez mára már egy lefelé tartó spirállá vált, amiből nem lehet kijönni. Valószínűleg Mozartéknak ugyanez lenne a véleménye az általunk igényes zenének tartott zenékről is. Részemről már nem sok időt adok a party zenész pályafutásomnak, azért mert belefáradtam. Belefáradtam, hogy süketnek beszélek arról ami nekem szívügyem. Nem vagyok hajlandó tu-ccc,tu-ccc zenésznek lenni. De leginkább azt gyűlölöm, hogy már a szerelmes pároknak sincs igényük arra, hogy egy lassú szám alatt összebújjanak. Talán eljön az idő számomra, amikor a szintit már csak a saját ötleteim megvalósítására használom majd, és érzek még annyi energiát, hogy újra öszzehozzak egy rockcsapatot. Ez szép befejezése lenne a zenész pályámnak. The show must go on!
A legutóbb a komolyzenénél hagytam abba, ami után felmerülhet sok emberben a kérdés, hogyha nekem ez ennyire tetszett és tetszik, miért nem folytattam a tanulmányaimat, és miért nem lett belőlem profi "szomorú zenész". Egyszerűen máshogy alakultak a körülmények abban az időben amikor a pályaválasztásra került a sor, így a környezet enyhe nyomására "rendes" szakmát tanultam. Persze ennyi év távlatából már nem vagyok meggyőződve arról, hogy valójában is profivá válhattam volna. Talán a manuális készségeim, soha nem voltak alkalmasak arra, hogy kitűnő hangszeres legyek. Mindez utólag már csak találgatás. Mindenesetre 17 évesen új hangszer ejtett rabul, és talán még ma sem engedett el. Ez a dob. A dob sokak szemében lenézett hangszer, még a többi hangszeres is tréfákat gyárt ezzel kapcsolatban, mint pl:" A dobos a zenész legjobb barátja." és "Hárman vagyunk meg egy dobos."stb. Ez azért is van így mert a zenész társadalmon belül a dobosok egy kis zárt közösséget alkotnak. Egy zongorista, és egy klarinétos kitűnően eltud beszélgetni egymással a zenéről, átlátják egymás kottáit, és csak a hangok megszólaltatásának technikájában tér el tudásuk. Ezzel szemben a dobos az egy csodabogár. Érthetetlen kottákból, más hangszereknél elképzelhetetlen ritmuskombinációkat játszik, és az egyébként jó ritmus érzékű zenésztársak, már csak sejtik a hatodik ütemben, hogy hol van az EGY, de fogadni nem mernének rá. Az első zenekarom, ahol dobosként játszottam, csak abban a körben volt ismert ameddig elhallatszott. A második, már gázsiért játszott rendezvényeken, mondjuk én ma ezért a produkcióért egy fillért sem adnék, de meglepően sikeresek voltunk. A műsor gerincét az ötvenes-hatvanas évek beat zenéje alkotta. Ez még a Lagzi Lajcsi előtti időkben volt amikor egy bálban, még igényes tánczenét is kellett, és lehetett játszani. A nyolcvanas években aztán beindult az a tendencia, ami mára odáig fajult, hogy nem lehet "hosszú fekete haj"(hfh) nélkül bulit játszani. A bulik elromásodtak. Ezzel egy baj van. Egy angol keringőt lehet színvonalasan előadni, ami értékmérője lehet egy zenekarnak, míg egy hfh-at nem. A dolgok akkor váltak súlyossá, mikor megjelentek a party-zenekarok mellett majd helyettük a szintetizátorok. Ezek a kísérőautomatikás gépek nem igényelnek túlzottan nagy zenei tudást. Előre betáplált zenei frázisokat játszanak végtelenítve. Néhány akkord megtanulása után, már zenésznek érzi magát a fazon, és már el is hiszi, hogy tehetséges. A legtöbb szintis zenész a kottát még csak nem is ugatja, sőt tovább megyek, találkoztam olyanokkal, aki nem ismerte a billentyűk neveit, a tulajdonképpeni hangokat. Ez úgy derült ki, hogy a sors összehozta egy gitárossal, és az szegény megpróbált a hangoláshoz kérni tőle egy E hangot. Mire a válasz: " Honnan tudjam melyik az!" Tényleg honnan is tudnád! Pedig zenésznek érzed és vallod magad, mégis annyira lusta vagy, hogy még csak utána sem nézel annak, hogy az sok fehér és fekete előtted az mi, és miért úgy vannak elhelyezve. A zene tanulás közben nem csak a hangszerkezelés technikáját tanuljuk meg, hanem megtanulunk összpontosítani, átélni az adott dalt, megtanulunk minden hanghoz alázattal közelíteni, magunkkal szemben ezáltal igényesekké válunk. Megtanuljuk, hogy eredményeket csak szívós gyakorlással lehet elérni, és senki sem játszik le helyettünk egyetlen hangot sem, és minden hamis hangunk azonnal hallatszik. Mi még úgy tanultuk, a hamis hang a zenész szégyene. Ezek az ifjú titánok a csodamasináikkal minderről semmit sem tudnak. Szól ahogy szól, a lényeg a lóvé, és hogy minél több buli legyen. Mivel a mulatóst játszani a legkönnyebb, csak azt játszanak, ezzel felgyorsítva a közönség lezüllesztését. Az ilyen élmények hatására, és mivel a piacon egyre inkább nem lehetett eladni egy 5 tagú zenekart, váltottam szintetizátorra kb. tíz éve. Úgy gondolom, én joggal mondhatom magam zenésznek, úgy gondolom, én képes vagyok a maximumot kihozni a hangszerből, hiszen tudatosan használom, ismerem a hangszerelés alapszabályait, tudom mi az alázat, és hogyan lehet az eredeti dalok színvonalát a legjobban megközelíteni. Ezért alakítottam egy duót, és az elmúlt évtizedben echte party-zenekarként járjuk az országot hétvégenként. Ez azért is jó mert csodaszép helyekre eljutok, ahova egyébként csak kis eséllyel. A szinti úgy szól ahogy én szeretném, nem vagyok kiszolgáltatva a többi zenész tudatlanságának, igénytelenségének, vagy éppen aktuális véralkoholszintjének, mint ahogy ez dobosként sokszor megkeserítette az életem. Látszólag minden rendben van, mégis állandóan elégedetlen vagyok. Mivel? A zenei közízléssel. Gyerekként azt gondoltam, hogy :"Jó most ez a korosztály még ilyen, de a miénk már a pop zenén nőtt fel, és egész más lesz felnőtt koromban nekik zenélni". Rosszabb lett. Valamiért ez a mulatós szutyok nem akar az emberek agyából kikopni, és a volt ABBA, Boney-M, Edda, Beatrice, rajongókból negyvenes éveikre megint elő tör apáink "Akácosúúút"-ja. Közben megjelenik egy gigasztár Lagzi Lajcsi, aki szívós munkával eléri, hogy a hfh legyen "A" zene. A bálokból kivesznek az igényes zenék, keringők, bossa novák, beguine-k, tangók, slowrock, és a teljes latin paletta: rumba, szamba, cha-cha, és társai. Mi maradt? Hfh, és a régi estamok, és foxok lebutított verziói. Miért mondom, hogy lebutított? Mert a legtöbb régi mulatós slágernek mára már csak a refrénjét játsszák a zenekarok. Például kitudná a "Legyen a Horváth-kertben Budán" című hős eposz három versszakát rajtam, és néhány öreg zenészen kívül? A közönség soraiban esetleg minden ezredik ember. Persze miért kellenének a zenék egy bálban, amikor a társastánc tudás is hiányzik a másik oldalon. A bál mint olyan, egy letűnt kor elavult szórakozási formájává válik szépen lassan, még ugyan rendeznek ilyeneket, de egyre inkább megszokásból, nosztalgiából. A fiatalok programigényét nem elégíti ki, hiszen egy helyen 5-6 órát megmaradni, még a saját "zenéjükre" sem tudnak. Hatásukra aztán már a mulatóst is diszkósan kell játszanunk, "A szegedi csikós lent itat a Tiszán....közben tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc. Ha belegondoltok ez nagyon gusztustalan. Amikor már azt hiszed rosszabb nem jöhet, a lakodalmakban kezd elterjedni a karaoke. Nem tudok rosszabbat elképzelni, mint, hogy vendégként egy álló zenekar mellett, órákon át rettenetes énekhangokon kornyikáló embereket kelljen hallgatnom. Kérem szépen ez a trend. Nekem meg azt hiszem ez az a határ amin már nem tudok átlépni, még a buli kedvéért sem, amit mindig szentként kezeltem. Az előzetes megbeszélésen rákérdezek, és ha van ilyen igény nem vállalom el a partyt. A qrvulásnak is van határa. Utoljára hagyom a legkedvesebb zenész élményemet. Három évig rock énekesként dolgoztam, egy helyi rock együttesben. Valódi zenélés, valódi hangszereken, hálás rocker közönségnek. A rock számomra az energia. Azt mondjuk mi zenészek, "dögösen szól", és ez a legjobb kifejezés. Amikor megdörren a cucc, ahhoz fogható nincs a világon. Amikor kezek nyúlnak feléd, és érzed a közönségből feléd áradó szeretetet, az csodálatos érzés. A nagy magyarokat játszottuk, P.Mobil, Hobo, Edda, Lord, Bikini, és néhány Deep Purple, Black Sabbath, Steppenwolf stb.. Sajnos ez a zenélés nem volt túl jövedelmező, és nekem egy családról kell gondoskodnom, így bármennyire is fájt a szívem, három év után búcsút kellett mondanom a Mély Bíbor zenekarnak. De büszke vagyok arra, hogy a lakóhelyünkre és annak környékére mi hoztuk el a fiatalság számára a Zenét! Hatásunkra sok fiatal kezdett hangszeren tanulni, és alakítottak kisebb bandákat, és ez nagyon jó. A sok technó rajongó fiú és lány kidobta zenei gyűjteményét, és megjelentek az mp3 lejátszókon, számítógépeken, a magyar rockzene nagyjai, és innentől a folyamat már önmagát gerjesztette. Ők soha többé nem fognak értéktelen, groove mixekre táncolni. Számukra a zenét zenészek játsszák, hangszereken, ott a szemük előtt, és minden hang IGAZ. Ez a legfontosabb. Nincsenek kamuzó playback sztárok, tehetségtelen médiaprojektek, nem fér bele az ízlésükbe Lajcsi és barátainak agymosó tevékenysége. Nem egy , és nem kettő szülő mondott nekem köszönetet, és mesélte el, hogy mi egyetlen koncerttel elértük, amit ők több évnyi rábeszéléssel sem, hogy a gyerek valódi zenéket hallgat. Ha semmi másért csak ezért is érdemes lett volna. De ez nem minden, mert sosem felejtem el a sok jó hangulatú közös zenélést, a kicsit lenézett rocker közönséget, akiket puccos lakodalmak ordenáré, újgazdag közönségének játszva nagyon sokszor visszasírok, mert a rockszínpadokon sosem értek bennünket olyan megalázó atrocitások, mint ezekben a körökben. Nem felejtem el a sok munkát, amit a rendszeres próbák alatt végeztünk együtt, és ez már nagyon megközelítette azt, amit én kamarazenészként átéltem, és annyira szerettem.
Hogy mi a jövő? Az biztosnak látszik, hogy a zenész szakma felhigulása folytatódik, mert a zenész társadalom leszáll a közönsége szintjére. Persze nálam öregebb zenészek azt vallják, hogy ezt éppen mi idéztük elő, hiszen mi engedtük le a színvonalat. Talán igazuk van abban, hogy nem azt kéne a közönségnek kapnia amire igénye van, hanem annál mindig egy kicsit igényesebbet. De ez mára már egy lefelé tartó spirállá vált, amiből nem lehet kijönni. Valószínűleg Mozartéknak ugyanez lenne a véleménye az általunk igényes zenének tartott zenékről is. Részemről már nem sok időt adok a party zenész pályafutásomnak, azért mert belefáradtam. Belefáradtam, hogy süketnek beszélek arról ami nekem szívügyem. Nem vagyok hajlandó tu-ccc,tu-ccc zenésznek lenni. De leginkább azt gyűlölöm, hogy már a szerelmes pároknak sincs igényük arra, hogy egy lassú szám alatt összebújjanak. Talán eljön az idő számomra, amikor a szintit már csak a saját ötleteim megvalósítására használom majd, és érzek még annyi energiát, hogy újra öszzehozzak egy rockcsapatot. Ez szép befejezése lenne a zenész pályámnak. The show must go on!
1 megjegyzés:
Valahol sosem szbadulhatunk azoktól a képességektől, amik velünk születtek. Tanulhattál "tisztességes munkát", és ránevelhetted magad sok szakmára akaraterővel, de az útkeresés során az energiáid egy része mindig arra fordítódott, amire komolyabb tehetséged volt, és amiben azért töbnyire jólérezhetted magad. Kicsit sajnálom, hogy komoly indok voltam arra, hogy olyan pályákon is maradj, amiket sokszor nagyon nem szerettél. "Nyúlfinak tanulnia kell!"
De remélem,hogy lesz még ez máshogy is. Ha megszűnik néhány anyagi kötelék, remélem, már nem lesz szükségetek rá, hogy bármi áron minél töb pénzt keressetek. Én belőled még azt is kinézem, hogy abbahagyod az egész előadói pályát, lángot lobant az isteni szikra, és elkezdesz komponálni(Nem az első alkalom lenne...).:-) Elvégre aki megtanul hegedülni, brácsázni, dobolni, szintetizátoron játszani, ehhez kapcsolódóan zongorázni, jól kezeli a gitárt, néha felkapja a furulyát, és társszólamot rögtönöz egy dallamhoz, és majdnem negyven évesen beleveti magát egy rockegyüttesbe énekesként (torokvérzésig), az egyéb aljasságokra is képes. ;-)
Megjegyzés küldése